„Politika és Szerelem”

A Magvető honlapján közölt ajánlás a magyar közéleti költészet megújításának bizonyítékaként kezeli a könyvet, mert „valakinek ezt is meg kell tennie”, így a könyv egy nehéz feladat, „ha tetszik, kereszt” vállalása is egyben.

Kritika Kemény István A királynál c. könyvéről, lapunk 2013037-es számából.

kemeny_kiraly-b1_copyKemény István A királynál című kötetének fogadtatását e korai időpontban (a kiadás után pár héttel) nehéz megítélni. A Magvető honlapján közölt ajánlás a magyar közéleti költészet megújításának bizonyítékaként kezeli a könyvet, mert „valakinek ezt is meg kell tennie”, így a könyv egy nehéz feladat, „ha tetszik, kereszt” vállalása is egyben. Ugyanakkor a kötet bemutatóján maga a szerző is megjegyezte,[1] hogy e témában mindig születtek versek, vagyis nem a téma az új. A kötet versei maguk sem azt a benyomást keltik, hogy kötelességről, keresztről volna szó — és ez valóban újdonság a sorsot, hitet, történelmet, fátumot többé-kevésbé érintő közéleti költészet magyar regisztereinek hagyományában; mégis úgy érzem, a lépés nem a rokon témájú, hanem az azonos szerzőjű szövegekhez képest fontos, vagyis A királynál nem Vörösmarty, Nagy László vagy Petri szövegeihez, hanem Kemény előző verseskötetéhez, az Élőbeszédhez képest mutat érdekes elmozdulást.

Az Élőbeszéd egyik lényeges váltása a Kemény-líra előzményeihez képest a tanító jelleg megjelenése. Noha biztos tudással ez a könyv sem hivalkodott, az út a Kétszerkettőtől a Célszerű romokig inkább az ismeret, mint az egzisztencia síkján felmerülő kételyeket vette számba; az imponáló önfegyelem hátterében mégiscsak a „tudom, amit tudok” kellő magabiztossága áll a szövegek fedezetéül; úgy is mondhatnám, az Élőbeszéd a harmadik mondatok könyve.[2] Megkockáztatom, ez a váltás merészebb és izgalmasabb volt, mint a közéleti költészet „megújítása”; mindazonáltal az igazságra kérdezni nagypénteki gesztus, a Kemény-líra vitathatóan legizgalmasabb rétegét, magának az énnek a radikális bizonytalanságát kevésbé érinti.[3]

Ehhez képest A királynál verseiben nem elsősorban tanulságok lehetőségig pontos megfogalmazása a tét, hanem az, milyen vitális következményekkel jár a „Lényegre” irányuló beszéd. Amíg a Célszerű romok helyzettől („a régi önmagammal / szembesültem  már megint”) történeten („így mondja a fáma”) át vezet a tanulságig („gúnyolódni tilos”), A királynál című vers az ismerettől („Tudom, hogy csatára készülsz, uram”) tart az önjellemzésen („utazó, vándor / bölcs és szemtelen”) át a cselekvésig („a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan”). A Búcsúlevél, az Ötvenhat vagy a Nyakkendő mértéktartó monológjainak hátterében megtalálhatjuk az „érzelmek puszító erejének” (Királynő gyerekkori költeménye) dokumentumait is: A mi napunk; Midlife crisis. A kötet kompozíciójában a háttér, a magánéleti réteg: „Én tudtam, hogy bármi megtörténhet, / de más történt: hogy elvesztettelek” (Midlife crisis) nem kisebb súlyú, mint az „elpusztult / Magyarország” (Nyakkendő) történelmi távlata; végső soron az sem egyértelmű, a közéleti lírát színezi-e meghittebbé az „Édes hazám, szerettelek” közvetlensége, vagy a szintén tekintélyes hagyományokkal bíró hitvesi líra újszerű fejleménye-e a politikum megjelenítése: „ha ötvenhatról beszéltem, azt / hitted, nem jelent nekem se semmit” (Ötvenhat). Az egyes ciklusok zárlatai — A királynál; A távoli Olümposz; Elszámolás; John Andreson éneke — mindenesetre arra engednek következtetni: a politikai réteg, a hagyományos értelemben vett közbeszéd nem elsődleges témája a kötetnek. És mégsem tűnik tévesnek Győrffy Ákos megállapítása: „nem szól másról, mint amit magam körül látok, mint amit magunk körül látunk, nevezetesen az országról, Magyarországról, kétezer-tizenkettőben.”[4]

