Pion, Simon, Sirokai — az utóbbi időszakban számtalan fórumon láthattuk egymás mellett e három nevet, mely éppúgy köszönhető a Libri ügyesen felépített, offline és online tereket egyaránt meghódító marketingjének, mint annak a ténynek, hogy mindhárom alkotó jó érzékkel talált rá azokra az új megnyilvánulási lehetőségekre, melyet a zene és az irodalom határterületén elhelyezkedő, költő/előadó és befogadó együttes jelenlétén alapuló művészeti formák kínálnak. Habár eddigi tevékenységük azt mindenképpen garantálja, hogy elsősorban lírikusként tartsuk őket számon (Simon és Sirokai már túl vannak első verseskötetükön, mindkettőt erőteljes és meggyőző indulásként értékelte a recepció), előfeltevéseink közé beépülhet az a kérdés, hogy a slammer/zenész identitások vajon megjelennek-e a belső hallás számára készült kötetekben — vagy éppen olyan szempontokat termel ki olvasásuk, melyek más problémákra irányítják rá a figyelmet, s a kérdést magát tüntetik fel irrelevánsként.
Habár Pion István az, akinek verseskönyvében a slammer-én explicit módon is megjelenik, az Atlasz bírja bizonyul a három közül a leginkább hagyománykövető kötetnek. A verseket a vallomásos alanyiság beszédmódja uralja, részben a saját gyermekkorból származó, részben a szülők-nagyszülők elbeszéléséből ismerős, szomorúan szép családi emlékek kerülnek bennük górcső alá. Többnyire egységes hangvételű, élőbeszédszerű, a köznyelvi regisztert olykor egy-egy nyersebb, avagy emelkedettebb kifejezés révén kitágító szabadversek válnak a múlt felől való önértelmezés terepévé. Érdekes, hogy a kifejezetten slamszövegnek szánt alkotásoktól eltekintve Pionnál nem a költői nyelv hangzóssága válik a legfontosabb versszervező erővé, sokkal jellemzőbb a versek építkezésére egy szókép több soron vagy szakaszon átívelő, allegóriává való kibontása: „le kellene robbanod talán / nem is tudom, / egy nyomorult szerelő kéne / aki tulajdonképpen nem ért semmihez / összeköti az áramszedőt meg a vezetőülést / vagy szétszed, mint óvodában a legót”. Kicsit szűkösnek tűnik ez a poétikai eszköztár, ám ahogy azt a kötetet nyitó A szegycsont felett bizonyítja, működtetése eredményezhet ügyesen megkomponált szövegeket. Az antropomorfizáló metaforák mintegy visszájára fordítják a halálról való elképzelés azon logikáját, mely szerint a test porrá válik — az én az otthonát jelentő tájba így annak testeként íródhat bele: „rajtunk nőnek körben az erdők […] ereinket szabályozzák, / mint a folyót, amibe érdemes belefulladni mégis.” A szegycsont felett finoman áthangolja a magyar költészet jól ismert haza-toposzait, bensőségesen (s mindenféle ideologikus áthallástól mentesen) vallva az anyaföldhöz, azaz az Ipoly menti kis faluhoz való kötődésről.
