Egy nagyon fiatal prózaíró esetében talán nem kötelező elvárni a kritikustól, hogy a novellakötete kapcsán az egész, háromszor öt darabból álló elbeszélésfüzért egyforma szigorúsággal ítélje meg. Különösen, ha már az első novella is (Csendélet a bányatónál) az egyik leghibátlanabb, legtökéletesebb mesterségbeli tudással megalkotott kortárs írásnak tetszik. Ebben az életképben, ahol az emberi létezés végső abszurduma tisztára csiszolt gyémántként ragyog föl minden mondatban, a legközönségesebb, a művészetet ma is eleven forrásként tápláló közvetlenség és egyszerűség, a tragédia kínálja magát.
Egy fiatal házaspár a nyári szünidőt egy végtelenül sivár, már címében is Bodor Ádám novelláira emlékeztető bányatónál szándékozik eltölteni. A nyár végtelen hosszúnak és elfogyhatatlannak tetszik, a körülmények pedig, ormótlanságuk, a pusztulásra érett vajúdásuk szerint pontosan ezt az időt szabják ki a bennük időzőkre. A történet huszonéves női hőse egy utolsó stádiumát élő, sokszoros kezelésen átesett daganatos beteg, akinek már a roskadozó, világvégi nyaralóhelyre való érkeztekor sincsen egy lélegzetnyi vágya sem a testi szerelemre. Az érzékiség egy lezárult, előző stádium volt az életükben, ma már elegendőnek tartják, ha a legnagyobb kímélettel érzékelik egymás lelki és szellemi közelségét. A júniustól szeptemberig játszódó történetben nem a körülmények pusztító ereje fog ki rajtuk, hanem ők élnek fel minden emberileg még hasznosíthatót a szűkösnek és lélektelenül csupasznak ábrázolt tájból.
A beteg fiatalasszony a számára elérhető dolgok szűkös lehetőségei között válogat még a halála előtt. Fürdenek, motoroznak, egy tutajt is szerkeszt a tökéletesen a lénye szolgájául szegődött férfi. Ám lassan már csak elhullott levélként pihen a kert egy-egy rejtett szögletében, minden létező, a ház polcain penészedő könyvet elolvas. Valóságosan is közeleg az ősz, éjjel-nappal szakad az eső, a bányató vize eléri a terasz szintjét, a lakóház bomló faanyagát fokozatosan elégetik a kandallóban. Az eddig múlt időben megtartott elbeszélés az utolsó előtti mondatban örök-jelenre vált: „Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.” (20)
Hasonlóan tökéletes, de másképpen fondorlatos a Csomag a nadrágban történet lelkileg elsivárodott világa. Újra csak Bodor Ádám novelláinak abszurd mód csonkolt brutalitása idéződik meg az olvasóban. Albert testvérére vár a Trabantjában valamelyik romániai kisváros börtöne előtt. Marcell politikai elítélt, a testvérek közül az életesebb, a tehetségesebb, kettőjük beszélgetése a hangosan pöfögő autóban már-már barbár lassúsággal és érdektelenséggel személytelen. Olyan a takart éveket tényfeltáró párbeszéd, mintha ez is börtönőrök előtt zajlana. Az egymást Öcsiként szólító testvérek jellemükben végletesen különböznek, ám éppen ez a különbség teszi most őket egyívásúakká. Az öccsét a saját lakásába fuvarozó Albert a roppant szolid vacsora végeztével további szolgálatát is felkínálja a börtönben szexuális ínségtől szenvedő testvérének. Mintegy desszertként a felesége mellé ágyaz neki, míg ő a nappali kanapéján tölti az éjszakát. A nadrágban duzzadó csomagtól így egy rövid időre vélhetően megszabadul a felelőtlen tettéért már megbűnhődött öcs.
