Felőlem nézve jobbra ül. Unatkozik, amire hamar ráismerni, ilyenkor unos-örömest adja magát; úgymond affektál. Belevedlik egyes szerepekbe, még nem dőlt el, most éppen mifélébe. A hüllő imént hántotta le előző bőrét, ha úgy tetszik, a szó egyenes értelmében, de most már látom, unatkozó lányt csinál, olyast, aki öt perce felvágta egy borotvával magát, diagnosztice a bal Achilles-inát, azt játssza, hogy agonizál. Abból tudom mindjár’, hogy nem valólag, amiért illatos, mint egy pipacs mellett a szappan, máskülönben bűzlik, hogy csak az ottfelejtett szennyes a por alatt. Ha saját megnyilatkozásával élek, azt mondanám, depressziós, szakszóval ripacs.
Perversophylia exhibiciosis.
Felhúzott térdeire biggyeszti az ajkát. Malacpofát vág, mingyá’ idevág valami otrombát. Ketten olyanok vagyunk, mint a test meg az árnya, közös tőről fakadóak. Aztán fölénk terpeszkedik egy sötét felhő, akkor azzal jön elő, hogy húzzak el pár napra, azért, mondja, hogy a mi kis idilli kapcsolatunk idő előtt belé ne savanyodjék a szürke kontinuitás köznapokra kárhoztatott penészes posványába, és az utolsó hajszálig ezekkel a szavakkal mondhatni érvelt, az ügy ilyen léptékkel a továbbiakban némileg másfajta nehézségi besorolást kíván; különbet az olyan napokéitól, amikor egyáltalában mellőzés imperativusi hatálya alá kerül minden, ami conversatio, taktil vagy más egyéb szemét haszontalanság, handycapje az alkotó semmi fölötti pöfeteg élvezkedésnek. Alkalmas frigiditásunk közös paktum, ha úgy tetszik, az ördöggel magával.
Ne piszkáljam. Érintésundoros kedvében találtam, meg se szólaljak, hiperventilláljak, ne legyek magam, helyette ő, érezzem át azt a fene pocsolyakínját.
— Épp milyen színben játszik? — Tudakozódom, bár nem nagy kedvvel. Aztán meg kell engedni, ez is egyféle játék, kissé lagymatag affekciónak, vö. <compassio>, „őszinte” érdeklődés vagy mifene. Távcsőlegesen az ablak alól, ami hát jobb szerrel érdekel, pont a felhőkre látni; cumulusok. Így mondja a búvár zsebkönyv, a múlt vagy azelőtti hónapban ócskásítottam, olcsó vétel vót, megérte. Kumulurululógus leszek, ha felnövök, asziszem. — Az enyém, mellesleg, törtfény-forma. Fényben tekergőző porszaga van, a napos nyári délelőttök szívott-sárgás unalma. (Erről egy dal vagy talán vers szökkenik eszembe, …úgy vagyunk, mint porszem a fényben, röppályádon erre nem érsz el… csak magamba, mert ha megneszezné azt a fülbevonaglóan szexi hangomat, hát min’járt lenne itten parasztlázadás utáni leverés száz karomról, végre is a nedves csatatéren tűzhetném csúcsra a megtört zászlót, amire ő megadná magát; ez nem történhet meg. Egyébiránt mivel a kellő móddal ismerem már jómagam, isteni fényben spílázó vonásaim pedig olyannyira reflektívek, amiért más, jobb emberek az utcán hülyének vélnek, hogy fejjel inkább az égbolt felé viszonyulok.) — Ilyen értelemben a magamé barnába — fekete szemeivel döf egyet irányomba, amit az orromon gubbaszkodó szemüveg visszatükröződésében látatlan konstatálok —, és előrebocsátom, az érzékelés további pontjait jobb mégse firtatnom. — Morózus arcot vág. — Ezzel kiszippantottuk a