Olvasni egy regényt legalább kétféleképpen lehet, benne élni, mint egy ingben, kigyűrni, elszakítani, besározni — vagy levetni. Rátaposni, szarni rá, hogy van, hogy mindaz megtörtént, mert ez úgyis csak egy kitalált bélsár. A vándorlás, a járkálás, a kimászás a mocsárból, amivel a szöveg szembesít, csak fikció. Itt komoly testi megpróbáltatás az olvasás, háború újraélve, ha kell, százszor. „P., ő bicegett végig a kihalt temerini utcán, és elég zaklatottnak látszott, az inge is ki volt ráncigálva a nadrágból, ilyen sötétlila ingeket különben csak a menedzserek szoktak viselni, gondolta, de P. ekkor már nem az ásványvizes cégnél, hanem a dögeltakarítóknál dolgozott…” (210)
Rég jártam Miskolcon, kedvenc városom, vas és fém, a cementgyár és az Avas látványa, mint aprócska karácsonyfaégők a reggeli, sárgás ködben. Az első csók a református temetőben a fatemplomnál, egy sírkövön. A Hejő szagos büféi, ötforintos vécéhasználattal — kiömlött körtepálinka a küszöbön, a sovány macska felnyalja, utána virslit is kap. Alvó vasvillák és gereblyék az útpadkán, csillog rajtuk a közmunka. Még nem kaptak utasítást. Vagy éppen cigarettaszünetük van, cigi nélkül.
Egyik este megkértem anyámat csomózás után, hadd menjek át a tisztaszobába. Megengedte, ha nem verem le a szekrényről a kerámiát. Felmásztam a komódra és kihoztam a fehércsipkés, félszemű babát. Hátul lógott a tépett kontya és keserű szagú molyirtó kandikált ki a szoknyája alól. Apám csupasz ölébe tettem, nem mehetsz el a hegyre, mert itt a babád. Látod, ugye, milyen szép üvegszeme van? Ő is a te gyereked. Igen, nahát? Mondta kíváncsian. Kistestvérem. A baba felmászott az arcához és megfogta az orrát. Először csak cicázott vele, de aztán egyre erősebben fogta. Nem engedte el, mérgesen marta. Ütötte is, verte. Olyan erősen szorította, hogy apám a végén dühösen rám kiabált. Azonnal mentem lefeküdni, rám kulcsolták az ajtót. Órákig, vagy talán napfelkeltéig sírtam a párnán.
Az a bizonyos gyerekkori pillanat, amikor a tér egy óriásgömb, lehet ugrálni benne és nem ér el a nyakleves. Milyen is a boldog gyerekkor? Olyan, mint. Ott van, nézd, lehet, hogy ő boldog, pedig nyafog, sír, követelőzik. Ő is az, látom, most könnyezve kacag, holott kapott elég pofont, tegnap pl. éhezett. Sír, üvölt, kéri a mellet, tyű, ő is az. Lázas, beteg. Hol van anya? Jön a foga, ölbe hajtja a fejét, vagy kirándul, hintázik és száguld, arcra esik — röhög rajta. Nevet a gyerek a gyerekkoron. Egy fűnek, egy katicának sikít. Lónak, fának, mérleghintának.
November, Mindenszentek, berakunk egy szatyorba négy gyertyát, elvisszük a temetőbe a falunkban. Kettőt a reformátusoknak, kettőt a katolikusoknak. A gyereksírokhoz is elmegyünk, leghátra. Láthatatlan hely, az aprószentek föld alatt alszanak: penészes, lila gombócok, mintha szilvák feküdnének ott, csak be vannak földelve, nincs kősírjuk.
1982 — kapok egy képet a mailen. „Nagyon jó eredményeket értek el.” Rajta vagyok, az alsó sorban, nincs odaírva a nevünk, a lányok neve lemarad. Még a piros-fehér csapattréninget sem kaptuk meg. A Spartacus („szpari”) fiúcsapata és Turi György áll mögöttünk, milyen kedves, bíztató, a fiúk vállát fogja.
Lia és Jane finnugor rokonok, két regény főszereplői. Összetörtek a szerelemben. A (nyelv)rokonságból ugyan csak a magukhoz vett mindennapi alkoholadag és a gyilkossági hajlam marad, időközben mégis kiderül, hogy motivációjukban igen sok a hasonlóság. Mindkét könyv tragikus véget ér, Lia szerelme, Lili, és Jane szerelme, Kormi meghal. Hogy miért és hogyan, és milyen volt a viszonyuk az elbeszélőhöz, azt próbálja meg rekonstruálni mindkét mű. Neurotikus nőkről olvasunk, akiknek nagyjából egyezik a szocializációjuk, harmincas éveik elején járnak, nagyvárosban élnek, a melegek kiszolgáltatott, ugyanakkor kegyetlen világában sodródnak szerelmek, lakások és munkahelyek közt. A séma ugyanaz: tragikus női kiszolgáltatottság, pikírt humorral és eleven dialógusokkal. Furcsán kifelejtődik a társadalom másik fele: a férfiak szóhoz sem jutnak, nem tényezők, még mellékszerep sem jutott nekik. Nők egymás közt, ruhák, bugyik, melltartók és fürdőkádak díszletébe bújva. A végén nincs megoldás, csak a beletörődés, ez elég szánalmas és figyelemfelkeltő egyszerre.
Az ózdi hűtőkürtő szürke krátere látszik az alkotóház ablakából. Mintha fantázia szülte volna, súlyos égbe emel. Belefestették a betonóriást a város gazos utcájába, árva pipacs, parlagfű, ecetfa bújik köré és folyton le szeretne nyelni — piros és neonsárga kurvák lófrálnak kicsípve, körbeérik, látom, mikor kihajolok az ablakon. Lépked a ridikül, kopog a köröm a cigarettán. Tavalyi karácsonyi díszek fehér sziluettje mögött lebeg a gyár egyik utolsó, lebontatlan egysége, az elveszettség kéménye ez az óriás.
Nyár van, száraz szél fúj. Magokat és port, legyet, szúnyogot repít. Perzsel a nap, de már a délutáni fényben keresek valami régit. Össze-vissza csipkednek az emlékek. Döfnek, szúrnak. Piros foltokat hagy a lábamon a múlton való kéretlen mászkálás. Pedig az asztalra terített képek simák, semmi különös, átlagos, meleg gyerekkor. De ha jobban megnézem, elég erőszakolt, nem is meleg, már nem is gyerek. Aki nézi és aki visszanéz, egybeolvad. Ha forrón tűz a nap, úgy éget, mint a jég. Hideg és forró összeérnek. Ha nagyító lenne nálam, seperc alatt leégetném a csúnya pontokat a képekről.
Kapott egy emlékművet. Ma a forgalmas metrópont mellett áll a berlini gyerekek szobra. Több ezren botlanak itt el naponta, mert folyton építkeznek körülötte, de kerékpárt is lehet a szoborhoz kötni. Vagy ráülni és hamburgert enni. Évekig észre sem vettem őket, mert mindig takarja valaki. Isznak, cigarettáznak, koldulnak és kutyát pisiltetnek a talapzatánál a metropunkok. Sűrű itt élet, amolyan gócpontban állnak a gyerekek, s ha hús-vér testük volna, eszembe jut, milyen gyorsan eltaposnák őket.