Az első ciklus további három elbeszélése is hasonlóképpen triviális és brutális. Az emberi kegyetlenség, a kiszolgáltatottság, a romániai diktatúra kisembereinek Tamási Áront is megidéző világa annyira különböző elbeszélői nézőpontokat és témákat érintenek, hogy mindegyikről egyenként is hosszan lehetne írni. Potozky fiatal kora ellenére igazi nagymestere a kisprózának, szinte eszköztelenül teremt drámai feszültséget, olyan szituációkat és figurákat ábrázol, ahol a szereplők nincsenek igazából tisztában a társadalmat szervező törvényekkel, kilógnak belőle, és ezáltal végletesen szabadok és végtelenül bűnösök is lehetnek. A Gátépítők balladája három állami gondozott cigány kamasz idegen faluban töltött „nyaralásáról” szól. Egy putri, egy korukbeli lány, rasszista környezet, és az önszerveződést, önvédelmet kikényszerítő helyzetek alattomos sokasága várja őket. Nem nyaralás ez, valójában a létezésük igazolásáért kezdett, a törvényességet túllépő küzdelem, amelyhez a sem családi háttérrel, sem szociális támasszal nem segített fiatalok gyorsan a horda törvényei szerint alkalmazkodnak. Kikerülik a számukra legyőzhetetleneket, ugyanakkor egy semleges helyet próbálnak kiszakítani maguknak a patakbéli fürdőzésre. Napokig tartó szorgalommal gátat építenek a nyári hőségben, ahol némileg elmerülhetnek a saját strandjukon. A már többször megvert és a falu társadalmából durván kiközösített nyaralók itt remélnek megbújni a számukra agresszív világ elől. Amikor ezt a búvóhelyet is felfedezik és lerombolják, a velük egyedül tisztességes patrónusuk, a fiatal lány ellen fordulnak. Szexuális túlfűtöttségükben az egyetlen, számukra kiszolgáltatott lányon állnak bosszút, a megerőszakolt, meggyalázott testet beleépítik az újonnan felhúzott gátba.
Potozky fiatalságának tudhatjuk be, hogy a kötet középső ciklusa (Nappá lett lámpafény) nem csupán gyenge, de tökéletesen az írói erényeinek ellentmondó, groteszk, naivan szimbolikus képekkel dolgozó elbeszéléseket is beenged a kötetébe. Ezek közös jellemzője, hogy mindegyik hőse valamely üres és tartalmatlan, értelmezhetetlen mániájának rendeli alá az életét. Az apa akvárium-szenvedélye fokozatosan egyetlen medencévé építi át a lakását, a letört égdarab félelmet és abszurd tetteket követel, a hős létrát szeretne építeni a megnyíló résig; a kötet címadó novellájában színházi előadásra látogató házaspár férfitagja beoson a színpadra, és eddigi életét a művi történet logikája szerint éli tovább. Nagyon nehéz disztingválni, de úgy gondolom, egy írói életmű legfontosabb kritériuma, hogy a szerző megalapozott esztétikai érzékkel bírjon, hogy a fantasztikumba hajló, hirtelen ötleteit ne építse be megfelelő önkritika nélkül a kötetének hiányzó, meg nem írt darabjai helyére.
Szerencsére a záró ciklus (Indiánok tankok ellen) újabb hozadékkal gazdagítja az eddig már megcsodált elbeszélői mikrovilágot. A Kiképzés egy klasszikus emberi kapcsolat, a mester és tanítvány lehetséges árnyoldalait mutatja be. Az öreg író figurája szokványosan kiégett, alkoholban szétázott, igazi teremtésre már nem, csak implicite tárgyfelmutatásra szolgál: milyen ne legyél, milyen utat ne kövess! A volt felesége kitömött macskájával élő öregember önzésének és hajdani dicsőségének a rabja. Ugyanakkor ráérez a hozzá közeledő nebulóban az igazi tehetségre, így mintegy a maga életének igazolásaként próbálja oktatgatni. Minden ellehetetlenedett kifejezési vágy még holtában is elég meggyőző tud lenni, hogy a létezés, az emberi tévedések halmazait megmutassa. Ez az öregember a maga torzójában is elég vonzó és nagy csáberővel bíró Mester, aki a benne felhalmozódott, kiíratlan mondanivalót a közvetlenség erejével sugározza magából. Ahogy az írói nagyravágyás telíti a szellemet, úgy az öregkori bölcsesség is tele van szánalmas, emészthetetlen világundorral, kicsinyes önsajnálattal. A készülődő unokája kapcsán így fakad ki a Mester: „Ezen kívül semmi sem számít, kit érdekel, mekkora birodalmat építettél magadnak, úgyis szarból van az egész, és szarból van a trónusod is, és szarból formázták a koronát is a fejedre, egy nap pedig, meglásd, a szádba folyik a leve, és megértesz majd mindent.” (175) A történet vége, amikor is a tenger homokjára íratja a tanítvánnyal a legfontosabb gondolatait, az örökösen támadó hullámokkal szemben, mondván, újra és újra le kell írni mindent, ami nem állja ki a maradandóság próbáját, megint egy kissé naiv esztétikai szemléletre, olcsóságra vall.