csésze-allegóriát. — Mondom azzal a reménnyel, hogy emócionális képzeteibe kotortam és immediate konyhán kívül tudhatom az este további részére. Lám csak mégse’. Mint műértő életeredetész, őfelé… langyos ritkasággal analizálgatom, amire közelebbről olyan szó, mint a magát éltető kifejezés némileg pontatlannak tetszene, mert a haja színében se vagyok egész biztos, ami azt illeti; oda se nézek inkább, odabandzsítanék, ő megsejtené, bosszúból kidobálná a hagymát az ablakon, a perspektívamustra viszont maga a nyilvánvaló leleplezés, már úgy az információszerzés, azzal meg odalenne a dolog szívritmusakasztó izgalma, s úgy a holnap meg az utániak ezzel a kis enigmával lennének szegényebbek. — Az unalom egyetlen szerves attribútuma a tehetetlenség… — Fel-le mozog az álla, a szál cigaretta meg a húzás kényszerével tornászik az ajkak közt, mondhatni csábító látványra, amiként csak Beccibú lehetne — ez, kérem, fizika, … — mondja — ami hát nem egészen folyomány, mindinkább előzményként egzisztál, világos, mint a nap unalmas délelőttön… — Esze gyilkos, mint a beretta, azt már mindjárt be- és átlátni egyes metszeteken golyónyommal a fejben, hogy úgy mondjam vág, de nem az enyémen át. Felvágom a nyelvem egy reppenő percre. — Kedves Dr. Filó, azt teszi itten maga fel, hogy az unalom ennek értelmében nem tud felmutatni egyetlen célt sem, s ha a halál lassú és kínszenves beálltába való beletörődés állapotbéli megfeleltetését nem vesszük tekintetbe, az unalom csupán renyhe közjáték lét és nemlét mezsgyéjén, az élet csalva ejtett kávészünete, az egyetlen adekvát kérdés a továbbiakban az értetlenség zavarában, mint az egy és helyettesíthetetlen: mi fene rágja má’ megin’ a maga máját, ember? — Erre is megvan a válasza, no persze, ami hát tulajdonképpen fagyos kedvemre tesz, mert ő is hideg, ahogy én, Antarkcicám. — Az unalom a maga fizikális létezhetetlenségének tényével nem szállhat szembe olyan kisajtolt kérdésekkel, mint a miben látod unalmadat… hogy érted azt, hogy unatkozol, ha csak nem a szemrehányás gyanúját tételezzük fel… és ezen túlmenően az unatkozás módbéli tényezői sem feltételezhetnek reflexiót, mivel, par existance, küszködnek az értelem hiányával. — Amikor ilyen és efféle lamentet ereszt meg színészes-mesterkélten, ott már mindjár’ kivillanik a fogának a legfehérje és azon túlmenőlegesen semmi, ami testfelület, helyette a corporaliája, az meg végeredményben egymás betűcserével még mindig csak corpus, <mosdatlan>, annyi különbséggel, hogy az elsőben azt mondja, takarodj, itt pedig olyasfélét tesz fel, az eszemért szeress. Ebben egyek vagyunk, se vége-hossza egymásba gubancolódva, amúgy két kontinens tengerválasszal, ahogy a test az árnyékkal, nincs új a nap alatt, egy tőről szakasztottak.
— Lassan idő van, máma inkább maradok, ha nem bánod, nincs kedvem bemenni, Smith ügynököt ma valóban nem állnám ki.
— Akkor maradj… bánom is én, bemegyek az öreglány órájára, majd jegyzetelek… a buszra éppen felrakhatnál. — Ezzel már nem is inkább szerénységemhez fordul, csupán nosztalgia, gyanítom, amikor még nehézkesen csoszogott a járószerszámával.
