Nehéz dolga lenne annak, aki két, szinte egy időben megjelent gyűjteményes kötete alapján akarná valamilyen kézreálló formulában összefoglalni Ferencz Győző kritikusi értékrendjét, módszerét. Ezért is választottam címnek a szerző jellemzését kedves tanáráról, majd kollégájáról, Ruttkay Kálmánról. Úgy sejtem, a két meglehetősen vaskos és kimondottan igényes kiállítású kötet szerzője számára mind az alkotás, mind a kritika valamilyen mélyen személyes tapasztalathoz kapcsolódik, ám e személyes elemet nem feltétlenül szükséges, talán nem is mindig lehet néven nevezni.
Az alany mint tárgy (továbbiakban AT) — e címet sokféleképpen érthetjük. Jelentheti például azt, hogy a kritikust a szerzők alanya érdekli igazán, azt teszi vizsgálata tárgyává. De gondolhatjuk azt is, hogy az alany művészi tárggyá válásának jelensége foglalkoztatja: vagyis hogy miként lesz egy személyes tapasztalatból költői műtárgy (felmutatva, de el is leplezve a személyiséget). Persze vonatkoztathatjuk a kritikusra is, aki minden bizonnyal pontosan tudja, hogy összegyűjtött értekező szövegeinek olvasója leginkább az ő értelmezői, ítéletalkotói karakterére, szempontrendszerére lesz kíváncsi. Ha azonban a kritikák megfogalmazása felfogható úgy, „mintha kötött formájú verset írtam volna” (AT, 11), akkor a megszólalás műfaji kötöttségei fel is számolják a közvetlen, leplezetlen önkifejezés illúzióját.
A Körvonalak a ködben (továbbiakban KK) című kötet — amelynek tanulmányaiban a szerző nem csupán használja, mint a rövidebb kritikákban, de láthatóvá is teszi bámulatos irodalomtörténeti, filológiai ismereteit, és elemzői, értelmezői készségét — egy ebből a szempontból nagyon fontos rövidebb írással zárul, amelyben Ferencz a „nyelv h
atalma” metafora kiüresedettsége mellett érvel. A nyelv lehetőségei valójában „arra elegendőek, hogy ki-ki megfogalmazza helyzetét, igaz, ez egyáltalán nem kevés. És nagyon is nehéz dolog, ha egyáltalán lehetséges. De mindig meg lehet kísérelni.” (KK, 377) Számomra ez a legfontosabb vezérfonal, amely összeköti a szerteágazó témájú írásokat. Egyrészt a „ki-ki”, vagyis hogy a költészet menthetetlenül személyes szembenézésre ad szerzőjének és figyelmes olvasójának lehetőséget, amihez képest minden ideológia, divat, iskola elhalványul. Másrészt pedig a „nehéz” — ami jól magyarázza Ferencz érdeklődését azok iránt a szerzők iránt, akiket üldöznek, elhallgattatnak, vagy éppen akik nem kapják meg a művük értékének megfelelő figyelmet. Egy ponton megrója azokat a kritikusokat, akik csakis „biztos befutókra” tesznek. (AT, 298) Ő éppen az ellentétes utat járja, s élvezettel, tárgyát komolyan véve ír pályakezdőkről, elfeledett figurákról, nemük, szexuális orientációjuk vagy más okok miatt leegyszerűsítő rubrikákba beszorított szerzőkről. Ezt korántsem a „felhorgadó kanonizációs düh” indokolja, amely ellen nyomatékosan szót emel az Előszóban. (AT, 11) Egész egyszerűen gyakorolja kritikusi szabadságát.
