(Matt Zwolinski – John Tomasi: The individualists. Radicals, reactionaries, and the struggle for the soul of libertarianism. Princeton University Press, 2023)
Matt Zwolinski és John Tomasi ambiciózus feladatra vállalkozott: arra, hogy megírják a libertárius politikai filozófia történetét. Ez nem a feldolgozandó történet hossza miatt tűnik bátor vállalkozásnak – a libertárius eszme relatíve későn, csak a XIX. század közepén jelent meg –, hanem mert nagyon sokszínű és korántsem egységes szellemi irányzatról van szó, amelynek képviselői gyakran homlokegyenest mást gondoltak és gondolnak a különböző politikai kérdésekről. A szerzőpáros egyik legfontosabb feladata meghatározni, mit is jelent libertáriusnak lenni. Műfaját tekintve eszmetörténeti művel van dolgunk, de a szerzők arra is kísérletet tesznek, hogy meghatározzák a klasszikus liberalizmus fogalmát, illetve tisztázzák, milyen viszonyban állnak egymással a libertarianizmus különböző válfajai. Továbbá azt is szeretnék bemutatni, hogy a libertárius elméletek milyen társadalmi-politikai kihívásokra adott válaszként születtek meg.
Nem véletlenül használtam többes számot. Nincs olyasmi, amit egységes libertárius álláspontnak nevezhetnénk. Zwolinski és Tomasi szerint a sokféle változat közül elsőként érdemes megkülönböztetnünk a szigorú libertáriusokat. Az elmélet meghatározása nem jelent túlságosan nagy kihívást: e racionalista, monista felfogás szerint a tulajdonjog sérthetetlen morális abszolútum – az összes többi jog ebből vezethető le. E csoporthoz sorolhatjuk az olyan prominens szerzőket, mint Ayn Rand, Robert Nozick vagy Murray Rothbard. De mit kezdjünk az olyan gondolkodókkal, mint Friedrich Hayek, aki szerint az államnak kötelessége mindenki számára jövedelmet biztosítani, hogy senkinek ne kelljen a minimális életszínvonal alatt tengődnie, vagy Milton Friedman, aki negatív jövedelmi adó bevezetését szorgalmazta?
Amíg ezeket a gondolkodókat tág értelemben véve liberálisként azonosítjuk, szembeállítva őket a szociáldemokratákkal és a konzervatívokkal, addig nyilvánvalóan azonos csoporthoz tartoznak, és a nézetkülönbségeik elhanyagolhatónak tűnnek. De ha egymással akarjuk összehasonlítani őket, a különbségek egyre feltűnőbbé válnak – akiket eddig édestestvérnek láttunk, azok egymásra éppen hogy csak hasonlító távoli rokonokként jelennek meg fürkésző tekintetünk előtt. (A szerzőpáros metaforájával: a libertáriusok nagy családjánál legfeljebb egy arcszkenner tudná kimutatni a közös vonásokat.) Éppen ezért a libertarianizmusra a szerzők nem adnak egzakt definíciót, hanem felsorolnak hat jellemzőt, amelyet többé-kevésbé minden libertárius gondolkodó elfogad. Ezek a következők: a tulajdonjog fontosságának hangsúlyozása, szkepticizmus az autoritással szemben, a szabad piac támogatása, hit a spontán rendben, individualizmus és negatív szabadság.
Zwolinski és Tomasi három szakaszra osztják a libertárius eszme történetét. Az első időszak az őseredeti (primordial) libertarianizmus történetét foglalja magában, amely a kezdetektől, tehát az 1850-es évektől a második világháborúig tartott. Ezt követte a második hullám, amely a hidegháború időszakára tehető; majd a harmadik hullám, amely a Szovjetunió összeomlásától tart napjainkig.
A szerzőpáros a könyv első két fejezetében bemutatja ezt a hat jellemzőt, illetve az említett három történeti időszakot. Ezt követően a kötet gondolatmenete nem a kronológiai rend szerint halad tovább, hanem egy-egy témára koncentrál – bemutatva, hogy mikor mit gondoltak ezekről a kérdésekről a libertáriusok. A tárgyalt politikai témákat a szerzők összekapcsolják a fenti kulcsjellemzők egyikével; így például a nagy multinacionális cégek létrejöttének elemzése egybeesik a szabadpiaci eszme jellemzésével.
