Székely Csaba drámatrilógiájának egyik fontos írói programpontja a napjaink Erdélyéről és erdélyi lakosságáról élő sztereotípiák koncepciózus lebontása. A Bányavidék első darabjának (Bányavirág) főszereplője például csakis a községbe látogató anyaországi televíziós riporterek kedvéért veszi fel székelyharisnyáját és mondja bele a kamerába a dimbes-dombos erdélyi romantikáról szóló maszlagját; a székely furfangot emlegető történetek cáfolataként a Bányavakságban a román rendőr ver át mindenkit, amiért végül az életével kell fizetnie; a Bányavíz perverz papja pedig hiába prédikál a helyi magyar kisebbséget összetartó szolidaritásról, ha azt éppen ő maga gyakorolja a legkevésbé. Súlyos vádakat fogalmaznak meg Székely Csaba kamaradarabjai, azt azonban túlzás lenne állítanunk, hogy az olvasó/néző komolyabb leleplezés szemtanújává válhat általuk: annak feltételezése ugyanis, hogy a határon inneni és túli lakosság még ma is egységesen valamiféle megtestesült népmeseként tekint Erdélyre, ugyanúgy túlzott sarkításnak tűnik, mint maguk a művekben pellengérre állított hamis sztereotípiák. E berögződések némelyike azonban érdekes módon éppen hogy alátámasztást nyer a drámákban: a prototipikus erdélyi magyar férfi kapcsán gyakran emlegetett pálinkásüveg például legalább olyan meghatározó szerepet tölt be mindhárom mű színpadképének kialakításában, mint az asztal vagy a székek. A szerző tehát vállaltan egyoldalú, szigorúan a bemutatott szűk közösség gyarlóságait analizáló látleletet tár elénk a Bányavidékben, amivel azonban nemcsak ennek az elképzelt szűk közösségnek a defektusaira próbálja felhívni a befogadó figyelmét — nagyon is létező társadalmi folyamatok tragikus karikatúráját igyekszik lefesteni általa.
Keresetlen szavak, utcán heverő, találomra felemelt mondatok, zsebpiszkos gondolatok adják Deák Botond költészetének stilisztikai vázát, látszólag (rend)szertelenül és mindenféle emelkedettség nélkül. Mintha a Zajló elbeszélőjének köznapi szóhasználata, poétikai „pongyolasága” szándékosan távolodna el a bevett költői megszólalásmódoktól. Ezzel együtt számos lírai (prozodikus/motivikus) gesztusát a költészeti hagyományhoz, valamint a kortárs szerzőkhöz való kötődésként értékelhetjük. Sajátos mikrovilágában ezek a referenciális kapcsolatok mégis mellékesek, elidegeníthetőek lesznek, a költő önmagával folytatott, magányos magánbeszélgetése ugyanis elszakadni látszik az irodalmi (posztmodern) párbeszédtől. A lecsupaszított szövegek lebegő, (f)elmerülő emlékképeiből és töredékes, homályos történeteiből kirajzolódó életterek között egy magába zárkózó, ugyanakkor kitárulkozó jelenvalólét hasad szét: „…mert az élet része a zajlás / rianással a szemeinkben.”
A hermeneutika megközelítése szerint a mű önmagában sosem létezik. Olvasó és szöveg párbeszéde folytán virtualizálódik csupán egy olyan közös nyelvben, mely az olvasó szubjektumát és a szövegben megidézetteket egyaránt leképezi. Ez a párbeszéd, akár az emberek közti párbeszéd, a másik megismerésének lehetségességén és igyekezetén alapul. Nyerges Gábor Ádám verseiből is hasonlóképpen lesznek művek. Nyerges Gábor Ádám azonban néha csal.
Nyerges Gábor Ádám legújabb, második verseskötete sokat kockáztat: egy hatalmas és lezártnak vélt életmű — lezártnak látszó — műhelyéről kívánja leverni, pardon, levenni a lakatot. A Petri Györggyel, Tandori Dezsővel jelzett hagyomány útján elindulás után egy új, kevésbé bejáratott úton, Orbán Ottó hagyományútján lépdel a fiatal szerző.