A legtisztábban mindez Ferencz Győző eddigi legnagyobb témájának szentelt tanulmányokban (a KK első nagy tematikus blokkjában) jelenik meg. „Radnóti költészete — mondja — az európai hagyományú költészet talán legnagyobb kérdésére keresi a választ: milyen kapcsolatban van egymással a költő személyes élete és az általa létrehozott mű, lehetséges-e a költészet nyelvi eszközeivel megalkotni a költő személyiségét, lehetséges-e ezáltal olyan módon megfogalmazni létezésének problémáit, hogy ez a megfogalmazás műalkotássá váljon, azaz megteremthető-e lét és írás egysége.” (KK, 11) Ez egyrészt kapcsolódik egy alapvető etikai-politikai dilemmához: milyen lehetőségei maradnak a „szabad identitásválasztásnak” (KK, 12) egy olyan történelmi helyzetben, amely ezt egyre inkább lehetetlenné teszi? Másrészt a nyelvi önmegalkotás igyekezete egy szűken irodalomtörténeti párhuzam kidolgozását is lehetővé teszi Radnóti költészete és a második világháborút követő amerikai irodalom ún. vallomásos vonulata között, tágasabb kitekintésben pedig a romantika öröksége és az irodalmi modernitás között.
Ferencz józan szakszerűséggel, visszafogott szavakkal írja le a folyamatot, amelynek során „azt az identitást, amelyet Radnóti a belső szabadság igézetében épített, egyetlen, kívülről ráruházott identitás nyeli magába.” (KK, 18) Ami egyúttal a nyelv hatalomnélküliségének is példája lehet: a nyelv a negyedik Razglednicában még arra is képessé tesz, hogy a költő áttételesen saját halálát is megfogalmazza — védelmet azonban nem biztosít. A költői identitás kidolgozásának problémáját az önálló névválasztás igyekezetétől a versek önértelmező, önreferenciális elemeinek feltárásáig vizsgálják a tanulmányok. Talán a hozzá tartozó kísérőtanulmány mellé érdemes lett volna felvenni a kötetbe Vas Istvánnak azt az életében publikálatlanul maradt Radnóti-esszéjét, amelyet éppen Ferencz Győző közölt a Holmiban, s amely, úgy érzem, az egyik legfontosabb viszonyítási pont az értelmezésében. Vas itt arról beszélt, hogy Radnóti „megsejtette azt a kétségbeejtő szépségű hasznot, mely e sors vállalásából származik, s megérezte, hogy e csöppet sem hősies kása-sorsból kell kialakítania a maga egészen egyéni és elszabadult romantikáját.”[1] Ferencz e kijelentéssel vitatkozva, de azt komolyan véve, a kortárs irodalomtudomány eszköztárával vizsgálja az énformálás módozatait s azok poétikai és eszmei implikációit Radnóti életművében.
A következő tanulmánycsoport tárgya Kálnoky László, akinek költészetét Ferencz úgyszintén a lehető legközelebbről ismeri, hiszen Összegyűjtött versei éppen az ő gondozásában jelentek meg 2006-ban az Osirisnél. Az első cikk terminológiai korrekciót kezdeményez: a Kálnoky-kritikában szinte kötelezően jelenlévő pesszimista és groteszk jelzők helyett az abszurd és az egzisztencialista szavakat javasolja. Ezáltal nemcsak megszabadulunk az ötvenes évek ideológiai örökségét hordozó fogalmaktól, de lehetőségünk nyílik arra is, hogy tágas nemzetközi irodalomtörténeti összefüggésben lássuk a költőt (példaként Camus-re és Beckettre hivatkozik), és kidolgozott, szakszerű terminológia és szempontrendszer birtokában folytassuk elemzését. A második tanulmány Kálnoky költői fordulatát — zártabb után nyitottabb formák használatát — elemzi. „Mivel következtetései során arra jutott, hogy a világban nincs rend, nincs felsőbb lény, aki értelmesen igazgatná a világot, ha saját gondolatmenetéhez hű akart maradni, törvényszerűen fel kellett adnia a zárt szerkezeteket is…” (KK, 105) Ami egyúttal jó példája annak, hogy Ferencz egész életművét jellemző verstani érdeklődés nem „üres”, hanem mindig jelentéssel bíró formára vonatkozik. A harmadik tanulmány egyetlen versnek, a Letépett