A nyolcvanas évekre való, keserédes nosztalgiától sem mentes visszatekintés verseiben tárgyi rekvizitumok, fényképek, TV-műsorok („aztán szegény Tévémaci / meghalt, a barátjával / nem tudom, mi lett, mert akkor / ő is eltűnt a képernyőről”) tűnnek fel egy letűnt éra jelölőiként. Az emlékezés vizuális kódjainál fontosabbá válik az elbeszélhetőség kérdése akkor, mikor annak bemutatására kerül sor, hogy a huszadik századi történelem őrült történései hogyan zúzták szét a család mindennapjainak békéjét: „anyám elmesélte a tankok vonulását / hajnal volt vagy még éjszaka / amikor a lánctalpak felverték a falut”. A tanúságtételre, az emlékek előszámlálására s továbbadására irányuló vágy a kötet végén szereplő, Téged tanuljalak című hosszúversben csúcsosodik ki, melyben két nemzedék sorsába nyerhetünk betekintést. Az utód erőfeszítései leginkább a létüket lezáró pillanat megértésére irányul — a halál folyamatos tematizálása erősen elégikus színezetet kölcsönöz a műnek, ami egyúttal a kötet egészéről is elmondható. Pionnál mégsem a szakadásra, inkább a kontinuitásra kerül a hangsúly: hiszen ez a családi anekdotákból és a hozzájuk fűzött reflexiókból egybeszőtt költemény is egy olyan Te-t képez meg hallgatójaként, aki egyúttal a történetek továbbíródásának biztosítéka. A történetmondás valódi tétje így az Ipoly vize által is jelképezett folytonosság fenntartása lesz: „s gyereket akarok hozni most is, / igazit — magam helyett, / megáradt folyókon át a méhedbe.” Az énre nem elszigetelt individuumként, inkább a családfa egyik gallyaként tekintő konzervatív szemléletmód hitelesnek mutatkozik a kötetben, inkább az zavaró, hogy a történetek érzékelhetően fontosabbak lesznek a történetmondás módjánál. A Téged tanuljalakból kitűnik az élőbeszédszerű megszólalásmód monotonitása, az, hogy az élőbeszéd imitálása nem vezet el egy poétikailag kimunkált, megfelelő összetettségű versnyelv létrejöttéhez. Több kísérletezőkedv és újszerűségre való törekvés tehát mindenképpen javára vált volna az Atlasz bírjának. Persze ellenérvként felhozható az is, hogy mi sem újszerűbb egy olyan verseskötetnél, mely immár az elhangzásuk helyével és idejével megjelölt slam poetry-szövegeket is tartalmaz. Fájó, de ezek olvasásából csak az a tanulság vonható le, hogy a slam tényleg egy közvetlen befogadói jelenlétet igénylő műfaj, melynek alkotásait legfeljebb tisztán archiválási szándékkal érdemes közreadni — a nyomtatott irodalom közegében ugyanis szükségszerűen komikusnak, a kontextustól idegennek bizonyulnak azok a nyelvi megoldások, melyek az élőszó médiumában, az előadás nemnyelvi effektusai által felerősítve igenis képesek maradandó hatást gyakorolni a Mika Tivadarban tolongó, ütős szavakra kiéhezett hallgatóságra. Pedig mind a kötetcím (Atlasz visszatérő figura, afféle költői alakmás Pion slam-szövegeiben), mind az arra rímelő, a hátsó borítón szereplő szövegrészlet elsősorban slammerként pozícionálja a szerzőt. Ez marketingfogásként persze érthető, a borítón virító négysornyi slam azonban annyira oda nem illően gyenge, hogy reklámértéke felettébb kétséges: „és bírják a halak a tóban / és bírják a kristályok a hóban, / és bírják a morfémák a szóban, / és bírják a belek a lóban.” A slamszövegek és a versek együtt szerepeltetése azért is problematikus, mert előbbiek olvasása felől pontosan az utóbbiak hiányosságai válnak szembetűnőbbé — az például, hogy Pion a hosszúversben is a slam poetry-ben elterjedt anaforikus, az ismétlés alakzatain alapuló szerkesztésmóddal él, mely egy-két oldal után gépiessé és ötlettelené válik. A Gyere elő ciklusának négy monológjában azonban felsejlik egy olyan költészet ígérete, mely izgalmas meglepetéseket tartogat: az alulretorizált megszólalásban rejlő poétikai lehetőségeket ezúttal termékenyen kihasználó, fegyelmezett, mégis indulattal átitatott szövegek hatásosan közvetítik azt a feszültséget, mely halál fenyegető közelségének tapasztalatából fakad.
