Szendi Nóra első regénye olyan természetes olvasmányává válik az embernek, mint amilyen fesztelenül szívnak fel egy-egy csíkkal annak szereplői a hétköznapokban, ennélfogva az egymást követő oldalak a fogyasztót mégis csak egy, a karakterek által is átélt, zabolátlan tripben részesítik, figyelmeztetve ugyanakkor, hogy „nem kell mindig bedőlni a motyónak”.
Péntek Orsolya regénye a zsigerekig hat(ol). Olvasása közben göndörödik a tincs, pirul vagy elsápad a bőr, összehúzódik a méh, ível a csípő, mint ahogy Szterkéé férfikezek és ránehezedő férfisúlyok alatt. A női olvasó érezheti úgy, hogy érzékei, szervei, testrészei — a lábujjaktól a haj választékáig — hozzák létre az olvasatot; a női érzékelés-, tapasztalás- és viselkedésmód olyan elemi erővel árad e műből, mely elsodorja, szinte felülírja az intellektuális befogadás- és megközelítésmód lehetőségét, vagy legalábbis zárójelbe helyezi azt. Pedig tudjuk, hogy mindezt a nyelv teszi, a szavak, a szöveg, a narráció. Mégis. Épp az özönlő nőiség és feminitás miatt vagyok roppant kíváncsi a férfiolvasatokra.
A nálunk 2014 közepén, Németországban 2013-ban megjelent A szörnyeteget felfokozott várakozás előzte meg, s a kritikai reflexió jelentős eseményként méltatja. Cselekménye mintegy folytatja Az egyetlen ember a kontinensen című előző művét, amelyben a női főszereplő még él, ám mégsem az ő problémái s közös életük személyes síkja az ábrázolás közege.
A Szél című verseskönyvben szintén meghatározó az alanyiság, melyet a kortárs költészetben kevésbé preferált módon az önéletrajziság látszatát létrehozó nyelvi megformáltsággal teremt meg. Ez a megoldás szerencsés módon nem jár együtt a lírai én zavaró előtérbe furakodásával, de nem érzékeljük a kortárs irodalmi folyamatok felől meghaladottnak, vagy a választott hagyomány felől epigonnak sem, mely jelleg okán felerősödő (ön)ironikus jelentésáradások felszámolhatnák a szövegek intencionált működésmódját. Kézben tartott, okosan művelt személyességről beszélhetünk a Szél esetében, ami kiegészül egy manapság szintén mellőzött képgazdag, retorikus nyelvvel.
A monográfia műfaj újabban sokat emlegetett és kárhoztatott buktatóival Elek tökéletesen tisztában van, de a valamelyest szerényebb célkitűzésű, többé-kevésbé hagyományos pályarajz kétségtelen szükségességével, erényeivel és hasznával is. Az életrajzi elemeket a nem mellőzhetőkre redukálva beszőtte a főszövegbe (illetve közvetve rábízta a Fényképek-függelék vizuális dokumentumainak és névsorainak tanúságtevésére), a klasszikus, mikrofilológiai mélységű, terjedelmes versanalízisekről pedig jobbára lemondott, bízva abban, hogy ezt a munkát nem kevesen elvégezték már, bátran lehet rájuk és eredményeikre lábjegyzetben hivatkozni. Míg az előbbi döntést a könyv teljességgel igazolja (s Markó életrajza a világhálón és más forrásokban amúgy is jól hozzáférhető), az utóbbi helyenként önkorlátozásnak érződik. Örömmel vettük volna, ha a szerző szélesebbre nyitja műelemzői műhelyének ajtaját: ebből az anyagból a Bookart kiadványa elbírt volna még mintegy húsz-harminc oldal többletet.
Darvasi a Szív Ernő-történetek válogatott, átdolgozott, átírt gyűjteményét ezúttal regény-formaként mutatja föl, és a kötetet nem is Szív Ernő néven jegyzi, hanem a saját nevén. A történetek egyik síkján nyomon követhető, ahogy a kisvárosi lap egykori tárcaírójából sikeres és profi író lesz, (egy alkalommal még össze is tévesztik az ország — meg nem nevezett — legnagyobb írójával), és aki művészetének köszönhetően eljut a nyugati világ legfontosabb központjaiba, olyan magától értetődő természetességgel és ugyanolyan nem múló csodálkozással jár Berlin, Párizs vagy New York utcáin, mint kezdő író korában az akkor még oly feltétlen szeretettel mitizált Szegeden.
Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvében versgépezetet emleget, legózást ajánl és alkatrészeket. A könyv hangvétele egyszerre jelzi a felszabadító játékjelleget, mozgalmi stichje ugyanakkor mégis vérkomoly. A vers ellenforradalma a szerző definíciója szerint nem leíró verstani munka, hanem átmenet kiáltvány és módszertani segédlet között. Nincs formaelméleti és -történeti áttekintés, megvan viszont a gondolkodásnak és a szövegértékelésnek a kialakítása jól érthető (torna)gyakorlatokon keresztül. Már ebből is jól látszik, hogy Horváth pedagógiai ajánlata az alkotáscentrikusságban áll: mivel az állami intézményrendszer csak a reagálás szakmáját tanítja („a másodlagos jelentések kultuszát”), ezért renoválnunk kell a rendszerszerű írásművelést. „Vegyük vissza az irodalomoktatásba az alkotás-tanítást, illetve írással tanítsuk az irodalmat.”
A Holtverseny nagyon erős szövegemlékeket idéz, mégpedig igencsak intenzíven. És nem tudom, a regény több-e, mint ezeknek a textuális utalásoknak a matematikai összege, sikerül-e az átsajátítás bonyolult poétikai játékát olyan új minőséggé formálnia, amelyben a felhasznált anyaggal szemben nyomban megteremtődnek a távolságtartás autonóm szemantikai mezőket mozgásba hozó mozzanatai.
Az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkájának újabb állomásához érkezett A forradalom ígérete? Történelmi és nyelvi események kereszteződései című tanulmánykötettel. A huszonegy tanulmányt felvonultató, több mint ötszáz oldalas könyv szorosan kapcsolódik a két évvel ezelőtt megjelent Esemény — trauma — nyilvánosság kötethez, amennyiben a most megjelent írások is leginkább az esemény — legyen az politikai, nyelvi, képi —, a perfomativitás, a nyilvánosság és a medializáltság törésvonalai mentén szólnak forradalmakról, emberi jogokról, szónoki beszédről, költészetről, regényekről, filmekről. A kiadvány tehát folytatása is egy megkezdett munkának, a korábbitól eltérő és új perspektívákat pedig a forradalom fogalmának beemelése hozza magával.
Horváth Györgyi így két szinten is képes megfogalmazni felszabadító üzenetét: könyve legfontosabb célkitűzése ugyanis mintha az lenne, hogy visszamenőlegesen megerősítse a világot a „politizáló elméletek” szemüvegén keresztül szemlélő társait, akik más, kritikus tömeget el nem érő létszámú kisebbségek elszigeteltségben élő tagjaihoz hasonlóan hajlamosak lehetnek magukra tekinteni szörnyszülöttként, hogy helyzetükben nem egyedül osztoztak, és hogy az egy szélesebb és egy még szélesebb kontextus függvénye volt.