Selyem Zsuzsa Szimultanista téboly, valóságvízió. Állatok és vágóhíd Mészöly Miklós A stiglic című elbeszélésében című esszéje a Műút decemberi számának Mészöly-összeállításából
Nem ez volt lefoglalva, de holtszezonban vagyunk, az anyám ágya fölötti képen egy szkafanderes humán, arca helyett egy kis szoba, a háttérben az ég, ott úszik a távolban a Föld.
Kertész Imréről, mezzoszopránra és altra — Van néhány író, aki miatt az irodalom nagyszerű, örömteli, elegáns jelenség, s nem hatalomból-kiszorult nárcisztikus pszichopaták homokozója. — Egyáltalán, miért lesz valaki író?
...nézd hugicam, részint fontos beszélgetésben vagyok, mint említettem, részint meg mi a fsz van, az a szerencsétlen vén hippi megint teledumálta a fejeteket állampolgári ismeretek órán...
Nagyon bejöttek Kriszta rajzai, olyanokat akartam én is. Akkor még nem tudtam, hogy másolja őket. De nézd meg inkább ezt. Kint voltunk Tomiéknál egy hétig, mint valami nyárshippik, patak folydogált a kert végében, sünök motoszkáltak a kertben, a ház minden jóval felszerelve, szauna included, szólt végig a legfinomabb pszichedelikum, na akkor rajzoltam ezt uszkve öt órán át.
Láttam egy felvételt valami Bágdádiról. Tudod, olyan nagy, tömött szakálla van, de bajusza nincs. Mondja a szent dumát, ő is át van szellemülve, a hallgatók is, a végén térdre borulnak. Aztán azt is mutatták, ahogy fürödnek a gyerekek a folyóban, a táborvezető spriccolja őket, nagy az öröm. Aztán a táborvezető arról beszél, hogy egészen kicsi gyerekeket tanítanak gépfegyverrel lőni. És mondja is egyik gyerek, olyan hat-hétéves kis vézna, hogy ő már lőtt.
Sokkal jobb, mint az eddigiek, végre Tóth Orsit sem erőszakolják meg, igaz, egy menhelyi kutya megharapja, mert óvatlanul simogatja meg, de ez mellékszál, engem inkább az alapsztori nyugtalanít, hogy az elvált anya elmegy Ausztráliába egy konferenciára, és addig a kiscsaj meg a kutyája az apjánál kell lakjon, de az apja a kutyát nem akarja, és végül ki is rakják valami világvégi helyen a kocsiból, majd elhúznak.
Forgách András új novelláskötetében az elbeszélők mind egy szálig nők. Persze ezt nem nehéz észrevenni, miután az ember a könyv címét elolvasta. Csak az mond ki efféle banalitásokat, akinek a bizalma megingott a nemiségre vonatkozó konvenciókban (vagy a neokon trenddel szemben gondolkodik, érez, olvas, kérdez ott, ahol identitásról illik nyilatkozni). Szóval számomra e kötettel kapcsolatban az az egymillió dolláros kérdés, hogy mitől nők ezek az elbeszélők?
Nem ismerek rá, de az az én biciklim, a könyvespolcnak támasztották, én egy pici íróasztalnál varrok, a biciklit nem érinthetem, pedig közel van, még öt napig, tudom, itt kell maradnom, míg ebből a sok rongyból ruha nem lesz. Egy férfi, mindig is ott volt, gumilövedékeket dobál ki puszta kézzel az ablakon a térre, majd feladja, összetúrja a különféle szöveteket, keresgélni kezd a polcokon, a könyveket lesepri a földre, a biciklimet egyetlen rugással felborítja, letöri a pedálját, letépi a kormányát, a csengőjét, s kész is a gépfegyver. Minek ijesztgessem a nyestkutyákat, mondja, és rám irányítja. Azonnal elalszom.