Az eddigiek alapján önmagában is örömteli tény, hogy habár az utóbbi időben már-már a magyar slam állócsillagává nőtte ki magát, Simon Márton nem a slammerként írt műveket teszi közzé a Polaroidokban. A rendhagyó kötet három-négysoros, ám gyakran csupán egyetlen szóból álló szövegeket tartalmaz, melyeknek címük nincs, csak számuk. Az egymás alatt szereplő versek olykor teljesen nyilvánvaló módon lépnek egymással dialógusba, máskor viszont tetszőlegesnek tűnik egy-egy „polaroid” helye. A könyvoldalak tipográfiai megjelenése tulajdonképpen egy különös lista, egy inventárium benyomását kelti, melynek elemei nem számsorrendben követik egymást, s az is nyilvánvaló, hogy sorba rendezésük sem eredményezne egy koherens szövegegészt — a szomszédos egységek közti kapcsolatlétesítés lehetősége továbbra is esetleges maradna. A kötetcím egyúttal műfajmegjelölésként is szolgál: Simon gesztusában van valami már-már anakronisztikus, hiszen a digitális fényképezőgépek térnyerése óta mintha már meg is feledkeztünk volna a nem különösebben jó minőségű felvételeket készítő fotográfiai eljárásról. A fényképészeti technika itt a költészet működésmódjának metaforájává válik, hiszen a szövegek is afféle pillanatfelvételekként funkcionálnak — egy-egy hangulatot, impressziót, mozzanatot rögzítenek, gyakran egyetlenegy képbe sűrítve. Azzal azonban, hogy ironikus módon pont egy már-már eltűnőben lévő, csupán az igazolványképeknél használatos eljárás válik a pillanat azonnali megörökítésének modelljévé, Simon azt is jelzi, hogy a rögzítés végkimenetele mindig kétséges marad. A kötetében feltáruló rövid, töredékes szövegformálásnak megvannak a maga előzményei a magyar költészetben: gondolhatunk itt Tandori koanjaira vagy Weöres Sándor egysoros illetve egyszavas verseire. (A Weöres-féle metaforikus összetételeken alapuló szóalkotásmód mindenképpen visszaköszönni látszik olyan Simon-darabok esetében, mint a „Sikolyerdő” vagy a „Sziromkiállítás”.) Nem véletlen, hogy mindkét szerző esetében megfigyelhető a japán irodalom hatása, mely a Polaroidokban kitüntetett jelentőséggel bír. Már a kötet mottója is egy Basó-haiku, a legelső költemény pedig egy „majdnem-haikuként” utal önmagára: „Kitárt szárnyú pillangó az udvarra nyíló / ajtó mellett, fekete a fehér kövön. / Vagy három hete ott van. / Ez majdnem 17 szótag.” Ez a „majdnem” sokat elárul a Simon-líra japán költészeti tradíciókhoz, és a beléjük kódolt világszemlélethez való ambivalens viszonyulásról — habár a kötetben fel-felvillannak a haiku természettematikáját megidéző képek („Mint egy magányos daru a hóesésben”), a „rövidversek” épp annyira olvashatóak a többszáz éves versforma újragondolására tett kísérletekként, mint a (poszt)modern nagyváros tapasztalatának reflexióiként. Termékeny feszültség gyakran épp e két perspektíva összeütközéséből származik: „Kinn felejtettem az érintőképernyős telefont. / Az eső elindított rajta valami zenét. / System of a Down.”