álarcoknak a részletes elemzését tartalmazza. Itt is hangsúlyosan előkerül a személyesség mint költészeti probléma témája. A vers Arany- és Vörösmarty-utalásait értelmezve Ferencz a következő konklúzióra jut: „Ezek az allúziók nem azért nyúlnak vissza a 19. századi nemzeti retorikához, hogy az 1960-as évek második felében időszerűségükre, folytathatóságukra, aktualitásukra hívják fel a figyelmet. Épp ellenkezőleg: a lírai én és a költői persona kettőssége a kételyekről, a hagyomány megszakadásáról beszél. Létezik ilyen hagyomány, mondja a vers, de csak idézőjelek között, csak korlátozott érvénnyel lehet hivatkozni rá.” (KK, 132)
Ferencz Győzőt Nemes Nagy Ágnes kérte fel halála előtt néhány hónappal hagyatékának gondozására,[2] s ő azóta rendszeresen közöl kiadatlan Nemes Nagy-szövegeket, illetve ezekhez esetenként kapcsolódó, máskor ezektől elszakadó tanulmányokat. Hármat olvashatunk itt közülük. Az első az életmű költői mesterséggel kapcsolatos metaforáinak átfogó értelmezésére tesz izgalmas kísérletet. Egyrészt politikai kontextusban, hiszen Nemes Nagy tapasztalata szerint „az irodalom szabadságát csakis a mesterség minőségeszményének megtartásával lehet kivívni és megőrizni”. (KK, 138) Másrészt az életmű kivételes koncentrációját tekintetbe véve egy olyan kompozíciós felfogásként, amelynek célja, hogy „tapinthatóvá, testivé, mintegy anyaggá tegye a szót” (KK, 145). Harmadrészt, s talán a legerősebb értelmezői gesztusként, a versek jellegzetes ismeretelméleti aspektusára hívja föl a figyelmet, amelynek értelmében a szó „a költő mérőeszköze”. (KK, 141) Ezután az Enyhe tél című kéziratban maradt, töredékes prózavers „restaurálását” kísérhetjük figyelemmel, amelyet Ferencz a kései Kádár-rendszer bírálatának tekint. Végül egy tanulmánnyá kibomló recenziót olvashatunk Lehóczky Ágnes angol nyelvű Nemes Nagy Ágnes-monográfiájáról, amely nemzetközi bölcseleti (Heidegger, Derrida) és poétikai (Beckett és Celan) összefüggésbe helyezi a megkésett recepciójú szerző művét.
Újabb változat költészet és személyesség viszonyára, hogy Lator László (akiről úgyszintén három tanulmányt olvashatunk) A tér, a tárgyak című kötetének elemzését Ferencz két Lator-portré összehasonlításával kezdi, s azokból bontja ki a kötet szempontjából központinak tekintett „örök ideiglenesség” (KK, 190) témáját. Persze mindkét portré festmény, Kárpáti Éva műve. Vagyis a személyesség közvetített, megalkotott itt is. A kötet újdonságaként Ferencz „a korábban ismeretlen mértékű személyesség”-et (KK, 200) emeli ki. „Intenzitás” és „integritás” (KK, 190) — e két szóval tartja legjobban leírhatónak Lator költészetét, amelynek egységességet hangsúlyozza a Lator egész költészetét áttekintő következő tanulmány is. Ebben a következőképpen magyarázza a versek izzását: „Csak akkor szólal meg versben, ha arról a tovább nem bontható tudati tapasztalatról van közlendője, amelyben a líra algoritmusát találta meg. […] Lírájának középpontjában nem a költő személyes énje áll. Felfogása szerint a vers […] megfigyelések, tapasztalatok, érzések, tudatállapotok egymásra rakott, egymásba préselt rétegeiből keletkezik. Ez a felfogás rajta hagyta a nyomát nyelvszemléletén, amely a nyelvkritikai kérdésfeltevésre a nyelvi intenzitás fokozásában találta meg a saját válaszát, amelyet a szerkezeti-verstechnikai integritás új és új lehetőségeinek kutatása jellemez…” (KK, 206). Végül Lator A megmaradt világ című emlékező, önértelmező kötetéről olvashatunk tanulmányt. Ferencz szerint Lator részben a „mesterember büszkeségé”-vel, részben „az értelmező iskolák zűrzavarában” féltve a verseit utána nyúl saját műveinek, s amellett érvel, hogy „szerző nélkül nincs mű, a szerző jelen van a művében” (KK, 226).
