Gyukics Gábor — én legalábbis így látom — nagyon is tisztában van azzal, hogy a hetvenes évek budapesti csöves szubkultúrájáról nem alkotható megbízható kép az általa választott módszerrel. Könyve tudatosan vállalt formátlansága viszont arról is meggyőzi az olvasót, hogy még így is ezzel az eljárással járunk a legjobban, hiszen valószínűleg ekképp menthető át a legtöbb érdemi tapasztalat az utókor számára.
A járt (sőt, alaposan kitaposott) út nem jelent feltétlen biztonságot a járatlan ellenében, főleg ha egy írói pályáról van szó, Háy János mégse bukik fel az önazonos nyelv által teremtett világ és részben e sajátos világ által létrehozott nyelv jelentette akadályban — minden nyilvánvaló párhuzam, ismétlődés dacára a kötet működik, működteti az összetéveszthetetlen, humorból és tragikumból finoman felépített hang.
József Attila évtizedek óta minden szinten újraolvasott, újabb időkben Szabó Lőrinc úgyszintén. Valamikor Kabdebó Lóránt hiába kezdeményezett róla akadémiai kutatást, de az egykori elmaradást alaposan pótolta az általa vezetett miskolci műhely. Nagy Csilla könyve is része a műhelymunkának. Tárgya a tér, a táj, a test, az öntudat, az én, a másik és az intimitás, ahogyan a két költő harmincas években írt költeményeiből kibontható.
A kötet módszertani szempontból részben a mikrotörténetíráshoz, részben a mindennapok történetének histográfiai előzményeihez kapcsolódik. Könyvének főhőse a magyar felvilágosodás kevéssé ismert figurája. Póór János tanulmányának állandó jelzőjét kölcsönözve: a „politizáló, művelt főúr”, Dessewffy József gróf, akinek figuráját két kismonográfia és néhány tanulmány állította középpontba. Bár főszereplőként viszonylag ritkán tűnik fel Dessewffy alakja a magyar irodalom- és művelődéstörténetben, mellékszereplőként rendszeresen — többek között — a Kazinczyról szóló könyvtárnyi szakirodalomban. Mint Vaderna megjegyzi, korábban Dessewffy figurája afféle bemérési pontként szolgált, hozzá képest mutatkozhat meg a többiek (Kazinczy vagy gróf Széchenyi István) nagysága.
...a Pontozóban mindvégig a helykeresés, a saját hely megteremtésének vágya dolgozik, így a törekvés az identitás meghatározására és a környezet leírására nem is különülnek el egymástól, azok egyetlen értelmezési folyamat szétszálazhatatlan aspektusainak látszanak. A versek eredményei tehát — hogy nyelvet találnak világunk egy olyan szeletének leírására, mely eddig szinte egészen hiányzott a magyar irodalomból, és hogy kidolgoznak egy hasonlóan unikálisnak látszó világnézetet, valamifajta okos és bizonytalan, félős és körültekintő konzervativizmust — elválaszthatatlanok és egymást erősítik: a visszafogottnak látszó szövegekből ritka határozott arcélű, fontos eseménynek bizonyuló bemutatkozó kötet bontakozik ki végül.
A testi misék kötetcím többfelől is találó: egyrészt a test, másrészt a finoman provokáló játékok könyve ez. Kürti kedveli a formát, de ugyanígy a formák hirtelen megtörését is. Igazából inkább egyben olvasva érződik a kötet verseinek ereje és működése, hiszen mindaz, amiről beszél, rányomja bélyegét a formára és az egyes tételek hanghordozására, melyek aztán egybeszervezve szerencsésen erősítik egymást.
Pallag Zoltán Noirja a nőkről szól. Mind a (legalább) huszonhat, de különösen a q. osztályukról: „q., akiket versbe írtak” (A nők — 13). Vannak olyan nők, például a szegény Zolit megbüntető csúnya kaller, akikre — mint Petri Napsütötte sávjában az aquamarin szemeket — át kell ruházni valamit a szeretett nőből, hogy egyáltalán hozzájuk lehessen szólni: „ideképzelem az arcod az Astoriára / ezek alá a vörösre festett zsíros tincsek alá / ennek a nőnek a hurkás nyakára / hogy magabiztosan belehazudhassak / akárha neked hisz tudod nem tudom / mással elképzelni egyedül veled / veled / egyedül” (Szegény Zoli — 14).
A leltárkészítés voltaképp állandóan jelenlévő gesztusához itt nem kapcsolódik az univerzális lezártság leverő formátuma — felszabadító elválasztás. A József Attila-i örökséggel általában kevés dolga van a könyvnek, a kötött formában írt versek hangoltságukban inkább a nyolcvanhéttel ezelőtti JAK-füzetet, Imreh András Aminek két neve van című kötetének intimitását, letisztultságát, diszkréten fel-feltörő indulatát idézik.
A kötetkoncepció tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe, hiszen közhely, hogy Térey a tér bűvöletében élő költő, aki számára Budapest mellett állandó ihletforrásként szolgál a szülőhely, Debrecen és Közép-Európa történelmi viharok tépázta Drezdája vagy Varsója is.
A 2012 szeptemberében a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett „Próza az, amit kinyomtatnak” nevezetű konferencia nem csak az író születésének századik évfordulója miatt volt jelentős esemény a hazai irodalmi életben. Ennek az előadássorozatnak az azonos című (tehát prózává változott) kötete jelent meg — Ottlik lassú, de biztos munkamódszeréhez híven — két évvel később, a PIM Studiolo sorozatának első darabjaként.