A formai minimalizmus ellenére változatos szövegszervező stratégiák számára nyílik tér a kötetben. A haiku (s egyúttal a fotográfia) kontextusához természetesen azok a szövegek kapcsolódnak leginkább, melyek a tárgyi világ egy-egy elemének pontos megjelenítésére („Fonnyadt kaliforniai paprika / a rézsútosan beeső, szürke fényben.”) fókuszálnak. A tömörségre törekvő látványleírás gyümölcse néhány különösen jól sikerült sor, melyek sejtető-sugalmazó ereje hosszabb elidőzésre késztet: „Körtefa ágába belenőtt lombfűrész”. A versek egy másik vonulatában a metaforalétesítés folyamata kerül előtérbe, s itt mintha az előbbi idézetben tetten érhető sűrítő nyelvhasználatot (is) ellenpontoznák ironikusan a hagyományosan „költői” fogalmakat szokatlan, meghökkentő képzettársítások révén újradefiniáló, önnön kimódoltságukra mintegy rámutató képek: „A szív egy tropikárium, / a közepén ülve / halas szendvicset eszik egy szipogó gyerek.” Gyakoriak a polaroidok között a Facebook-posztok diskurzív megalkotottságára hajazó erős kijelentések is — „Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják” — és szembetűnő az (ál)paradoxonokkal operáló mondatszerkesztés jelentősége: „Látod, / azóta hordok színeket / például szürkét.” (A slam-poétika nyomokban azért felfedezhető a kötetben.) Egy további csoportot képeznek azok a szövegek, melyek az utca, avagy a tévé zajából kihallott mondatfoszlányokként olvashatóak („Megy Bécsbe brékelni / mert kell a pénz kemóra.”). A Polaroidokban egyrészt tehát eredetüket vesztett hangok, nyelvhasználati formák halmozódnak fel, másrészt a közvetlenség alakzataival élő megszólalásmód előretörése — „Egész jól bírom egyébként, / csak nem tudom levenni a szemem a kezéről, / ahogy a kapaszkodót markolja a villamoson” — mégiscsak megteremti egy, önmagához is jókora adag iróniával viszonyuló alak távlatát, mely valamelyest összetartja ezt a heterogén szövegegyüttest.
Simon polaroidjai a hétköznapi érzékelés számára hozzáférhető világot is hozzájuk hasonló rövid szövegek szövevényeként láttatják: az én helyzetét tagek, neonreklámok, feliratok, címkék folyamatos olvasásában való szétmorzsolódásként ragadják meg. („Neonreklám villog: Biztos”). Mindebből az is következik, hogy ezek a feliratok nem egyszerűen idézetként emelődnek át a kötetbe, hanem a polaroid-költészet újabb önértelmező metaforáiként. A talált szavakból-mondatokból építkező versnyelv a legkülönfélébb magas- és popkulturális (média)szövegek emlékére játszik rá, így a páli Szeretethimnusz és a Trainspotting legendás mantrájának egy fragmentuma is felbukkan benne. Talán nem megalapozatlan az Ellis, Coupland és Palahniuk neveivel fémjelzett prózairányzat hatását is tetten érni abban, hogy a bármiféle hierarchikus rendezési elvet nélkülöző inventáriumban mintegy egy szintre kerülnek regénycímek, dalcímek és a márkanevek — ezek egyaránt szolgálhatnak egy hangulat, egy élethelyzetet lenyomataként („Twinings”), s irányulhat a figyelem szemantikai tartalmukra: „Peace kéne. / Meg Hope. / Ez két japán cigi.” (Ne feledjük, a Polaroid is egy márkanév.) A kortárs költészeten belül mindenképpen érdekes és újszerű fejleménynek tekinthető az a mediális érzékenység, mely a Nullánál is kevesebbből ismerős jelenet felelevenítő („Nézem a képernyőt, / a kedvenc számom megy lehalkítva”), vagy a web hatalmát tematizáló szövegekből világlik ki: „De mivel a látszattal ellentétben nem / engedik törölni a feltett fotókat, / a valóságnak innentől / van egy pontja, ahol nyár van és minden oké.” A polaroidok között felsorakozik továbbá néhány link és fájlnév, melyek lehetnek önmagukban is jelentésesek („anya001.jpg”), az odakattintás lehetőségének hiánya a YouTube-linket már olyan felfejthetetlen jelsorrá avatja, mint amilyenek a kötetben a japán írásjegyek a japánul nem tudó olvasó számára.