Egy másik, az első ciklus elbeszéléseivel egyenrangú darab viszont a Repülés hazafelé. Ez újra csak tökéletesnek tűnik, bárha a belső súlya el is marad azokétól. Itt szerencsére nem az ég szakad le, hanem a tehetséges fiatal író kerül az élet egy másik szegmensében megoldhatatlan helyzetbe. Üdvözölhető, hogy az események menetének nem sok köze van az irodalomhoz. A hős beleszeret egy az életritmusát, munkamorálját maximálisan toleráló lányba, idilli kettősük szinte zavartalannak tetszik, mindaddig, amíg a lány is építgetni kezdi a saját egzisztenciáját, valamiképpen kitör ápolónőként az eddig a társa által uralt világból, önálló élethez kezd, s ennek következményeit, a rá nézve akár tragédiával is fenyegető változást a fiú csak későn ismeri fel. Unalmában, hiszen egy író sem képes az életét a papírra vetett malaszttal tökéletesen organikussá tenni, az egeket ostromló sárkányrepülés szenvedélyébe temetkezik. Öntudatlanul is arra törekszik, hogy a földi határokat átlépve uralja az ismeretlent. Ez az ismeretlen pedig, mint hamarosan kiderül, éppen a lány titkos, számára láthatatlan élete. A repülés felszabadítja eddig is érzett korlátait, kitágítja a fizikai törvények megszabta hétköznapiságot, de — rejtett céljaként be is tekinthet az éjszakai ügyelet után a nappalait alvással töltő lány titkos életébe. Amikor a saját tizedik emeleti lakásába benéz, tisztán látja a madárlelkűvé lett író, hogy hölgye testét idegen kezek simogatják. Éppen a mindig önzésre és a másikat elfogadásra kényszerítő elhivatottság hazug burkából menekülő lány lesz egy számára idegen színjáték hősnőjévé. Senki sem hazudhatja magát többnek, semmiféle előjogokra hivatkozva, az érzelmileg neki kiszolgáltatottnál, vagy aki ezek szerint a normák szerint akarja berendezni az életét, annak számolnia kell a boldogságot nem nyújtó, de törvényeit az érzelmei szerint követő, az övénél egyetemesebb igazsággal. Csak elkövetett arcok vannak, és csak a hétköznapi tapasztalat által lefedett, bomló erkölcsi normák.
A kötet záródarabja talán rejtetten kulcsnovellának készült (Indiánok tankok ellen). Itt a történet virtuális hőse egy félig megírt novella. Visszájáról látunk mindent, elhisszük, hogy a műveknek is megvan a saját élete, az irodalom, maga az írásmű sem mentes bizonyos fajta hiúságtól. Az elbeszélésnek rosszul esik, hogy félbehagyja a szerző, egy fiókba kerül, ott raboskodik éveken keresztül, miközben a belé rejtett szituációk mintha csak a mappában is tovább szőnék napvilágra sosem kerülő belső bonyodalmaikat. A novella újra csak egy külvárosi történet, ahol a panel-Don Giovanni mindennapi rutinnal megment a saját bandája karmaiból egy hazafelé igyekvő lányt. A kapcsolat házassággal végződik, a férj azonban képtelen lemondani az olcsó vegyszerek nyújtotta kábulatról. Amikor börtönbe kerül, öreg anyját és tehetetlen feleségét teszi egymásnak kiszolgáltatottá.
A történet azonban külön életet kezdett a szerző halála után, és így az írásba rekedt szereplők is tovább menetelnek. A hagyatékból származó lapok végül is egy kötet végére kerülnek. Elértéktelenedésük ellenében nyilvánvaló, hogy a hősök már nem lehetnek saját sorsuk gazdái. Az elhagyott, kurvaságra kényszerített hősnő nemcsak a megjelent írásban, de azon belül is egzisztenciális lehetőségekkel rendelkező áldozat. Mintha nem is az író, hanem ő döntené el, miként is fejeződik be ez az átkozott történet, hogy a lehetséges megoldások közül melyiket válassza, milyen fordulatot kell elszenvednie a virtuális valóságban. Vagy a méhében növekvő, a létfenntartásáért folytatott szexuális kapcsolata terhével lesz magányos, vagy pedig az élete csődjét dokumentáló öngyilkosságot választja. A kissé posztmodern kuszaság mélyén mégis adódik egy hiteles pillanat. Lehet az ember egy novella hőse, lehet azonban a sors kiismerhetetlen szeszélye folytán életének egyedüli bírája is. Ami kint megtörténhet, az bent is folytonos lehetőségként kínálja magát egyre.
Potozky prózája ma még markánsan kétarcúnak tűnik. Erőssége egyértelműen a valósághoz közeli helyzetek, konfliktusok nagyon eleven, plasztikus ábrázolása, a figurák belső hitelessége, a történetek eredetisége, ami sokszor szinte életrajzi vonatkozásokat sejtet. Az abszurd, a valóságtól elrugaszkodó novellák ezzel szemben tucatárunak tűnnek, amelyekből hiányzik az ötletek elemi ereje, kissé erőltetettek és szárnyaszegettek, a szereplők pedig egysíkúak. Nem kérdés ezek után, hogy a kritikus mit kíván, a fiatal író melyik utat válassza, hogy a tehetsége ne csak ígéret maradjon.
Megjelent a Műút 2014045-ös számában