Persányi Norina

Én nem nyögök. Vagy ha igen, nem úgy, mint aki élvezi. Csak befelé. És befelé is zokogok már régóta. Egyre némább vagyok. Előbb csak, mint a növények. Aztán, mint a kövek.

Nagybátyám imádta a hosszú, vékony lábú, peckes vízimadarakat. Kaptam tőle egy látcsövet a nyolcadik szülinapomra.

Az üdülőtelep egy félbevágott domb oldalába épült, onnan meredtek szocreál, emeletes házai az ég felé. Voltak házak fönt a dombon, és a leomlás ellen egy betonfallal elválasztva körülbelül négyemeletnyi szintkülönbséggel lejjebb is. Mi lent laktunk. A szüleim folyton olvastak, napoztak, úsztak. Én pedig, ha épp nem a parton voltunk, folyton egy gyerekcsapatot figyeltem a hatodik emeleti erkélyünkről. Kis csapatban fel-le masíroztak az emeletes házak között fent a dombon, mint a katonák, akik mindig bevetésre készülnek. Irigyeltem őket.

Felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, rágyújt, mélyet beleszív, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, hogy utoljára jött fel ide, lassan kiereszti a füstöt, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, a fény fehéren és forrón csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, ott elnyeli az árnyék, a sötét mélybe pöcköli a cigarettát, egy darabig látni bukdácsoló, parázsló végét, az udvar kövezete egyre növekszik, egyre közelebb jön, míg be nem csapódik, a parázs szikrái szétszállnak, nem mozdul, a csikk után néz, nem látszik...