A kérdés tehát alapvetően az, hajlandó-e az olvasó Emmához hasonlóan a kabátujj simaságához hasonló érzéki tapasztalatokra figyelve csak, mindenesetre moccanatlanul, tiltakozás nélkül végigülni a Máglyát, vagy megkockáztatja, hogy feltegye saját kérdéseit is. „A demokrácia otthon kezdődik” — klasszikus szövegében Patricia Mainardi ezt a házimunka kapcsán írta, de igazsága nyilvánvalóan nem korlátozódik erre az egyetlen területre.
A Máglya, számomra legalábbis, olyan jelentős és fontos szöveg, amely úgy tud messze túllépni A fehér király poétikai és szemantikai dimenzióin, hogy folyamatosan emlékeztet is ezekre. Nem csupán magába dolgozza, újraértelmezi, hanem kibontja, szabadabbá teszi az ott még talán túlságosan mérnöki pontossággal megformált ötleteket, motívumtömböket, miközben a szabadsághiányos létezés antropológiájának újabb és újabb rétegeit egymásba építve teremti meg és tágítja ki szövegének metafizikai és egyszersmind referenciális térszerkezetét.
A szerző egy olyan kritikai narratíva megírását vállalta magára, amely számot vet a homoszocialitás, a barátságretorika, valamint a queer irányulások magyar költészetben fellelhető motívumaival. Csehy kötete nem irodalmi bulvárjelenségként, vagy szórakoztató írásokként kezeli ezeket a költészettörténeti relevanciával bíró konstellációkat, hanem szakmai szempontok szerint veszi szemügyre a magyar irodalomtörténet „kifelejtett” fejezeteit, kifejezetten az akadémiai szférának címezve könyvét.
L. Varga Péter új tanulmánykötetében olyan problémákat vizsgál, amelyek szükségessé teszik a közvetítés technikai kódjaival való foglalatoskodást: a kötet változatos irodalom- és kultúratudományi elemzései azokra az értelmezői nézőpontváltásokra, fókuszváltásokra koncentrálnak, amelyek során a jelölt és a jelölő ellentmondásos viszonya (egymásra utaltsága és széttartása), illetve a szemantikai és a mediális aspektusokra koncentráló befogadás egymást ellenpontozó teljesítménye mutatkozik meg.
Az új, Agyag és kátrány című könyv úgy jelent fordulatot Szijj eddigi életművében, hogy jellegzetes elemeiben, hátterében és környezetében úgymond alig változtat valamin. Nehéz ennek a költészetnek az esetében tematikáról beszélni, de az mégis bizonyosnak tűnik, hogy az eddigi tematikus mezők megmaradtak, sőt talán még inkább előtérbe kerültek, miközben valami radikális átalakulás mégis végbement a versek mélyrétegében.
A Kafka macskái egy olyan szokatlan értelemben vett krimi, melyben az alapfeszültséget nem egy felderítendő bűneset, hanem egy felderítésre érdemes irodalmi rejtély adja. Ám az utazás itt mégsem csak intellektuális, hiszen a budapesti egyetemi oktató a kutatás közben Auschwitzba, Prágába, Bécsbe, Berlinbe, Oxfordba, Tel-Avivba tesz kirándulásokat a vizsgálat érdekében, ahol régi szerelmek, kollégák és barátok között, főleg egyetemi társaságokban forog. A térszervezés és e jól körülírható szociológiai közeg következtében egy kibontatlan campusregény alapstruktúrái is láthatóvá válnak a könyvben. Informatív és térképszerű városleírások mutatják be a meglátogatott helyszíneket, melyek egy lebilincselő fiktív útinapló lehetőségét is magukban hordták. Szóval a téma, a közeg és a helyszínek már félig garantáltak egy nagyon izgalmas middlebrow-regényt, egy könnycseppet a kihasználatlan ziccer ehelyütt mindenképpen megérdemel, Szántó T. ugyanis egy másik utat választ.
Csobánka Zsuzsa harmadik regénye újabb állomás egy ezidáig következetesnek mondható prózaírói pályán, amennyiben témáját tekintve ismét egyéni sorsokat átszelő, többgenerációs családregénnyel van dolgunk. Következetes emellett abban is, hogy mintha a szerző egyre nehezebb szövegeket produkálna — ha hihetünk a kirajzolódó mintának, a soron következő regénynek szerkezetileg, elbeszéléstechnikailag és prózanyelvileg is bonyolultabbnak kell majd lennie a mostaninál. Márpedig ez az értelmesség határain belül maradva nehezen képzelhető el, így ha a szerzőnek esetleg ilyen jellegű tervei vannak, bizony alaposan feladja magának — és olvasóinak — a leckét.
Egy kezemen meg tudom számolni, életemben hányszor jártam a Viharsarokban. Valahogy sosem volt arrafelé dolgom, odavalósi ismerősöm is csak egy-kettő akad, ők viszont már rég nyugatabbra költöztek szülőföldjükről — és ahogy látom, hosszabb távon nem is nagyon tervezik a visszatérést. Az erről a tájegységről szerzett tudásomat — Féja Géza szociográfiája és Závada Pál regényei mellett — szinte kizárólag napjaink fiatal „viharsarki prózájának” köszönhetem: Darvasi Ferenc, Kiss Ottó, Miklya Anna, Szabó Tibor Benjámin és persze Grecsó Krisztián szövegeiben rendre megjelenik a minden provincializmusa, unalma és élhetetlensége ellenére is szeretett Délkelet-Magyarország.
Kiss Tibor Noé a magyar regényirodalom egyre fontosabb, dezillúziós vonulatához kapcsolódik, amelyik a félrecsúszott életek felől segít újragondolni a rendszerváltás-projekt vakfoltjait. Erről a narratíva-típusról Szilágyi Zsófia és mások is megállapították már, hogy megkerülhetetlen szólammá vált a rendszerváltásról és hatásáról szóló történetekben.
Az Aludnod kellene sikere számomra azt bizonyítja, hogy szerzője első kötete nem csupán ígéretes kezdet volt, és nem csupán egyszeri, érdekességét főként a transzneműség szokatlan és megíratlan témájából eredeztető teljesítménynek bizonyult. A kissé későn induló, de annál tudatosabban és megfontoltabban építkező írói pálya most egy érett, komoly tétet vállaló művel folytatódott.