Hamar rájöttem, hogy a bolgároknál a bólogatás jelenti a nemet, és a fejcsóválás az igent. Nehéz volt megszoknom. Mintha valami másik világban lettem volna. Ennek a furcsa másik világnak az üdülőjében sok gyerek volt rajtam kívül.
Az üdülőtelep egy félbevágott domb oldalába épült, onnan meredtek szocreál, emeletes házai az ég felé. Voltak házak fönt a dombon, és a leomlás ellen egy betonfallal elválasztva körülbelül négyemeletnyi szintkülönbséggel lejjebb is. Mi lent laktunk. A szüleim folyton olvastak, napoztak, úsztak. Én pedig, ha épp nem a parton voltunk, folyton egy gyerekcsapatot figyeltem a hatodik emeleti erkélyünkről. Kis csapatban fel-le masíroztak az emeletes házak között fent a dombon, mint a katonák, akik mindig bevetésre készülnek. Irigyeltem őket.
Egy forró délután végül odamerészkedtem hozzájuk. Egész nap a tengerparton voltam a szüleimmel. Égetett a nap, csípett a só, viszketett a bőröm a homoktól. Még volt néhány óra vacsoráig, mikor végre visszamentünk az üdülőbe. Azonnal az erkélyre siettem, hogy bemérjem a csapatot. Már majdnemfeladtam, amikor észrevettem őket, amint fegyelmezett libasorban, céltudatosan vonultak ki a dombon álló egyik ház mögül. Egy idősebb, bronzbarna fiú vezette a sort, mögötte egy másik, a tengertől és a naptól tejfölszőke loboncú, kisebb fiú és egy hasonló korú, copfos meg egy idősebb lány.
Megálltak a következő ház tövében. A sort vezető fiú valami csomagszerűt tett a földre, és leguggolt. A szőke loboncú és a copfos körülállták. Az idősebbik lány viszont dacosan karba tett kézzel, néhány lépés távolságból nézte őket. Végül, mikor már mind a fiú mellé guggoltak, ő is melléjük kuporodott. Ekkor a magas fiú felegyenesedett, és hadonászva magyarázni kezdett a többieknek, mintha vezényelné őket. Átrohantam a szobán, odakiáltottam a szüleimnek, hogy lemegyek a játszóra, és már vágtattam is le a hatodikról. Futottam át a játszótéren a domb felé. Mikor megmásztam a házak felől a lépcsősort, már láttam is őket. A többiek még mindig a valami fölé guggoltak, a bronzbarna fiú pedig föléjük magasodva állt.
Innen még magasabbnak tűnt. Meglepett, milyen lányos, szinte szép arca van. Cakkos, dús ajkát dühösen lebiggyesztette. A tekintete mégis ijesztő volt, ahogy elszántan villogott ki napbarnított arcából. Visszakuporodtam a lépcső legfelső fokára, nehogy észrevegyen. Próbáltam összeszedni a bátorságom. Végül felegyenesedtem, és elindultam feléjük. A szívem dörömbölt.
A fiú rögtön észrevett. Gúnyosan végigmért. Én elszántanlépkedtem tovább. Azt mondogattam közben magamban, hogy ez egy üdülő, itt vannak a szüleim, és egyébként is most nyaralok, úgyhogy nem árthatnak nekem. A fiú végig engem bámult, ahogy egyre közeledtem feléjük. Mikor odaértem, hirtelen felém nyújtotta a kezét, és kissé erőltetett mosollyal az arcánmegragadta a kezemet. Bogomil, mondta. Megértettem, hogy bemutatkozott. Én is elmotyogtam a nevem. Péter. Petar, konstatálta. Péter, ismételtem. Csak nézett, és nyomatékosan megint kijelentette, hogy Petar. Ettől kezdve Petar voltam.
Odaguggoltam a többiek, Ilja, Khristina és Emilia közé, és Bogomil vezényletére egy bot segítségével beszálltam a csomag, egy galamb feltrancsírozásába. Láttam, ahogy kibuggyan a fakószürke bele, az apró szíve, a mája. Arra gondoltam, hogy a nagyanyám ilyeneket szokott aprítani a konyhában, a fa vágódeszkán, az apróvirágos, viaszosvászon terítőn. Ilyen megy a levesbe, amit nagyapám mindig szürcsölve fal. Egy pillanatra láttam csak, hogy fekete, üveges tekintet mered ki az apró, sötétszürke fejből. Egyre mélyebbre fúrtam a bottal.