Stílus
A könyv első két fejezete igazán kiválóan foglalja össze a libertárius nézeteket és a történetüket, a további részek pedig részletes áttekintést nyújtanak arról, hogy mit gondolnak a libertáriusok a különböző kérdésekről. Ezekben a fejezetekben látjuk igazán, hogy miben nem értenek egyet, és hogyan érvelnek egymás ellen a különböző libertárius gondolkodók. Ezek a szövegrészek önállóan is megállják a helyüket, azon olvasók igényeit is kielégítve, akik nem szeretnének részletekbe menően megismerkedni a libertárius gondolatokkal, hanem csak egy-egy konkrét kérdés keltette fel az érdeklődésüket. Szerencsés döntés, mert így nem egy telefonkönyvet kapunk, amelyben egymás alatt sorakoznak az egyes filozófusok gondolatai, hanem vitákat látunk kibontakozni.
A könyv azok számára is izgalmas lehet, akiknek nincs filozófiai előképzettségük. A szerzők nemcsak olvasmányos stílusban írnak, hanem rengeteg izgalmas anekdotával is tarkítják a könyvüket. Természetesen egy-egy jó történetért nem kell a szomszédba menniük, a libertárius gondolkodók élete megfelelő alapanyagot szolgáltat mindehhez. Hőseink nem csupán gondolkodók voltak, hanem aktivisták is, akik változatos módokon próbáltak ellenszegülni a regnáló hatalomnak. Lysander Spooner például alkotmányellenesnek gondolta a posta monopóliumát a levélkézbesítésre, ezért saját céget alapított – amely mindaddig jól is teljesített a piaci versenyben, amíg a vállalkozót bíróság elé nem citálták. A Spooner által kreált árverseny eredménye azonban túlélte a cégét: ennek köszönhetően csökkent a postaköltség Amerikában.
Történet
A könyv fontos történeti állítása, hogy a libertárius eszme Európából indult világhódító útjára, elsősorban Angliából és Franciaországból, nem pedig Amerikából, ahogy sokan gondolják.
Az első, aki a libertárius (libertaire) szót a saját téziseire alkalmazta, meglepő módon egy francia anarcho-kommunista szerző, Joseph Déjacque volt. Az általa alapított, 1858 és 1861 között megjelenő lap a Le Libertaire címet viselte. A kifejezést aztán átvette az amerikai anarchista, Benjamin Tucker, aki egy fontos részletet illetően módosította Déjacque álláspontját: ő megtartotta volna a magántulajdon rendszerét. Tucker maga is indított egy lapot Liberty címmel. Bár kiadványának mottója Proudhon-idézet volt, Tucker valódi szellemi forrásának Max Stirnert tarthatjuk, akinek több írását is lefordította és közölte a lapjában. Angliában a libertárius eszme híveit „individualistának” nevezték; Herbert Spencer volt az egyik fő alakjuk.
A korai libertáriusok ugyan javarészt elfogadták a magántulajdont, kapitalistának azonban nem nevezhetjük őket, mert olyan sajátos szabadpiaci rendszerben gondolkodtak, amely a cserére és a munkaértékelméletre épült. Akárcsak az utópista szocialisták, ők is kísérleti településeket alapítottak, ahol saját ideáiknak megfelelően éltek. A Charles Fourier követői által létrehozott, majd később elhagyott ohio-i Utópiát például Josiah Warren libertárius-anarchista közössége vette át. Később Warren Cincinnatiben boltot nyitott, ahol nem pénzzel, hanem munkaidőt igazoló dokumentumok segítségével lehetett „fizetni”. Ezek a példák jól illusztrálják a könyv egyik fontos tézisét: a libertarianizmus nem megkövült eszme – a hat kulcsjellemző kellő mozgásteret biztosít a vitához és a különböző változatok kialakulásához.
Radikálisok, reakciósok
A könyv koncepciója szerint az egyes libertárius álláspontok különbsége arra vezethető vissza, hogy a szerzők hogyan értelmezték a szabadság fogalmát és a többi kulcskategóriát. Természetesen a libertárius elgondolásokat a saját történeti kontextusukban kell szemügyre vennünk. Az eszme átalakulását részben a történeti változások magyarázzák.