A Polaroidok poétikai megoldásai tehát a mediatizált környezet ránk gyakorolt hatása felől válnak értelmezhetővé, de a szerelmi tematika fénytörésében a rövidversek a kommunikáció kudarcának tüneteiként is szemlélhetők. A keveset mondás egyrészt az őszinteség és hazugság kategóriáival kerül összefüggésbe („Ami 2 mondatnál hosszabb, / az hazugság”), másrészt a szavak megfogyatkozása az én és a te közti távolság megnövekedésével is párhuzamba kerül: „Mintha egy kihalóban lévő / nyelven beszélnénk, / egyre kevesebb szó”. Az érzelmek nyelvével folytatott kísérletezés, mely a Dalok a magasföldszintről címet viselő első kötet sajátos, friss ízét adta, így folytatásra lel a Polaroidokban. Akadnak itt remek darabok — „A szavaim nem forgatja ki, csak engem” — a melankolikus hangoltságú szerelmi lírán helyenként azonban már-már érzelgős manír uralkodik el, olyan sorokkal, melyeknek a fiatal líra közhelyszótárában lenne a helyük: „Látod, ez lett belőled is, / szavak, / pedig tényleg hiányzol.” Felvetődik persze az, hogy a giccsbe hajló atmoszférateremtés képei — „Álmatlanul, mint egy csokor virág”; „Elázott két boríték az avarban” — nem értelmezendőek-e egy olyan költészet önironikus megnyilvánulásaiként, melyben egyébként is tudatos a giccsel folytatott játék. („Mindig is arra vágytam, hogy / rózsaszín telefonokba mentsék el a számom.”) Hogy ez a válaszlehetőség sem nyugtat meg igazán, az sokat elárul a Simon-féle kötetkoncepció Achilles-sarkáról. Tudvalevő, hogy az iróniának nincs nyelvi jele, azaz jelenlétére elsősorban a kontextus alapján következtethetünk, márpedig e feladat nehézsége a rövidversek esetében megnövekszik — ez azonban nem termékeny, a lírával kapcsolatos előfeltevéseink újragondolására késztető eldönthetetlenségként csapódik le a Polaroidok olvasásában, inkább valamiféle zavaró egyenetlenség érzetét kelti. A kötet egyes darabjai között nem létesül olyan összetett viszonyrendszer, mely felmentést adna olyan sorok számára, mint „Az élet szép, csak te vagy szar”, és az arra felelő „Az élet szar, te legalább szép vagy” avagy „A szerelem elmúlik, a bűntudat soha”. Az esetlegesség és a viszonylagosság tapasztalatának szöveg- illetve kötetszervező erővé kovácsolása nem jár teljes sikerrel, a könnyűkezű megoldások azonban nem vonnak le a vállalkozás újszerűségéből, s abból, hogy én is szívesen megosztanék néhány telibe talált mondatot a Facebook-falamon.
A beat tanúinak könyve — a cím csalóka, hiszen Sirokai Mátyás nem az ötvenes-hatvanas évek beatköltészetének folytatójaként lép fel. Fegyelmezett, a vallomásos alanyiság helyett inkább a személytelenség beszédmódjaival kísérletező verseinek központi metaforája mégis a beat mint ütem, pulzálás, szívdobbanás. A könyv azt példázza, hogy miként válhat a fizika területéről származó összefüggés — a hang nem más, mint mozgás — egy, a kortárs magyar líra közegében mindenképpen párját ritkítónak nevezhető poétikai kísérlet kiindulópontjává. Fontos azonban megjegyezni, hogy a Pohárutcában megcsodálható dallamosság, finoman alakított verszene hiányzik a zene misztikuma felé forduló prózaversekből, melyeknek valamiféle lüktetést inkább a mondatfűzés dinamikája biztosít.