A következő napokban reggelente úgy tettem, mint aki beteg. Az olvasólámpánál felmelegítettem 37,5 fölöttire a lázmérőt, fejfájásra és hányingerre panaszkodtam. Anya azt mondta, ez a gyerek tényleg szörnyen sápadt, úgyhogy az üdülőben maradhattam. Mikor végre láttam, ahogy kiállnak az autóval és elindulnak a partra, magamra rángattam egy sortot, egy pólót, és strandpapucsban rohantam le a hatodikról. Megint ugyanott találtam őket, ahol előző nap a galambot trancsíroztuk. Valami megbeszélést tarthattak. Vagyis Bogomil tartott beszédet a földön ülve csillogó szemmel őt figyelő Iljának és Khristinának. Emilia minduntalan belevágott. A fiú szemei egyre jobban összeszűkültek, és szintegyűlölettel nézett rá. A lány ekkor felpattant, valamit Bogomil arcába kiáltott, és elrohant. A feszült csöndben Bogomil gyöngyöző homlokán megcsillant a tűző nap. Aztán felénk fordult, arca hirtelen megenyhült, vonásai megint lányosan szépek lettek. Mondott valamit, és hogy én is értsem, a kezével mutatta, kövessük. Az eddig lélegzetvisszafojtva ülő Ilja és Khristina felpattant. Szó nélkül indultak Bogomil után. Én is. Hangyákat szedtünk gyógyszeres fiolákba, és egy sündisznó tetemére szórtuk őket. Másnap láttuk, hogy a bűzlő maradványt még több hangya fedi be, a tetem szinte mozgott a hangyák munkájától. Bogomil azt akarta, hogy Ilja boncolja fel a rothadó, félig megevett tetemet, de mikor a kisfiú majdnem elhányta magát, megelégedett annyival, hogy csak egy botot szúrjon keresztül rajta. Ilja szőke lobonca eltakarta előlem a látványt. Azt néztem, ahogy a törékeny testű, égkék tekintetű kislány, Khristina ajkát is beharapja, és undor nélkül, közelről figyeli a fiú minden mozdulatát. A nyálkás hang, ami a döfést kísérte, gyomorforgató volt. Próbáltam minél ritkábban levegőt venni a bűzben. Végre otthagytuk a tetemet.
Ez így ment ötnapon át. Bogomil mindig kitalált valamit, aminek köze volt undorhoz, halálhoz, bűzhöz. Egyszerre iszonyodtam ezektől a kalandoktól, és élveztem őket. Vakon követtem Bogomilt, és szinte gondolkodás nélkül teljesítettem minden parancsát, még így is, hogy a nyelvet nem értettem.
Aztán meghallottam, ahogy szüleim arról beszélnek, hogy orvoshoz akarnak vinni. Úgyhogy másnap szinte kipattantam az ágyból, makkegészségesen, izgalommal és jókedvvel készülődtem velük a tengerpartra. Először kicsit csodálkoztak, de aztán úgy tűnt, elhiszik, hogy már tényleg kutya bajom. A késő délutáni és esti kalandjaink emlékei adták az izgalmat és az örömöt. Vártam, hogy újra a többiekkel lehessek. Emilia ismét csatlakozott a csapathoz, bár továbbra is sokszor belevágott Bogomil szavába, és lázadozott a parancsai ellen. Szemében elszánt düh volt, amikor Bogomillal vitatkozott. Gesztenyeszín haja csigákban tekeredett az arca körül, apró, piros ajka meggypirosan tátogott. Szép volt ilyenkor, mégis félelmetes, mint egy felháborodott medúza az egyik festményen, amit anyával láttam egy unalmas kiállításon. Ez az egy kép tetszett. Bogomil szemtelen hangon, kissé erőltetett nevetéssel kiröhögte.
Eljött nyaralásunkutolsó délutánja. Szerencsére korán feljöttünk a tengerpartról. A szüleim megengedték, hogy utoljára még játsszak új barátaimmal. Hihetetlen sebességgel csomagoltam össze, és rohantam a szokott helyre, a dombra, a C épület mögé. Bogomil lányos, mégis elszánt arccal a többiek fölé magasodott pont úgy, ahogy először láttam. Emiliát nézte összeszűkült, vad tekintettel. A lány is állt, kavicsokat rugdosott feslett tornacipőjével. Láthatólag nem érdekelte, amit Bogomil beszél. Ilja és Khristina őket figyelte. Egy pillanatra, mintha Bogomil egész teste megrázkódott volna, aztán kiegyenesedett, nyugodt arccal elindult, és intett nekem is, hogy kövessük. Emilia is jött velünk. Aznap semmi érdekeset nem csináltunk. Mégis, talán a búcsúzás miatt, valami feszültség volt bennem, és úgy éreztem, a többiekben is. Ilja és Khristina csüggtek Bogomil minden szaván. Bármit megtettek volna, hogy a kedvében járjanak, csak ezt a feszültséget valami gusztustalan játék segítségével mulassza el. De Bogomil alig szólt. A távolba bámult, hol leült, hol újra megindult. Mi követtük. Emilia, úgy tűnt, csak unalomból. Engem meg mintha mágnes húzott volna utánuk.