A korai francia és angol libertáriusok reakciósak voltak, hiszen a szocializmussal szemben a status quo védelmére törekedtek; az amerikaiak azonban radikálisak, mert ők az akkoriban létező intézményeket támadták: a gyarmatosítást és a rabszolgatartást. A hidegháború időszakában a libertáriusok a kommunizmus ellenében határozták meg magukat. Zwolinski és Tomasi szerint a Szovjetunió felbomlása után eltűnt a közös ellenség, amelynek jelenléte egyben tarthatta volna a libertárius tábort; jelenleg pedig az eszme keresi az útját.
Libertárius dilemmák
A könyv sok oldalról megvilágítja azt a problémát, amely végigvonul a libertáriusok történetén. Küzdhetünk-e a szabadságért olyan eszközökkel, amelyek használatával korlátozzuk mások szabadságát? Igazi csapdahelyzet: vagy fel kell adnunk a harcot a szabadság érdekében, vagy meg kell sértenünk más emberek szabadságát, hogy előmozdítsuk a szabadság ügyét. Részben ezzel magyarázható, hogy a libertáriusok nem adnak meggyőző válaszokat a kényes társadalmi ügyekkel kapcsolatos kérdésekre.
Gondoljunk csak a történelmi jóvátétel problémájára! Vissza kellene-e adni a földeket az őslakos amerikaiaknak? Fel kell-e szabadítani a rabszolgákat, ha ezt csak erőszakos konfliktus árán lehet elérni? Vagy ami még égetőbb kérdés: ha a jelenlegi társadalmi viszonyok egy régebbi autoriter rendszer eredményeképpen jöttek létre, akkor miért ne lenne igazságos kompenzációt vagy különböző kedvezményeket nyújtanunk a korábbi elnyomottak számára? A faji igazságosság kérdése általában véve megosztó, indulatokat szító téma – és ez nincs máshogyan a libertárius táboron belül sem. Találhatunk harcos abolicionistákat és az üggyel egyetértő, mégis az utólagos kompenzáció ellen érvelő szerzőket is. Vannak, akik szerint felzárkóztatási programokat kell indítanunk, mások viszont a szociális intézkedések nem várt mellékhatásait hangsúlyozzák. Minél súlyosabb a kérdés, annál világosabban rajzolódnak ki a libertárius eszme törésvonalai.
Kortárs helyzet, konklúzió
Bár a libertarianizmus történetét jól mutatják be a szerzők, a könyv konklúziójában kissé elnagyoltan ábrázolják a libertárius eszme jelenlegi helyzetét. Zwolinski és Tomasi úgy véli, napjainkban három fő áramlatot különböztethetünk meg a libertarianizmuson belül: baloldali libertáriusok, paleolibertáriusok és „vérző szívű” libertáriusok. Meglátásom szerint a szerzők rátapintanak valami lényegesre, de mégis jobb lett volna, ha ennél átfogóbb kategóriákkal dolgoznak.
A baloldali libertáriusok egyetértenek jobboldali „testvéreikkel” az önbirtoklással vagy testi önrendelkezéssel (self-ownership) kapcsolatos tézisek tekintetében, viszont úgy vélik, hogy a természetes erőforrásokat közösen, azaz egalitárius módon kellene birtokolnunk. Ezek a szerzők nagyon marginális csoportot képeznek az irányzaton belül, ezért furának hat a kiemelésük – még akkor is, ha jelentősen eltérnek a többi libertáriustól.
A paleolibertarianizmus ma már a libertárius gondolkodók körében sem túl népszerű álláspont (noha az amerikai Libertárius Párt és az olyan ismert emberek, mint Peter Thiel is ehhez az irányzathoz sorolhatók). Murray Rothbard fogalmazta meg az elméletet kései írásaiban, majd követője, Hans-Hermann Hoppe vette át a stafétát. E szerzők szövetséget sürgetnek a libertáriusok és a paleokonzervatívok között. E gondolat valóban fontos állomása volt a libertáriusok hidegháború utáni útkeresésének, de ma már nagyobbrészt elvesztette a vonzerejét, szinte csak Hoppe áll ki mellette. Manapság már a Mises Institut sem jellemezhető paleolibertáriusként, bár ez Rothbard idejében még valóban igaz volt rá. Ugyanakkor nem érzem korrektnek, hogy a könyv ezen a ponton befejezi a téma tárgyalását, így az olvasó könnyen azt gondolhatja, hogy az egyik legnagyobb libertárius szellemi műhely még mindig ezt a nézetet képviseli.
