Figyeld az arcom, mert csalok

A hermeneutika megközelítése szerint a mű önmagában sosem létezik. Olvasó és szöveg párbeszéde folytán virtualizálódik csupán egy olyan közös nyelvben, mely az olvasó szubjektumát és a szövegben megidézetteket egyaránt leképezi. Ez a párbeszéd, akár az emberek közti párbeszéd, a másik megismerésének lehetségességén és igyekezetén alapul. Nyerges Gábor Ádám verseiből is hasonlóképpen lesznek művek. Nyerges Gábor Ádám azonban néha csal.

szamvetesforgo_boritoA hermeneutika megközelítése szerint a mű önmagában sosem létezik. Olvasó és szöveg párbeszéde folytán virtualizálódik csupán egy olyan közös nyelvben, mely az olvasó szubjektumát és a szövegben megidézetteket egyaránt leképezi. Ez a párbeszéd, akár az emberek közti párbeszéd, a másik megismerésének lehetségességén és igyekezetén alapul. Nyerges Gábor Ádám verseiből is hasonlóképpen lesznek művek. Nyerges Gábor Ádám azonban néha csal.

Szövegei ugyanis a „ja, mégse” versei, technikáit inkább fortélyokként emlegethetnénk. Bújócskát űz: olyan bújócskát, melyben egyaránt benne van a játék élvezete és a felfedezettség kockázata. És persze a félelme.

Nyerges köztudottan törekszik arra, hogy humoros vagy legalábbis ironikus (önmagát is sokszor kifigurázó) hangvételű verseket írjon, ennek okát pedig mindig egy régebbi, szerinte rossz, depresszív nyelv, stílus hátrahagyásában adja meg. Célja általában be is teljesül: ha nem is az igazi poén, de az ötletesség mindig legalább egy mosolyt csal az olvasó arcára.

Persze kérdés marad, hogy mi a tétje egy olyan költészetnek, amelynek a fő működtetője a humor. Illetve itt, a második kötetnél felmerül két terjedelmi kérdés is: lehet-e két év alatt, ekkora versszámban tényleges minőséget létrehozni, illetve a minőség kérdésétől függetlenül, érdekes marad-e a téma az utolsó oldalakig. A téma ugyanis nagyrészt változatlan. Nyerges szerelmet vall, aztán mégse. Megítéli korát, annak legfőképpen kulturális állapotait, aztán mégse. Szembenéz a halállal és az isten(telen)nel, aztán mégse. Ha valami használati útmutatót kellene a versek mellé adni, talán ezt lehetne: kis adagokban fogyasztandó! Vannak egyes könyvek, melyeket csak részleteiben lehet olvasni, de ennek negatív vagy pozitív mivoltát már az adja meg, hogy pihenni kell-e inkább a folytatás előtt, hogy a további részletek is érdekesek lehessenek, vagy továbbgondolásról, elmélkedésről van-e szó ebben az olvasás nélküli időszakban.

A kiragadottság nagyobb mértékű intenzitását hasznosítják (és ezzel együtt elválaszthatatlanul fenntartják azt) a versek egyes előadásai is. Gondolhatunk itt akár a Mambomatzschkák produkció performanszaira, vagy a másik művészeti csoport, a Küklopsz Műhely estjére, amelyen Nyerges verseit is felolvasták. Persze a gyakorlott szem akármelyik alkotó akármelyik estjén felfedezhet némi belterjességet, de ezen túl is azt kell mondanunk, Nyerges versei működnek, azok az események, melyeken szereplőként lép fel, bevonzzák a maguk közönségét.

Erő tehát inkább a kiragadott versekben van, Nyerges nagy feladatot vállalt, mikor egy ekkora terjedelmű versanyagot koherenciába kívánt fogni. Persze törekvését a bevált trükkök segítik: a Helyi érzéstelenítéshez hasonlóan itt is találkozhatunk ciklusokkal, melyek mindegyikét külön címmel látta el, a kötet értelmezését pedig egy címadó vers is támogatja (továbbá ugyancsak valamiféle összekötő szálat láttathatnak az egyes művekhez írt megjegyzések, gondolok itt a *számra, a *vetésre és a *forgóra). Mégis, ha egybe akarjuk fogni a verseket, az összefüggéseket leginkább a játék, a bújócska szándéka, az állandó visszavonás teremti meg. Nyerges versei tehát úgy lépnek be az olvasóval való párbeszédbe, hogy az olvasó a beszélgetés egyes pontjain minduntalan egy másik beszélgetőtárssal találja szemben magát, vagy legalábbis egy olyan beszélgetőtárssal kell diskurzust folytatnia, aki látszólag minduntalan meggondolja magát.

A beszélgetőtárs arcnélküliségét (arcváltását) még inkább hangsúlyozzák az intertextusok (melyek nem csak Orbán Ottótól származnak, bár a levél egy idősebb pályatárshoz — helyett ciklusa egyértelműen előtte tiszteleg: megidéződik bennünk többek között Petőfi, Karinthy, Kosztolányi, József Attila és Weöres költészete is — ugyanúgy körképbe rendeződnek, akár beszélgetőtársunk arcai), és egyfajta posztmodern mintázat rajzolódik ki a számvetés gesztusában is. Nyerges ugyanis nem végez el egy tényleges számvetést: mint ahogy a kötetbemutató estjén Margócsy István is megjegyezte, ahhoz már egy érettebb, legalábbis tartalmasabb életanyag kell. Nyerges számvetése sokkal inkább technikai zsonglőrködés, újabb hangjáték, a számvetések eszközeit és általános témáit vonultatja fel: legyen szó gyerekkorról, legyen szó szerelemről, legyen szó hibákról, halálról, istenről — és mindegyiket kipipálja. Persze a maga stílusában. Míg azonban egy idősebb költő már tényleges életélményekkel és halálfélelemmel nézne szembe, addig Nyerges életlehetőségeket és halállehetőségeket mér egymáshoz. Kora és szándéka indokolja.

Összességét tekintve tehát elmondható, hogy a kötet kevesebb verssel feltételezhetően erősebb lenne. A sikerültség mértékét ezen túl azonban mindenkinek a saját szája íze határozza meg. Részemről két kötetet már végigbújócskáztam. Most őszintébb vagy legalábbis visszavonások nélküli gondolatokat várok.

 

Megjelent a Műút 2013039-es számában