Rázárom a bejáratit, sarkon fordulok — sajátos tényállás —, egyedül lévén a házban, és visszaoldalgok a még sötét szobába, magamra zárom, véletlen se zavarják nyugalmam, egy kevéske hangos káromlat, amivel Balgát ebrudalom tudatomból, leheveredem magzatpózban, kiegyengetem tagjaimat, a lélegzésemre koncentrálok, s nem gondolok semmire, amikor rejszolok, ha úgy szebben tetszik, legyen onánia, újabban frigid vagyok, mit tegyek hát, szitkozódva bevégzem, hagyom a fészkesbe, és bevetem magam, a nap naposabbik oldala felé húzok. Ilyen kelletlen alkalmakkor rendre megtámad az a bizonyos penetráns szégyenérzet, a már-megint-nem-kellett-volna-érzés, mint egyféle kórista lány, aki rossz tam-tam-ot üt meg, bármelyik pillanatban rám törhetik az ajtót kopók és elhurcolnak paráznaságért, elzárnak a többi csőcseléktől mint veszélyes elemet. Levetkőzöm kínom, hurkásra tisztogatom a kezem, addig suvickolom a csap alatt, mocskosnak érzem magam; kitárom a sötétítőfüggönyt, rácsodálkozom a pajkos nappalra, kiülök, abba a hiszembe ringatom magam, hogy rettentő magasan vagyok ugráskész állapotban, kötélidegekkel, mindenre elszántan. Dél felé szökik a mutató, én meg hát egészében véve halódom, unatkozom, hogy promptok legyünk, nem egész pontosan azt, amolyan olyanfélét munkázom. Értelmesebbnek híján az ablakpárkányról lógatott lábbal tűnődöm, köpködök; olyan magas vagyok, amekkora senki sem, gondolázom, a mai munkamorál mellett pedig, gyanítom, senki emberfőnek nincs ideje holmi végrészeket lógicsálni kétharmad tucat emeletnyi vagy akár mélyebb magaslatokból, innen belátni a város minden nagyobb szögét, szegletét, a belváros felé esőt mindenképpen, játszom a gondolattal. A nap kifelé hívogatóan sütkérez a lábujjakon, egy szemközti ablakból bólogató tar főt, egy nő arcát két tömbbel odébb veszem eszembe, felfelé kémlel, s a magam kopasz seggét vételezem szemem ügyibe, csakugyan, mert épp felcsúszott a klottgatya, látom az üveg visszaverődésén keresztül, amint más pózra váltok. Szívom magamba a nappal szagát, nem is tudom, mifélét; élvezek: tespedt lustaságszag, hogy kis idővel bűze már betetőz, némileg fáj is belé minden porcikám… porcicám… pálcikám, mely bűntudatot tudakozó szomjúsággal aggaszt, meg hiányérzetet indukál. Azért maradok hedonista egy röppenetre még, ameddig, s azon túl szabad.
Általános iskolai matekfüzetet meg tollat kotrok elő az éjjeliszekrényként üzemelő könyvkupac tetejéről, a kislámpa alól, melyek markáns részét teszik ki éji tevékenységemnek, már úgy a firkálásnak, amikor nem szemetel a piszok manó sáp álomport a szemhéjakra, hogy nagyvégre maguktól lezáródjanak, mert nem hagyják nyugtomat a kerge allúziók, gondolatfolyamok, melyek koponyám lékelik, ha nem adom ki, mint bulemiás a napi kiszámolt kosztot.
Visszaülök az ablakba, rovátkolom az elgondolásokat, Plasztik blazírt, ezt a címet viseli majd:
A címszavak összetételével olyan jelenség kitevőjét kapjuk, melynek megtapasztalása kiteszi az elvárt minimum 120-as intelligencia-hányadost. Az okos ember unalma abban különbözik kevésbé intellektuális társáétól, mely szerint ő ahelyett, hogy a tévét kapcsolná be, tökön szúrja magát, főbe nem lőheti, tudván tudva, a fegyver tilalmas dolog, megoldásnak túlontúl elementáris és inadekvát irány. Az unalmat megélhetjük compassio, mely a nagyobb jó, amennyiben meglátjuk annak áldásos oldalát, s amelyet inkább együttszenvelgésként aposztrofálhatnék vagy passióformán, ez utóbbit nevezzük intellektuális önmészárlásnak, tünete heveny fejgörcs alakjában jelentkezik ad proprior, amely össze nem keverendő a cluster főfájással, köztudomásúlag ez utóbbi inkább férfiaknál tapasztalható, a döghalál pedig mint olyan, nemre, bőrszínre és korra való tekintet nélkül ver agyon, erős hányingerrel párosul, mely okán már-már nem tudjuk eldönteni, hogy beri-beriben szenvelgünk-e, szórakozottan szerelmesek vagyunk-é vagy a maga valójában letepert-e minket a hirtelen jött akut frontváltás. Kisebb mértékű roham idejére magányos óráinkban bekészíthetünk különb-különb olvasmányokat, jobb megelőzendő a tragédiát agyszipolyozó traktátusokat kézhez venni, orvosgenetikát, tudományos méréseken