Art Lover monográfiája egy nemzetközi „ellenművészeti” mozgalom, trend, brand prófétájának, Kántor Istvánnak (1949, Budapest) a harcos munkásságát mutatja be és elemzi. Hiánypótló kötet: végtelenül alapos, átgondolt szerkesztésű és élvezetes. Kötelező olvasmány minden művészeti iskola, intézmény és szabadgondolkodó részére. Irodalmi és képanyaga bepillantást nyújt egy disszidens alkotó és szellemlovas életművébe.
Onfray, a francia bölcselet itthon eleddig szinte ismeretlen „fenegyereke” — miként a róla szóló ismertetők visszhangozzák — Franciaország legolvasottabb és legmediatizáltabb kortárs filozófusa — eddigi életművével ugyanis bevallottan és hangsúlyozottan egyfajta „filozófiai ellentörténetet” akart alkotni, aminek értelmében az akadémiai diskurzust meglátása szerint uraló témáktól, módszerektől távol eső területekre terjeszti ki a figyelmét.
A legjelentősebb írók közül talán egy sincs manapság, aki olyan messzire távolodott volna minden hagyományos értelemben vett irodalomtól, mint Michel Houellebecq. Történetei kevéssé kacifántosak, prózája letisztult és egyszerű, pesszimizmusát pedig szinte kizárólag egy valamelyest tematizálatlanul hagyott mizantrópia és szexuálcinizmus tartja mozgásban. Amit Houellebecq művel — elsősorban mindmáig legsikeresebb könyvében, az Elemi részecskékben —, egyfajta harsány gesztusokkal létrehozott anti-irodalom. A francia szerző a nyugati civilizáció présüzeméből kikerülő ember testi-lelki nyomorúságának olyan tömény leírását kínálja, amelyre nemhogy az irónia, de talán még a fekete humor fogalma sem alkalmazható többé. Kétségtelen, hogy ennek az írásmódnak, illetve a mögötte felsejlő antropológiának is megvannak a maga irodalmi gyökerei, a francia hagyományban például Céline, a patologikus és ugyanakkor kínzóan szórakoztató szexuális problémák leírásában pedig ott van Roth Portnoy-kór című műve, amelyből a legújabb kor szókimondásukért ünnepelt szerzői — talán Palahniuk említhető még ebben a kontextusban – minden bizonnyal igen sokat merítenek.
A Magvető honlapján közölt ajánlás a magyar közéleti költészet megújításának bizonyítékaként kezeli a könyvet, mert „valakinek ezt is meg kell tennie”, így a könyv egy nehéz feladat, „ha tetszik, kereszt” vállalása is egyben.
Kritika Kemény István A királynál c. könyvéről, lapunk 2013037-es számából.
A könyörtelen mechanikussággal keletkezési sorrendbe szerkesztett gyűjteményes verseskötete (Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980–2006, 2011) után Kemény István újfent ciklusokba rendezett költői ajánlattal kedveskedik olvasóinak. Akiknek száma, a honi költészetrajongó szubkultúra szerény léptékéhez képest, nem kevés. Mint ahogyan sosem is volt kevés, és talán napról napra egyre több lesz. Hiszen az utóbbi időben, a költő (és prózaíró) ötvenedik születésnapja tájékán, ugyancsak felerősödött az a kultikus tisztelet, amely tényleg csak keveseknek adatik meg a bolond poétává lett Csokonai hazájában.
Kritika lapuk 2013037-es számából.
A nagy elbeszélés halott. Kérdés, hogy halálát hogyan értékeljük. Hogy mi jön utána. A Kedves Ismeretlennel Kemény megírta a magyar nagyelbeszélések (nála: nagytörténetek) halálának regényét, de egyben az elbeszélések újrafelbukkanásának, újra hathatóssá válásának regényét is. Ady-esszéjével pedig részben tisztázta azokat a téteket is, amelyeket számára az újrafelbukkanás jelent. Ady szerepének aktualizálása a nemzeteszme modernizációját jelenti, de ez jól láthatóan együtt jár a világmagyarázat nagy mintáinak általában vett felülvizsgálatával. Kétségkívül nem azonosíthatjuk minden probléma nélkül Lyotard elhíresült terminusát mindazzal, amit Kemény ért rajta, a hagymázos összeesküvés-elméletektől a rendszerideológia tudományos materializmusának nihilbe fordulásán át a nemzeteszméig és a Duna közép-európai szelleméig, mégis nyilvánvaló a rokonság.
