Legyen az első emlék, hogy lesüllyedek Mocsokvölgy mélyére, a város alatt húzódó, ezerkarú aknarendszerbe, hogy megtaláljam a dolgozó nép ellen áskálódó Beholdert, és kocsányon lógó, izgága szemgolyóit tőröm pointírozott hegyére tűzzem. A rothadás, a moszatok, a csontok mind ismerősek: a mi kamránkban is megbarnult koponya pihen két meggybefőtt között. Néha bemegyek, nézegetem a koponyát, szeretném megsimogatni, de nem érem fel. Nem tudom, miért van itt. Amikor rákérdezünk, nem kapunk választ. A játékban is csontokon gázolok keresztül a föld alatti lakók tárnáiban. A lápi törpök cimborájukként üdvözölnek, és tőlem várják szabadulásukat. A pályákhoz nem lehet, vagy inkább nem érdemes térképet rajzolni, mert a különböző szinteket ajtók és folyosók helyett dimenziókapuk kötik össze. (Ahogy Otto Weininger írja: „Az utazás erkölcstelen, mert a tér által semmisíti meg a teret” — Nem tudtam, hogy ezek a bányászmókusok emiatt erkölcstelenek.) A végén leölöm Xanathart, a Beholdert, az agyszemet — ízléstelen, rózsaszínre festett homokkődíszletek között ontom vérét. Amikor megjelenik jellegtelen kis hálószobájában, fél méterrel a föld fölött lebegve, kicsit oldalazok, kicsit pihenek, aztán odacsapok, amikor kell. Csak idő kérdése, és ez a nagy, elbutult böhömög megadja magát. Egy ergonomikus sebészért kiált, mielőtt végleg kimúlna: át akarja örökíteni az agyvelejét. Egy potens, fehér (kissé barnás) agy, koponya nélkül. Már ekkor sejtem, elnézve ezt a patyolattiszta, nyolcbites ispotályt, hogy a fiziognómia valójában téves térérzékelés. Közeg-skizofrénia. Xanathar agyából a pislogásra képtelen szemgolyók mellett csáprágószerű tentákulumok lógnak ki, fogásra képtelen csecsemőkezek, amelyekbe legszívesebben apró, érzelemrezonáns csörgőket helyeznék, ha kicsiny, mostanra értelemszerűen megcsappant lovagpereputtyom gyászos látványa nem sarkallna jobb belátásra. Ilyesmit mégsem tehetek. Meg kell ölnöm ezt a förtelmet.
A folytatás hangulata egészen más. Az új játék érettebb, megfontoltabb pszichét követel meg. Érdemes-e átmenteni a régi csapatom, vagy toborozzak újat helyettük? Már ez a kérdés is egy esztendővel öregebbé tesz. A küldetés bevezetése társadalomlélektani adalékokkal szolgál: az ellenséges varázslóvár kiterjedt pincéiben tévelygő fattyak (csontváznénik, tölgyapók, lándzsákat szorongató hangyalegionáriusok és szárnyas démonok) csak az aljanépet jelentik a Sötét Templom harcászati ökonómiájában. A fentebbi szinteken komolyabb papokkal, szekercét lengető némberekkel és tünékeny, szinte elpusztíthatatlan szellemekkel is találkozunk. És persze Xanathar tucatnyi másodunokatestvérével, akik most úgy igyekeznek félrelökdösni az útból, mint ahogy a gyorsétteremben a túlbuzgó takarítóbrigád taszigálja odébb az egyszeri kisburgonya-vásárlót.
Mégsem ezek a nehézségek viselnek meg igazán, hanem az a pillanat, amikor kedvelt mágusom, aki utamra bocsájtott, egy pszichésen terhelt vízióban beljebb invitál a hatalmas labirintus egyik halálkamrájába. Belépek, és mi történik? A mágus ismét megjelenik gondolataim hömpölygő ködfelhőjében, ám alakja pillanatokon belül átváltozik egy csontvázzá. Nem barátom szólt hozzám tehát másfél órával ezelőtt, hanem az a faszkalap, akit el kéne pusztítanom. Sajnos, ez a tudás már nem ment meg a kamrában rám törő, túltáplált oposszumok gyilkos rohamától.
Ezt még vissza lehet állítani. Ezeken az omlaszthatatlan kőfolyosókon még vissza lehet kúszni oda, ahol eltévesztettem a helyes irányt. Néha oldalra kell fordulni, a fal felé, felfedezni egy hibát, egy kiálló bütyköt a mintázatban, amit ha megnyomok, fontos rejtekajtók tárulhatnak fel. Bizonytalan vagyok, elhátrálok a monitortól, és megpróbálok lélegezni.
Kikönyöklök az ablakba. Odakint tizennyolc fok, a levegő párás. Elektromosságot érzek az orromban. Hallom a pályaudvarról induló vonatok tülkölését. Látom a lebukó nap értelmetlen vérzését. Tavaszodik.
Két szippantás a levegőből. Kátrány. Tengerszag. Narancsfény. Aztán ismét visszatérek kis kelepcémhez, hogy újrakezdjem a szint felderítését. Balra fordulok, jobbra fordulok, megnézem a térképem, leütöm ezt a bugyborgó televényt, ami a szipókáival a csapatomra támad, kinyitom az ajtót az ezüstkulcsocskámmal, és újabb szintre érkezem. Kurva magas ez a templom. Körülbelül tizenkétezer természetfeletti (és részben alatti) szörnyeteg hemzseg benne. Az összeszervezésüknél már csak az étkeztetésük jelenthet nagyobb problémát az elaljasult nekromanta számára, különösen itt, ahol tömbszerű fagyóriások jönnek szembe velem. Puszta elmacskásodott öklükkel törnek az életemre, és amikor komolyabb áldozatok árán kiirtok közülük néhányat, és végre eljutok odújuk mélyébe, haldokló királyuk könnyes szemmel vall szomorú sorsukról. Elmondja, hogy iszonyatos klausztrofóbia gyötri őket. Itt vergődnek, ezekben a folyosókban, másfél méteren, miközben óriások. Vagyis nagyon nagyok. Ha megütnek, nem haragszom. Ha megütöm őket, én szégyenkezem. Ha megölnek, szó nélkül újratöltök. Ha megölöm őket, eutanáziát hajtok végre.
Odafönt gyanús csörgőkígyók és neuraszténiás kuruzslók várnak. Nem érdekel. Csak a kilátás izgat, a vascsipke mögötti ablakok szépsége, az intarziás dobozkák rejtett, varázserejű kincsei foglalkoztatnak, az aranyozott, mágneses ágytálak, a kukucskálók, amelyeken keresztül megpillanthatom az erdőt, ahonnan jöttem. Mert ott találtam az első lábszárcsontokat, amelyeket akkor még fegyvernek hittem. Ott leltem rá az első rothadt elemózsiacsomagokra, amelyekből néhány óráig az embereimet tápláltam. Ott bukkantam rá a törött hegyű nyílvesszőkre, amelyekkel még egy féllábú goblint sem sikerült leölnöm. Csábít az erdő szaga, az avar szaga csábít, a tölgyek hátán csorgó gyantaszag csábít és ébren tart. Kihátrálok, az ablakba könyökölök, érzem a tavaszt, érzem a gyantát az orromban, érzem, ahogy összetapadnak a szőrök, érzem a föld fölött lebegő kígyóbűvölők arcszeszét. És most még egyszer, utoljára, kimegyek, és lábujjhegyre állok a spájzban, hogy megérintsem a koponyát, és ahogy végigsimítom az üveges, sima fejtetőt, bütykeimmel kitapintom a közepén tátongó lyukat.