Bartók Imre (Fotó: Kiss Tibor Noé) Nem vagyok büszke rá, hogy lefújtam anyámat paprikasprayvel, de nem volt más választásom. Nem mondhatnám, hogy szép látványt nyújtott. Mint akinek egy megkergült majom kikaparta a szemét. Csak pislogott és pislogott, de nem láttam…
NÁDAS 80 b-j.: Bartók Imre (Fotó: Valuska Gábor); Nádas Péter (Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó) Már kora reggel nagy a hőség. Részben klimatikus megfontolásokból költöztem ide, hátha az árnyékos kert enyhet ad, de hamar megtanultam, hogy nincs miben reménykedni.…
„…ragyogj át testünk fodrain, hallgatag éj, énekelj múzsám, Polüphémosz, gombákkal teli földekről, ahol hatalmas szarvasok kölykeznek, és hó hull a bocsok izzadt pihéire…” Bartók Imre (1985, Budapest), író, kritikus. Legutóbbi kötete: Jerikó épül, Jelenkor, 2018. Műút-könyvek 044 Megjelenteti a Műút…
Bartók Imre prózaverse a Műút legutóbbi lapszámából
Legyen az első emlék, hogy lesüllyedek Mocsokvölgy mélyére, a város alatt húzódó, ezerkarú aknarendszerbe, hogy megtaláljam a dolgozó nép ellen áskálódó Beholdert, és kocsányon lógó, izgága szemgolyóit tőröm pointírozott hegyére tűzzem. A rothadás, a moszatok, a csontok mind ismerősek: a mi kamránkban is megbarnult koponya pihen két meggybefőtt között. Néha bemegyek, nézegetem a koponyát, szeretném megsimogatni, de nem érem fel. Nem tudom, miért van itt. Amikor rákérdezünk, nem kapunk választ. A játékban is csontokon gázolok keresztül a föld alatti lakók tárnáiban. A lápi törpök cimborájukként üdvözölnek, és tőlem várják szabadulásukat. A pályákhoz nem lehet, vagy inkább nem érdemes térképet rajzolni, mert a különböző szinteket ajtók és folyosók helyett dimenziókapuk kötik össze.
Semmi sem volna félrevezetőbb, mint Thomas Pynchont a kortárs irodalom hegycsúcsának nevezni, noha csábítóak az efféle, a szuperlatívuszok bűvöletében mozgó metaforák, ám Pynchon bizonyosan nem csúcs, ahonnan akadálytalan rálátásunk nyílna valamire, hanem kanyon, szurdok, alagútrendszer, labirintus, nehézfém-bánya, sőt még inkább sötétkamrák olyasféle hálózata, ahol nem egy tájat láthatunk be, hanem ahol a képek születésének lehetünk tanúi. Fontosnak tűnik ezt már rögtön az elején leszögezni, ugyanis mindez összefüggésben van általában az irodalom funkcióinak és lehetőségeinek teljes újragondolásával, egyáltalán az irodalom realitáshoz fűződő viszonyának alapvető megváltozásával. Pynchon prózája folyamatosan alakuló-forrongó plazmató, ősműhely, amiben nincsenek rögzített jelentések, mégis minden ízében — minden mondatában — már-már koponyaszaggatóan jelentéses és konkrét. „Mintha egy pókhálót az ujjainkkal próbálnánk rendbe szedni” — mondja Wittgenstein az előtte tornyosuló filozófiai problémákról, és hasonló intelmet írhat a könyvjelzőjére az, aki megmerítkezik Pynchon bármelyik regényében.
Különleges kalandba kezd, aki belevág Bolaño két legjelentősebb műve egyike, az immár magyarul is olvasható Vad nyomozók olvasásába. Valódi utazásról van szó, amelyről nem csak a mű már-már meghökkentő terjedelme, de a benne felvonultatott, szinte leltározhatatlan mennyiségű reália, utcanevek, terek, városok, országok, kontinensek, és persze az ezen terekben megjelenő enciklopedikus mennyiségben megjelenő személyek is gondoskodnak. A Vad nyomozók mind tematikus rétegzettségét, mint narratív struktúráját tekintve aligha tekinthető szokványos regénynek, és maga a szöveg is számos fogódzót ad ahhoz, hogy ne akként olvassuk. A Vad nyomozók valójában egy térkép, olyan országokról, melyeket soha meg nem írt versek szövegei határolnak egymástól. Érzékiségben tobzódó mozaik, melyben „zűrzavarosan összefonódó konkrét történések követték egymást és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anatómiai kézikönyvből, melynek úgy tépkedtük ki a lapjait, mint egy virág szirmait.” (77) A Vad nyomozók lényegében egy eposz, mely nagyjából az Odüsszeia, a Don Quijote és az Ulysses által meghatározott, megannyi fehér folttal rendelkező irodalmi Bermuda-háromszögben kínálja magát olvasásra, egyesítve az utazás, az otthon iránti vágy, az anakronisztikus képzelgések és társadalmi szerepzavarok, továbbá egy kimeríthetetlen potenciállal bíró „nyelvi gépezet” működésének mozzanatait.
Győrffy László művészetére mindig is jellemző volt egyfajta ártatlan közvetlenség. Bizarr és nem ritkán szubverzív képvilágában azonban nem válnak uralkodóvá a komor hangulatok, hiszen azok mögül gyakran átsejlik egyfajta transzhumán kedélyesség. Nem kizárt, hogy Harmony Korine-hoz hasonlóan ő is pusztán annak ábrázolására törekszik, ami az embereknek örömöt okoz, még ha ezen örömszerző tevékenységek itt a groteszk és a bestiális közötti skálán mozognak, és végeredményeiben nem ritkán a reneszánszkori tablókat idéző szadomazochisztikus pandemóniumot adnak is ki.
A legjelentősebb írók közül talán egy sincs manapság, aki olyan messzire távolodott volna minden hagyományos értelemben vett irodalomtól, mint Michel Houellebecq. Történetei kevéssé kacifántosak, prózája letisztult és egyszerű, pesszimizmusát pedig szinte kizárólag egy valamelyest tematizálatlanul hagyott mizantrópia és szexuálcinizmus tartja mozgásban. Amit Houellebecq művel — elsősorban mindmáig legsikeresebb könyvében, az Elemi részecskékben —, egyfajta harsány gesztusokkal létrehozott anti-irodalom. A francia szerző a nyugati civilizáció présüzeméből kikerülő ember testi-lelki nyomorúságának olyan tömény leírását kínálja, amelyre nemhogy az irónia, de talán még a fekete humor fogalma sem alkalmazható többé. Kétségtelen, hogy ennek az írásmódnak, illetve a mögötte felsejlő antropológiának is megvannak a maga irodalmi gyökerei, a francia hagyományban például Céline, a patologikus és ugyanakkor kínzóan szórakoztató szexuális problémák leírásában pedig ott van Roth Portnoy-kór című műve, amelyből a legújabb kor szókimondásukért ünnepelt szerzői — talán Palahniuk említhető még ebben a kontextusban – minden bizonnyal igen sokat merítenek.