Mikor a sánc pereméhez értünk, megálltunk a betonfal közelében, leültünk a száraz, sárguló fűcsomók közé. Emilia állva maradt. A kavicsokat rugdosta. Egész a betonfal széléig merészkedett. Úgy sétálgatott a fal peremén, mintha csak a járdaszegélyen egyensúlyozna. Bogomil felállt. Hol minket nézett, hol Emiliát, hol az eget. Úgy tűnt, Emilia viselkedése idegesíti. Valamit felé vakkantott. A lány csúfondáros grimasszal megrántotta a vállát, és rámosolygott, és tovább egyensúlyozott a peremen.Az arca most nagyon szép volt. Arcát keretező haját aranyosra festette a tűző nap. Bogomil dühösen ránézett, és kérdezett tőle valamit. A lány játékosan bólintott. Bogomil odamorrant Khristinához Emilia felé bökve a fejével. A kislány közel ült Emiliához. Most felpattant két vékonyka lábára, ami a sortból kilógva egy-egy kis strandpapucsban végződött, és Emilia felé lendült. Kacéran mosolyogott Bogomil felé, ahogypálcika karjaival meglökte a peremen egyensúlyozó lányt. Khristina ártatlan arccal mosolygott tovább, ahogy ellépett a peremtől, és mint valami kiskutya a méltó jutalomért, Bogomil felé indult. De én láttam, ahogy a látszólag semmi peremén lépkedő Emilia beledől a valóságos semmibe. Lassítva láttam, ahogy hátralép egyet, a vonásai eltorzulnak, a haja az arcába csap, zuhanni kezd, és eltűnik. A tagjaim görcsösen megfeszültek. Hiába akartam, nem bírtamfelugrani. Mintha a lélegzetet is erővel kellet volna beszívnom. Felfordult a gyomrom. Tekintetemet a semmi fölött véget érő üres peremről Bogomil felé fordítottam. Egy pillanatra mintha rémület rándította volna meg az arcát, aztán megint megjelenta szokott gúnyos kifejezés. Vállat vont. Én felpattantam, lerohantam a lejtőn, messze kikerültem a falat, bevágódtam az épületünk halljába. A liftben úgy lihegtem, mint valami menekülő állat. Beszaladtama szobánkba, ki az erkélyre. Láttam, ahogy kis hangyákként emberek állnak körül valamit a betonfal aljában. Nem akartam rágondolni, hogy mit. Apa utánam jött az erkélyre. Észrevettea felhajtást, megkérdezte, tudom-e, mi történt. Megráztam a fejem. A torkomon nem jött ki hang. Akkor azt mondta, lemegy, megnézi. Mereven álltam, ujjaim a korlátot szorították, az apró, fekete hangyák forgatták a fejüket fel, le, egymás felé. Egyikük beszaladt a szomszédos presszóba, talán hogy hívja a mentőket. Csak bámultam. A sündisznó jutott az eszembe.
Apa hosszúidő múlva jött vissza. Közben csak álltam az erkélyen, néztem, ahogy megjön a mentő, fehér köpenyes emberkék ugranak ki belőle, a fekete hangyák utat nyitnak nekik. Az egyik fehér kiránt a mentő hátuljából egy gurulós ágyat, a hangyák közé húzza, oda, ahol a sötét csomag fekszik. Nem akartam tovább nézni, bementem a szobába. Végre megjött Apa. Azt mondta, egy kislány leesett a betonfalról. Csak bámultam rá. Nem ismered? Valami Emilia. Ingattam a fejem. Azt mondta, megkérdezték a közelben lévő gyerekeket, akikkel játszott, hogy mi történt, és a legidősebb fiú azt mondta, hogy a lány a fal peremén egyensúlyozott, és mikor ő megkérdezte le akar-e esni, azt mondta, hogy igen, és lelépett a szakadékba. Anya döbbenten kérdezte, hogy biztosan ezt mondta-e. Mire apa kicsit ingerülten azt válaszolta, lehet, hogy csak bólintott, hogy igen, nem értette ő azt pontosan, nem tud ő se bolgárul, se oroszul annyira. Anya nem szólt semmit. Apa intett, hogy induljunk vacsorázni. Én a liftben halkan csak annyit kérdeztem, hogy de bolgárul a bólintás, az nemet jelent, vagy nem? De a lift kattogása elnyomta a hangom. Apa rám szólt, hogy megint motyogok, és ha mondani akarok valamit, akkor nyissam ki rendesen a szám. Nem szóltam semmit.
Meglent a Műút 2014045-ös számában