Talán csak a közt kell máshogy érteni. Itt nem interjúra érkező stábról, szomszédok karáról vagy a „kétszer kettő négy” hallgatóiról, kvázi róluk van szó: a beszélő magáról is, végső soron rólunk beszél, inkluzív többes számban. A már említett Célszerű romok még harmadik személyben fogalmazott: „elfelejtik […] nem hiszik el”, A királynál példázataiban már sokkal nagyobb a második és első személy szerepe: „valahogy így szerel szét minket is az Isten” (Például Hallstatt) — így a második ciklus polemikus töltéséből sem az egymás sablonjaiig butulás bölcs summázatait olvashatjuk ki, hanem egy személyes beszélgetéssorozat epizódjait. Ebben a kontextusban a Búcsúlevél is egész máshogy hat, mint folyóiratközlésként: azon túl, hogy egy válsághelyzet dokumentuma, érdekes, mennyire nem tűnik ki a környezetéből: a Csőd, a Nyakkendő, Az egyiptomi csürhe inkább annyiban újszerűek és relevánsak, amennyiben a beszéd környezetét és témáját, a közeget nem tételezik a beszélőhöz képest idegennek — és ez az implicit bennlét meggyőzőbb felelősségérzetet sugall, mint regisztrálni az egész hazát „szétrohasztó gyűlöletet” (Nyakkendő). Vagyis nem a vízió (Az egyiptomi csürhe) vagy fonákja (Csalódott sírfelirat) igazán újszerű, és nem is az, mennyire pontosak ezek a tablók a konszenzusra utalt valósághoz mérve, inkább abban rejlik a nóvum, hogy a közösségről szóló beszéd átveszi az alanyiság tétjeit (távoli párhuzam, de Dosztojevszkijt is említhetném ennek kapcsán), és az általában kellő távolságból és fölénnyel tárgyként kezelt közösség valóban közösnek tűnik. Így a „Lényeg” nem mint tétel jelenik meg, és az sem lesz per se fontosabb, aki rákérdez; a párbeszéd nem tartalmában, hanem formájában emlékeztet az igazságra (lásd Elszámolás), ahogy az Éjszakai ügyeletes költeménye sem a válaszra, hanem a beszédhelyzetre fut ki: „felébred és kérdéseket tesz föl, / ilyenkor nem válaszolni kell, / csak látni a bizalmát, amivel / máris alszik újra, megnyugodva.”

Ennek megfelelően a kötet záróciklusa, a Remény sem lezárt nyelvi képletekben működik: „a biztosaknál / legalább eggyel / több dolgok vannak / égen, földön” (Kishit), vagyis A távoli Olümposzban említett Arkhimédesz-pont egyfelől nem kerül meg, másfelől nem is hiányzik: „ami csak mozog alhat itt” (Jó álom állatokkal). A kötet íve mentén megélénkülő vitalitás nem idilli környezetet teremt, mindazonáltal az Egy kívánság, az Öregedő király költeménye a Kemény-líra eddigi korpuszába zökkenőmentesen illeszkedő darabok, vagyis nem annyira az Élőbeszédre jellemző gyilkosság–bűn morális, mint inkább az öregedés–halál egzisztenciális problémakörét járják újra körül szívszorító pontossággal és takarékossággal. Az erkölcs koordinátái jelen vannak, de a normativitás hiányzik, mert amit látunk, azt „úgysem az írások, hanem csak / egyetlen fényképélességű álom szerint” (Tartalékevangélium).

Gimnáziumi beidegződéseink alapján az öregséget témának választó verseken rendszerint valamifajta leltárkészítést, számvetést, bölcsességet kérünk számon; A királynál kapcsán ezt az előfeltevést súlyosbította a közéleti líra megújításának hírlelt érdeme. Azonban a kötet elolvasása után megnyugodva konstatálhatjuk, hogy a „bele ne üljünk, csak azt ne” (John Anderson éneke) veszélyétől nem kell tartanunk: szenvedélyes, de nem érzelgős, igazságkereső, de nem menekül a kétszer kettő négy evidenciáiba, érett, de nem bölcselkedő. Eleven, vérre menő költészet.

 


[2]    „Úgy bántunk el magunkkal, mint az Isten / a harmadik mondatokkal, amikben / ott a tudás.” (Két mondat)

[3]    Itt prioritásra és nem egyértelmű negligálásra gondolok, ahogy a „Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?” (Sanzon) refrénje is jelzi: az identitás problémája nem „megoldódott”, csak a kötet egészét tekintve mellékmotívumként szerepel.