Szabó Marcell

Szabó Marcell: Kikötői Hírek — francia (2021. október 20.)

Pierre Guyotat (1940) életművéből tudomásom szerint ezidáig egyetlen sor sem jelent meg magyar nyelven. Az internetes keresés alapján említése is csak egyetlen helyen fordul elő, Köpeczi Béla 1971-es kitekintőjében, az Irodalomelméleti viták Franciaországban című írásban olvashatunk a francia szerzőről. Köpeczi a Tel Quel irodalomfelfogása kapcsán jegyzi meg, hogy a folyóirat körül csoportosuló alkotóknál „az elméletieskedés veszélyes mozzanataira” lehetünk figyelmesek, illetve hogy a nyelvi kísérletezés a kérdéses íróknál gyakran hermetizmusba torkollik. Guyotat Éden, Éden, Éden című könyvének rövid ismertetése ugyanitt így hangzik: „nyomott gyarmati környezetben a szexuális aktusok rendkívül pontos, nyelvileg bravúros, de már olvashatatlan leírását nyújtja.” (Helikon 1971/2) Az Éden, Éden, Éden Guyotat második regénye, 1970-ben jelent meg, és valóban szüksége volt a Tel Quel folyóirat elméleti pártfogására, ugyanis a francia belügyminisztérium megtiltotta bárminemű reklámozását, terjesztését korlátozták, a szerzőt pedig perbe fogták. Guyotat ekkor már túl volt első regényén, az 1967-es Tombeau pour cinq cent mille soldats-on (Ötszázezer katona sírja). Az Éden, Éden, Éden végül egyszerre három előszóval jelent meg: Michel Leiris, Roland Barthes és Philippe Sollers vette védelmébe a könyvet.

Dominique Meens ciklusokban szerveződő életművének első nagyobb egységét, a 90-es évekbeli A sétáló ornitológiáját (Ornitologie du promeneur I–V.) a kétezres években az Aujourd’hui-sorozat kötetei követték, melynek 2012-es lezáró darabja, az Aujourd'hui tome [Gudrum Gudrum] deux után, ha hihetünk az idei Mes langues ocelles alcímszerű kiegészítésének (Du signifiant dans la nature, 1. — A jelölőről a természetben 1.), most újabb ciklus veszi kezdetét. Ennek a következetesen, lassan harminc éve épülő írói-költői pályának egyes állomásai mindig — a kifejezés legtisztább értelmében — vizsgálódások, kutatások, poétikai nyomozások lenyomatai voltak.

David Foenkinos (1974) 2014-es, Charlotte című regénye az elmúlt évek francia irodalmának legzajosabb sikertörténetét tudhatja magáénak. Túl azon, hogy néhány hónap leforgása alatt 400 ezer példányt adtak el belőle, a könyv a Renaudot-,  és a gimnazisták Goncourt-díját is megkapta. A dokumentumregényben Foenkinos Charlotte Salomonnak, az Auschwitzban, 26 évesen meggyilkolt német festőnőnek állított emléket. Részben a könyv hatására valóságos Salomon-reneszánsz alakult ki: Nizzában retrospektív kiállítást rendeztek műveiből, Anne-Marie Cellier életrajzi drámáját az Avignoni Fesztiválon mutatták be. Egy friss interjúban a szerző a regény megírását, és a hosszas levéltári kutatómunkát követő terméketlen időszakról beszél, amikor képtelen volt írni. Krimiket kezdett olvasni, remélve, hogy a műfaji váltás inspirálja és visszavezeti a fikcióhoz. A 2016-ban megjelent Le mystère Henri Pick ugyan valóban elszakad az előző regény tényirodalmi formájától, de az így megszülető irodalmi krimi legfeljebb a címében tartalmaz nyugtalanító rejtélyt.

Edouard Louis (1992) első regénye, az azóta magyarul is olvasható En finir avec Eddy Bellegueule (Leszámolás Eddyvel, Ab Ovo, 2015) 2014-ben jelent meg. Az elbeszélő gyermekkorának sötét színekkel festett tablója („Egyetlen boldog gyerekkori emlékem sincsen” — így az első mondat) a gimnáziumi tanulmányok megkezdéséig mutatja Louis életét, háttérben egy pikárdiai kisváros, Hallencourt és a vidéki Franciaország, a hétköznapi kirekesztés, az antiszemitizmus, a homofóbia, és az idegengyűlölet automatizmusainak leírásával. A könyv recepcióját viszonylag gyorsan és sikerrel sajátította ki az a diskurzus, mely miközben a marginalizált társadalmi csoportok reprezentációjában igyekszik igazságtételt látni, előszeretettel borzongat egy távoli világ kegyetlen díszleteinek esztétikus ábrázolásával.

Philippe Artières (1968) végzettsége szerint történész, de könyveiben erőszeretettel keveri a legkülönfélébb írástechnikákat, módszertani eljárásokat és olyan artisztikus megoldásokat, melyek hagyományosan összeegyeztethetetlenek volnának a nem fikciós szövegek semleges megfigyelő-író szerepével. Doktori disszertációját a 19. században megjelenő orvosi „tekintet”-ről írta, mely a hétköznapi írásos megnyilvánulásokban (levelek, önéletrajzok stb.) patológiai jeleket fedez fel (Clinique de l’écriture, La Découverte, 1998/2013). Később könyvet jelentetett meg a bűnözők, a bebörtönzöttek önéletírásairól (Le livre des vies coupables, Albin Michel, 2000). Artières-t az önkifejezés nem professzionális formái érdeklik, és ebben könnyű egy foucault-i ihletettségű módszertanra ismerni.

Chantal Thomas legújabb, egyébiránt kifejezetten színvonalas könyve, a Pour Roland Barthes (Seuil, 2015) pontosan arról a belső vívódásról ad hírt (érzésem szerint a szerzői intencióktól függetlenül), amellyel a 70 éves, elismert író (magyarul: Sade; Búcsú a királynémtől), az CNRS igazgatója egyetemi éveinek meghatározó alakját (Barthes volt a doktori témavezetője) idézi fel.