Ezt a részt két nagyobb egységbe nem illeszkedő tanulmány követi. Az első Beney Zsuzsa összegyűjtött verseinek 2008-as megjelenése kapcsán tekinti át a költőnő poétikájának főbb jellemzőit, kiemelve a művek folyamatos változását, alakulását. A második a holokauszt emlékezetét elemzi Gergely Ágnes verseiben. Azt vizsgálja, miképpen jelenik meg a trauma egy olyasfajta költészetben, amely jellemzően „rejtve hagyja a történetként elbeszélhető vershelyzetet” (KK, 242), ám mégis „a feledés ellenében alakította ki az emlékezés technikáját”, s mindezt egy modern, holokauszt utáni, egyszerre zsidó és magyar identitásküzdelem keretében (KK, 246). Ferencz szerint az 1980-as években a magyar nőirodalomból lényegében csak Szabó Magda és Nemes Nagy Ágnes volt látható (KK, 231), Összegyűjtött kritikáit végigolvasva világossá válik, hogy e helyzet javulásában Ferencz Győzőnek igen komoly szerepe volt.
A kötetet végén egy brit és anglo-ír irodalmi blokk áll. Tony Harrison, Ted Hughes, Seamus Heaney, George Szirtes és John Donne költészetéről, valamint Ruttkay Kálmán filológusi tevékenységéről olvashatunk tanulmányokat; az első két tanulmányt príma műfordítások is kísérik. Harrison V-jének magyar fordítása 2004-ben jelent meg, de szinte hozzáférhetetlen, így már ezért a megrázó, nagy költeményért érdemes megvenni a kötetet. Ferencz Győző persze nem ír olyan szájbarágósan, hogy elmagyarázza, milyen nagy szükségünk lenne Harrison versének árnyalt társadalmi érzékenységére, de egyedül a (csupa nagybetűs, ugyanis sírkövekre felfújt,obszcén graffitiről van szó) „nigger” szó „rohadt cigány”-ra cserélésével (KK, 305) eléri, hogy hirtelen húsba vág a versben lüktető fájdalom.
142 kritikáról — amelyek többsége 1999 és 2009 között jelent meg a Népszabadságban — persze lehetetlen részletes ismertetést írni. Néhány alapvető jegyet talán mégis érdemes megemlíteni. Az első a kritikus által elfoglalt pozíció összetettsége, amelyet talán a számos elemzésben előforduló heterogén költői identitásokhoz lehetne hasonlítani. Ferencz Győző ugyanis tudósként és tanárként kívülről is szemléli az irodalmi életet, de belülről is, annak aktív részeseként. „Csak az tudhatott” például Határ Győző „az évtizedek során tekintélyessé nőtt életmű[vé]ről, aki az irodalmi életen belül került.” (AT, 101) „Születésének századik évfordulóján alighanem kevesen tudják már, hogy ki volt Berda József. Azok a kevesek pedig jobbára maguk is költők.” (AT, 142) „Kosztolányi Dezső egy költői körökben gyakran idézett írásában…” (AT, 214) „Nemes Nagy Ágnessel augusztus 22-én, a halála előtti nap délutánján telefonon beszéltem utoljára.” (KK, 157) Tanulmányban, kritikában ritkán találkozni ilyen mondatokkal, és párját ritkító az arányérzék, amellyel Ferencz ezt az egyszerre külső és belső nézőpontot érvényre juttatja.