A harmadik csoport, a „vérző szívű” libertáriusoké (Bleeding Heart Libertarians); a szerzők maguk is ide tartoznak. Bár nem homogén közösségről van szó, az a meggyőződés mégiscsak összeköti őket egymással, hogy a libertáriusoknak érdemben foglalkozniuk kell a társadalmi igazságossággal – továbbá nemcsak a negatív, de a pozitív szabadságnak is nagy szerepet kell játszania az elméletben. E szerzők nagy figyelmet fordítanak a rossz gazdasági körülmények között élők problémáira. A vérző szívű libertáriusok olyan állítások mellett érvelnek, amelyek meglepőek lehetnek libertáriusok tollából; ilyen például a feltétel nélküli alapjövedelem. Leginkább azokat a gondolkodókat soroljuk ide, akik rendszeres szerzői voltak a libertárius BHL blognak. Véleményem szerint Zwolinski és Tomasi túlságosan nagy szerepet tulajdonítanak maguknak azzal, hogy a kortárs libertarianizmus egyik uralkodó irányzataként mutatják be a saját felfogásukat. Illusztris társaság, szó se róla, olyan nevekkel, mint Jessica Flanigan vagy Jason Brennan, de összességében nem túl népes csoportról beszélhetünk. Talán szerencsésebb lett volna, ha a szerzők inkább a neoklasszikus liberalizmusra hivatkoznak uralkodó irányzatként.
Személy szerint a jelenlegi törésvonalat leginkább abban látom, hogy az egyes libertáriusok mennyire veszik komolyan a pozitív szabadság szerepét, és mekkora hatalmat szeretnének biztosítani az államnak ennek előmozdítása érdekében. Zwolinski és Tomasi világosan bemutatja, hogy a libertarianizmus történetének harmadik, modern időszakában egyre több szerző szán jelentős szerepet az államnak; ezzel párhuzamosan azonban az anarcho-kapitalisták is meghatározó csoporttá nőtték ki magukat. Feltűnően csökken azon gondolkodók száma, akik minarchiát (minimális államot) vagy éjjeliőr államot akarnak. Tehát nyílik az olló, a libertáriusok egyre inkább eltávolodnak egymástól, és ezzel igazolódni látszik a könyv egyik fő állítása, miszerint a libertáriusok elvesztették a közös alapot, amelyre mindannyian hivatkozhatnának.
Valaha úgy tartották, hogy minden libertárius elfér Murray Rothbard nappalijában. Manapság sokkal népesebb, de egyben polarizáltabb táborról beszélhetünk. Ugyanakkor a libertáriusok Amerikában még mindig meglehetős kisebbségben vannak, Európában pedig szinte észrevehetetlenek. De az eszme bizonyos kulcstörekvései néha mégis előtérbe kerülnek, legyen szó a könnyűdrogok legalizálásáról vagy a szabadkereskedelemről. Az utóbbi időben a szabad migrációhoz való jog mellett, illetve a covid-lezárások ellen megtartott tüntetéseken hallhattunk libertárius szólamokat. Az igazi kérdés a libertáriusok számára az, hogy képesek lesznek-e valaha is a maguk javára fordítani egy ilyen szituációt, és egységes táborba szervezni azokat, akik bizonyos ügyekben egyetértenek velük. A jelenlegi pillanatfelvételt elnézve mindez nem tűnik valószínűnek: ennyire megosztott és többségében apolitikus tagokból álló csoport aligha áll a közeljövőben társadalmi mozgalmak élére. Sokkal valószínűbb, hogy a libertáriusok megmaradnak akadémiai entellektüelnek, a kortárs politika nézőterére szoruló, szabadságpárti gondolkodóknak.