alapuló hipotézis-esettanulmányokat, Nietzschét, IQ-tesztet, sakkjátékot, dámát, Rubik-kockát, s mert a posztulátum lázas tétlenség téli depresszióból is kivetkőzhet, pszichiátert, néminemű antipszichotikumot, tömeggyilkosság elejét vevő. Amennyiben a fent leírtak valamelyikét erős érzettel magunkénak tudjuk, forduljunk: magunkba; ellenőrizzük, helyesebben győződjünk meg arról, bevettük-e a felírt napi adag pirulákat, mivel elmulasztásuk esetén nem garantált az egyén tarthatósága, úgy értem, életben, egzisztálandó, az illető ember mikrokörnyezete, hogy makróban már ne is spekuláljunk. Annak esélye, hogy mégis elkövetünk egy remekbeszabott kamikazét, passzív-agresszív felmenőink felé irányuló durva tettet, mely törvényszerűen kizár minden felelősséget, s melynek végeredménybeni állomása egy gumiszoba az IMEI-ben, az esetek adott konstellációjában, amikor is bizonyítottan értelmezhetjük, hogy a lefolytatott öldöklés háttere valamiféle pszichés eltorzulás, a kezeletlen döghalálérzés-szindrómáé, a fentiekből arra a megállapításra jutunk, hogy a csírájában el nem fojtott intellektuális deficit végeredményben az illető szenvedő elszigetelődéséhez vezethet, a szó ilyes-olyas értelmében. Barátunk nyilvánvalóan túlontúl tudatában van szellembeni fölényének és kész mintegy manifesztumául megnyilatkozni a hirig öldöklésnek, tetemrehívásra. Az ilyes individuum szükségképpen megköveteli a maga, amúgy adott körülmények közötti jogos refexióját szűkebb környezetét vizsgálandó, a fair playt és okvetett szellemi kihívásokat, következésképp annak hiányában viselt dolgai a lehetséges negatív oldalt erősítik csupán, s mint azt fentebb említettem, a következmények előre nem látott láncolatát hozhatják magukkal. Az ilyen típusba hajló unalom megnyilatkozása szükségképp az infantilis elme, amúgy — ahogy azt a hipotézis előfeltételezi — a magas intellektussal bíró humanoidok mintegy kiváltsága, az esetek túlnyomó részében a fiatalabb generáció kitevői, szükségképpen aszociális színezetű hajlamot mutatnak kifelé, hogy azt ne mondjam, a szociopátia, ritkábban a pszichopátia kórképét állítják fel, egyszersmind görbe tükröt mutatva a szemlélő számára. A pszichés értelemben vett egységes egyén, amely várhatólag nem mutat defektust, mindent összevetve intellektusban megtartott, nem szükségképpen akasztja fel magát meztelen a kilincsre, azután látva kudarcát, megy be elei hálójába, melyet csupáncsak helyileg ismer már úgy általában, nyit be, szúrja le apját, a hörgésre felébredő anyját, aki félelmében csak annyit mond, szeretlek, ezt követően élvez rá a papa és a mama vérben ázó hullájára, kimegy, viszi magával apja műfogsorát, csorba fintorként azzal vigyorog vérmocskos arccal. <Ld. A Ken Park egyik jelenete.> S mindez miért, még kérdik? A respons adja magát; unatkozott. A tudós irodalom azt is kiköti, mely szerint az effajta magatartás feltételez néminemű nem elhanyagolható elfojtást, Concrete — egy Washingtonbeli kisváros — dühöt, s mint ilyen, legitim módon a már előrevetített infantilizmust, szembeszökő nárciszta hajlamot előlegez meg. Esettanulmányok mutatnak rá a tényre, mely azt bizonyítja, hogy az ilyen elme agóniája kisajátított, eleve plasztikusságának hányaveti mivoltára utal, unalma elnagyolt, gondolkodása alapjaiban szűkült be, amely morbiditásba fúló obszcén örömszerzésben merül ki, máskor gyermeteg játékban, ahol kibukik az erőszakos kudarcélmény fel nem dolgozásának képessége és az önmaga igazának vég nélkül óhajtott bizonyítása. Noha kevesen jutnak el az unalom, az azzal nyomokban párosuló düh, talán némi változtatni akarás és szociális elsivárosodás tetőfokára, hogy aztán esztelen mészárlásba fogjanak, akárcsak a szuicídum, a pszichotikus epizód sem tesz kivételt ember és ember között.
Ha már effélére vetemedem, meggondolás hatálya alá kerül, hazavonatozzam-é elkérni a bátyám berettáját, aki dettó nem lett komp, minden jel szerint pszichopata jellem G.; egyszer fejbe akarta durrantani magát, onnan tudom, van neki, na meg engedélye rá a katonaságból, mint mesterlövész. Engem ellenben még csak felelősségre sem vonhatnak, tekintve, hogy bolond volnék, mifene. Hhehe.