Második jellemzőként a stílust említeném, amelyet leginkább a mértékletesség szóval tudnék leírni. Kerül egyrészt mindent, ami bombasztikus. Többnyire dicsér, de soha nem istenít. Világossá teszi a művek mögött gyakran meghúzódó emberi drámát, de nem hajt zsurnalisztahasznot belőle. A kritikák végét néha szépen megemeli, de azért csak visszafogottan. („Rakovszky Zsuzsa lírájában a lehatárolt, önmaga megismerése elől is elzárt tudatról, a saját lehetőségei alá kényszerített emberi életről van szó, annak végtelen törékenységről és értelmének végső bizonytalanságáról, amely azonban csonkaságában is az egyetlen, egyszerre fájdalmas és nagyszerű lehetőség.” — AT, 257) A humor (miként a tragikum is) rendíthetetlen pókerarc mögül csillan föl: „[…] akkori véleményemen nem módosítottam. Ami nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértek korábbi vagy akár mostani önmagammal.” (AT, 12)
A stílust úgyszintén meghatározza kétfajta nyelvhasználat kerülése. Az egyik a túlságosan „virágos” beszédé. „A kritikai elemzésnek tanácsos eltekintenie a metaforikus beszédtől, szakmai szempontból jobban teszi, ha szigorúan fogalmi nyelven törekszik megragadni a huszadik század egyik legnagyobb költői teljesítményének jellemzőit” — mondja Nemes Nagy kapcsán (KK, 146). Bár pontosan tudja, hogy a kétféle nyelvhasználat nem különíthető el abszolút módon (s ő maga is éppen egy metafora bevezetése előtt fogalmazza meg ezt a gondolatot), azért tendenciájában nagyon is megfogadja saját tanácsát. A másik szókészlet, amivel nagyon óvatosan bánik, az bizonyos irodalomkritikai iskolák bennfentes terminológiája. Nem mintha nem használna terminusokat, ám ezeket mindig megfontoltan és megmagyarázottan vezeti be.
Mindez persze természetesnek tűnhet, de e kritikák keletkezésének idejében, amikor a követhetetlen gyorsasággal beáramló, esetenként megemésztetlen irodalomelméleti irányzatok szókincse gyakran a napi- és hetilapok kritikarovatait is elérte, az ellenállás meglehetős kritikusi önállóságot igényelt. S persze bizonyos mértékű tapintatot is, a megszólított közönség tekintetbe vételét. Ennek szép példája, hogy a Radnóti Miklós Gimnáziumban tartott előadása ugyanolyan szakmai igényességet mutat, mint bármely másik tanulmány (s joggal kerül melléjük a kötetben), ám egy érdeklődő kamasz számára is mind a nyelve, mind az érvelése, mind az utalásai tekintetében érthető.
Azt hiszem, mindez nem független attól a tapintattól és empátiától, amely egyúttal nehézzé is teszi saját kritikusi ízlésének körülírását. A tárgya vezeti figyelmét (ami persze az alany), s tiszteletben tartja a megszólított közönséget. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden tetszene neki. A Vámos Miklós Márkez meg én című regényéről írott Posztmodern receptre című kritika például már-már szatirikus hangot üt meg. Ferencz felemeli a hangját a posztmodern irodalom és a posztstrukturalista irodalomkritika bizonyos divatjelenségei ellenében. Különösen, amikor ezek receptszerűvé, mechanikussá válnak. Ezek közül is kiemelkedik Roland Barthes esetenként dogmává emelt tézise a szerző haláláról. Ferencz Győzőt nagyon is érdeklik azok a mélyen személyes, etikai, politikai súllyal bíró döntések, választások, amelyek minden szerző poétikájával összekapcsolódnak, s amelyek írásaikat életműként teszik értelmezhetővé. Ez a — kopottas, de talán még érvényes szóval — humanistának nevezhető kritika minden figyelmet megérdemel.
Megjelent a Műút 2014047-es számában
[1] http://www.holmi.org/2009/06/vas-istvan-a-boldog-kolto
[2] Erről részletesen beszél Kelevéz Ágnesnek adott interjújában: http://www.pim.hu/object.7a4a64ac-c6e3-45de-9590-3a859988c682.ivy, illetve írásban: http://www.holmi.org/2008/08/ferencz-gyozo-nemes-nagy-agnes-latogatasa-illyes-gyulanal.