Pion, Simon, Sirokai — az utóbbi időszakban számtalan fórumon láthattuk egymás mellett e három nevet, mely éppúgy köszönhető a Libri ügyesen felépített, offline és online tereket egyaránt meghódító marketingjének, mint annak a ténynek, hogy mindhárom alkotó jó érzékkel talált rá azokra az új megnyilvánulási lehetőségekre, melyet a zene és az irodalom határterületén elhelyezkedő, költő/előadó és befogadó együttes jelenlétén alapuló művészeti formák kínálnak. Habár eddigi tevékenységük azt mindenképpen garantálja, hogy elsősorban lírikusként tartsuk őket számon (Simon és Sirokai már túl vannak első verseskötetükön, mindkettőt erőteljes és meggyőző indulásként értékelte a recepció), előfeltevéseink közé beépülhet az a kérdés, hogy a slammer/zenész identitások vajon megjelennek-e a belső hallás számára készült kötetekben — vagy éppen olyan szempontokat termel ki olvasásuk, melyek más problémákra irányítják rá a figyelmet, s a kérdést magát tüntetik fel irrelevánsként.
Ebben a közel 600 oldalas (kór)történetben furcsa tragédiák sebzik fel New York mindennapjainak nyüzsgő szövetét, a gondtalan tevés-vevésben elmerült nagyvárosban ugyanis egyre gyakrabban bukkannak fel egy negatív kinyilatkoztatás baljóslatú közelségét sejtető tablóképek: növényi alakváltozásokon átesett, szerves hulladékká foszlott áldozatok pokoli kompozíciói. A megmagyarázhatatlan sorozatgyilkosságnál már csak az elkövetők kiléte ésszerűtlenebb, a metropolisz ökoszisztémáját a teljes katasztrófa felé terelő terrorista sejt tagjairól ugyanis hamar megtudhatjuk, hogy valójában a XIX–XX. század meghatározó filozófusai: Karl Marx, Ludwig Wittgenstein és Martin Heidegger.
Tompa Andrea hűséges, figyelmes és jó memóriájú olvasóinak, ha belekezdenek a Fejtől s lábtól című új kötetébe, előbb-utóbb alighanem eszükbe jut a szerző előző (egyben első) regényének két figurája: Kocka, a zsidóságával és családjával szakító, orvosi egyetemet végzett kommunista mozgalmár és az evangélikus székely fürdőorvos, akivel néhány évig házasságban élt — A hóhér háza központi szereplőjének, a regény számos kritikusa által szerzői alakmásnak tekintett, Ceauşescu Romániájában felnövő lánynak apai nagyszülei; hiszen ha röviden kellene jellemezni a két itteni elbeszélőt, ugyanezekhez a leírásokhoz lyukadnánk ki.
A Hungarikum-e a líra? szövegei azt vizsgálják, hogy mennyiben tartható a líra kanonikus helye a magyar irodalomban, a líra mint magyar kulturális unicum hipotézise, s ez milyen összefüggéseket mutat az intézményrendszer és kánon változásaival, valamint az irodalom jelenlegi társadalmi helyzetével. Mindezt 45 kritika és esszé segítségével teszi meg, melyek nagyrészt mind a 2000-es években jelentek meg különböző prominens lapokban, kötetekben. Borbély Szilárd kritikai tevékenysége azért is fontos, mert meglehetősen széles horizontot fog át: írásai a modern/késő modern, valamint kortárs lírában egyaránt kalandoznak, külön öröm, hogy nagy hangsúlyt fektet a kortárs fiatal szerzők megismerésére és bemutatására.
Borbély Szilárd új könyve nagyon jelentős, megrendítő, bár nem hibátlan, s némiképp korszerűtlen alkotás. A mű rendhagyósága már a könyv címlapján nyilvánvalóvá válik. Nagy különbség van a kötet címe és alcíme között, a kettősség pedig megfeleltethető a könyvben működtetett hagyományok, illetve az abban megalkotott világ rétegzettségének.
Bár Jean Genet — mint Michel Foucault barátja és egyik tanácsadója — idegenkedéssel fogadta a marxista Jean-Paul Sartre-nak 1952-ben megjelent monumentális, addigi összes művei elé bevezetőként írt monográfiáját, a Szent Genet. Bohóc és mártír című könyvet, az egykori fegyenc és prostituált (hatvan évvel ezelőtt keresztényellenes provokációnak tűnő) „felszentelése” erőteljesen igazolódni látszik a 2013 kora tavaszán megválasztott I. Ferenc pápa korszakváltást jelző korai megnyilvánulásaiban. Az argentin Jorge Mario Bergoglio, az első pápa, aki nem világi papként, hanem jezsuita szerzetesként részesült a római katolikus egyház vezetésének dicsőségében, megválasztása után alig egy hónappal a húsvétot megelőző nagycsütörtökön — a krisztusi coena Domini hagyományát követve — ellátogatott a római Casal del Marmo negyedben lévő fiatalkorúak börtönébe, hogy a vétkezők lábának megmosásával az isteni kegyelem nevében a bűnbánat útjára terelje az elzártakat.