Aki belelapoz a kötetbe, hamar regisztrálja, hogy Sirokai versei zavarba ejtően mások, mint a kortárs líra fősodra. Talán nem véletlen, hogy a szerző a Lelkigyakorlatok, egy nagyszerű világirodalmi versblog szerkesztője: kötete olyasfajta olvasottságról, s egyben tapogatózásról, iránykeresésről árulkodik, melynek jelzőfényeiül mondjuk Neruda, Lorca vagy Pierre Emmanuel művei szolgálnak. Az olvasásukat különös, meditatív gyakorlatként prezentáló szövegek olyan utakról adnak hírt, melyek során számos egymásba nyíló, „a lehetséges és nem a jelen világba” (I.9) nyerhetünk betekintést. Már az Esterházy Marcell fotójából készült kiváló borító is érzékelteti — a Star Wars intróját megidéző, betűkkel teleírt ég alatt hever egy szarvastetem — hogy a versnyelv a lehetséges világok megteremtése során éppúgy támaszkodik a sci-fi műfaja által kínált toposzokra, mint a természeti népek mítoszaira. (Sőt, feltűnnek benne A Gyűrűk ura sokunk számára legkedvesebb szereplői, az entek is: „A vándorfák lüktetése lassú, a fiatal egyedeké óránként egy rezzenés, az idős példányoknál olykor két nap is eltelhet egy-egy mozdulat között.”) A mitikus elemekkel átszőtt űr- és földrajz leginkább vonzó tájéka az „északi flórabirodalom”, azaz a tajga, a totemhit vidéke. Az ember és a természeti szféra viszonyát a versekben ez az archaikus mintázat — „[a]mikor tűzszagúan egymáshoz bújnak, a / szarvas és a sima homlokú” — alakítja. A növényi-állati-emberi létformák szakadatlan egymásba alakulását közvetítő költői víziókban tehát egy természetvallási elemekkel áthatott, antihumanisztikus, avagy inkább csak nem antropocentrikus látásmód körvonalazódik. Sirokai lírája a „megtartó, élettel teli átmenetet” ünnepli, mely nem pusztán a fajok, avagy a vizek és szárazföldek között létesülhet, hiszen a versekben átjárhatóvá válnak a test- és énhatárok is.
A líraolvasás hagyományos arcadási módozatai nem működtethetők ezeknél a szövegeknél, melyekben hol valamiféle kollektív én, hol pedig egy eredete felől semmilyen információval nem szolgáló hang, ha úgy tetszik, a tanítás, a prófécia személytelen hangja szólal meg. Az emelkedett, himnikus hangvételű versekben egymásra rakódó nyelvi rétegek között megtalálható a természettudományos lexika, a spirituális irodalom és a Biblia szókincse is. A Szentírás hatása A beat tanúinak könyvében különösen meghatározó: a kötet, melynek soraiban gyakran a jézusi kijelentések visszhangoznak („Messze jut, akinek / egyik keze nem tudja, mit tesz a másik”), egy olyan apokrifként is olvasható, melynek üdvtörténetében a „fogcsikorgatás” helyét a „basszusokon forgó ünnep” veszi át. (A versek római, illetve arab számokkal való jelölése is megerősítheti ezt a feltevést.) Az inkább a keleti vallások szokásrendjéhez kapcsolható, kvázi meditációs gyakorlatok lépéseit előíró utasítássoroknál (a labdajáték és az ugrálókötelezés is ilyen transzcendens tétekkel bíró „gyakorlattá” minősül át) olykor viszont már az a benyomásom támadt, hogy a kinyilatkoztatás egyneműsödő nyelve veszélyesen szoros közelségbe kerül az ezoterika diskurzusával. Másutt pedig a különféle érzékterületeket egybejátszató metaforaalkotás torkollik körülményeskedésbe és képzavarba. Épp ezért vagyok kénytelen egyetérteni Fehér Renátó Magyar Narancsban megjelent rövidkritikájával, aki a versek helyenkénti önparodisztikus színezetére figyelmeztet. A kötet értékelését számonkérés helyett mégis érdemei elismerésével szeretném lezárni. A beat tanúinak könyvével Sirokai bebizonyította, hogy nem fél a kockázatvállalásról, s képes olyan, nehezen feledhető költeményekkel megajándékozni az olvasót, mint a dunnaludak szelekbe sírt énekét megörökítő III.9: „A vonulás önkívületéről sírnak, az alakzat / erejéről, az egyik oldalról, amitől nem ma- / radhatnak le, és a másikról, ami lemaradásra hívogat. […] Arról, hogy a szél / és a lélek nem szent, de erejük megforgatja a fenyvesek, a hajnalok és a hajnal katedrálisainak turbináit, és arról, hogy ahol ketten / elalszanak, az előbb ébredő megvárja a később / elalvót”.
Megjelent a Műút 2013039-es számában.