Mihály Edraan

„Ámulok, milyen sokan vannak, kik helytelenül másra cserélik gondolatban ezt a fajta betegségként aposztrofált adományt. Olykor átkot. Kinek a pap, kinek a paplan. Jómagam az első megállapításnál cövekelek, nem mintha bajom lenne; peckesen, mint én, önös önmagam. Magamban valóként leledzem, csak olyanformán létezik a titulus, a mi, mint én, a békepartizán és a bennem fejlődött dühös, szorongó, deprimált, olykor pszichotikus felettes cselekvő, az ellentmondást nem tűrő. Ő, aki azt tételezi, jobb is nekem megszűnni, urnában, úgy ócsó, nincs különösebb pepecs dekora, festék, ami a halottat álmodóvá teszi és persze a rongyokkal kitömött bélrészek helyei, ragasztott pitty, az Y bemetszést követő idő percekben számolva, mert az önmérgezők bonckés alatt végzik be pályafutásukat; sok-sok kiterített, meglopott tárca, kifosztva tolvajmód. Szigorúan öt fokon, meg ne fagyjon, mégse rohadjon, egy-egy fémtálcán.

Felőlem nézve jobbra ül. Unatkozik, amire hamar ráismerni, ilyenkor unos-örömest adja magát; úgymond affektál. Belevedlik egyes szerepekbe, még nem dőlt el, most éppen mifélébe. A hüllő imént hántotta le előző bőrét, ha úgy tetszik, a szó egyenes értelmében, de most már látom, unatkozó lányt csinál, olyast, aki öt perce felvágta egy borotvával magát, diagnosztice a bal Achilles-inát, azt játssza, hogy agonizál. Abból tudom mindjár’, hogy nem valólag, amiért illatos, mint egy pipacs mellett a szappan, máskülönben bűzlik, hogy csak az ottfelejtett szennyes a por alatt. Ha saját megnyilatkozásával élek, azt mondanám, depressziós, szakszóval ripacs.