Default image

Lengyel Imre Zsolt

(1986, Budapest) kritikus. Összegyűjtött kritikái a Műút-könyvek sorozatában jelentek meg: Beszélgetés fákról (2012).

Az etika olvashatóságáról Esterházy Péter kései prózájában

A Javított kiadás emlékezetes és sokat tárgyalt paradox gesztusa, amellyel egyfelől alárendelte magát a Harmonia caelestisnek, annak előzetes ismeretét kérve és várva el, másfelől viszont ki is kezdte azt, nem csupán tematikusan, de a szubjektumfelfogás és a poétika szintjein is — általában véve az Esterházy-próza ezzel megnyitott kései szakaszának is egyik jellegadó tulajdonságát exponálta: hogy bár viszonyuk alapjává sok tekintetben a különállást és a széttartást tették, ezek a szövegek kiemelt fontosságúnak mutatták azt a párbeszédet, amelyet az életmű egyéb szövegeivel folytattak...

A „teljes” töredéke

A Lipa Tímea munkájának eredményeként megjelenő Egyetemi előadások 1919 különös, még a magyar irodalomtudomány sok esetlegesség által bonyolított rendjéből is kirívó kiadvány: Babits Mihály egy teoretikus munkájának két változatát tartalmazza, ám semmilyen módon nem kapcsolódik Babits műveinek kritikai kiadásához, amelynek pedig elvben részét képezi az Esszék, tanulmányok, kritikák sorozata is; ez utóbbiból egyelőre csak az 1900–1911 közötti időszakot feldolgozó első kötet olvasható, az itteni szövegek tehát még gond nélkül beépülhettek volna ennek a vállalkozásnak az anyagába.

Depolitizált évtizedek

Horváth Györgyi így két szinten is képes megfogalmazni felszabadító üzenetét: könyve legfontosabb célkitűzése ugyanis mintha az lenne, hogy visszamenőlegesen megerősítse a világot a „politizáló elméletek” szemüvegén keresztül szemlélő társait, akik más, kritikus tömeget el nem érő létszámú kisebbségek elszigeteltségben élő tagjaihoz hasonlóan hajlamosak lehetnek magukra tekinteni szörnyszülöttként, hogy helyzetükben nem egyedül osztoztak, és hogy az egy szélesebb és egy még szélesebb kontextus függvénye volt.

Előttünk észak

A kérdés tehát alapvetően az, hajlandó-e az olvasó Emmához hasonlóan a kabátujj simaságához hasonló érzéki tapasztalatokra figyelve csak, mindenesetre moccanatlanul, tiltakozás nélkül végigülni a Máglyát, vagy megkockáztatja, hogy feltegye saját kérdéseit is. „A demokrácia otthon kezdődik” — klasszikus szövegében Patricia Mainardi ezt a házimunka kapcsán írta, de igazsága nyilvánvalóan nem korlátozódik erre az egyetlen területre.

Föl nem fedezett bolygó

...a Pontozóban mindvégig a helykeresés, a saját hely megteremtésének vágya dolgozik, így a törekvés az identitás meghatározására és a környezet leírására nem is különülnek el egymástól, azok egyetlen értelmezési folyamat szétszálazhatatlan aspektusainak látszanak. A versek eredményei tehát — hogy nyelvet találnak világunk egy olyan szeletének leírására, mely eddig szinte egészen hiányzott a magyar irodalomból, és hogy kidolgoznak egy hasonlóan unikálisnak látszó világnézetet, valamifajta okos és bizonytalan, félős és körültekintő konzervativizmust — elválaszthatatlanok és egymást erősítik: a visszafogottnak látszó szövegekből ritka határozott arcélű, fontos eseménynek bizonyuló bemutatkozó kötet bontakozik ki végül.

Még inkább otthon

A Természetes fény voltaképpeni formáló elve, hiába a kinyomozható források, sokkal inkább a játék, mint az akríbia. Ez látszólag persze nem jelent újdonságot, hiszen a szerző minden eddig megjelent művéből az derült ki, hogy vonzódik a rafinált, többszörös áttétekkel megbonyolított regénystruktúrákhoz — ezúttal azonban még a játék alatt is valamiféle tág keretek között mozgó, vad improvizációt kell inkább érteni, mint világosan lefektetett szabályok mentén haladó lépéseket; vagyis míg a korábbi regények szerkezetének feltárása erőbefektetést igénylő, ám elvégezhető feladatnak látszott, ezúttal nem is biztos, hogy a leírás az általánosságok szintjén túl egyáltalán lehetséges.

Apró tények

Az érzés, ami az olvasót Havasréti József minden tekintetben igen impozáns könyvének olvasása során először hatalmába keríti, a tiszteleté és csodálaté. „Noha az irodalomtudomány Szerb Antalt elsősorban a szellemtörténeti módszer képviselőjének tekinti, nyilvánvaló, hogy egy meglehetősen eklektikus látásmóddal rendelkező szerzőről van szó, akinek írásai a legkülönfélébb megközelítésmódokat egyesítik. Ezért szükséges annak vizsgálata, hogy melyek voltak irodalmi érdeklődésének azon csomópontjai, amelyekben többféle irányzat, elemzési módszer, történetírói iskola is találkozhatott. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nagy szükség lenne egy olyan tanulmánygyűjteményre is, amely szakproblémákra koncentrálva foglalkozna Szerb Antal életművével” — írta a szerző másfél évtizeddel ezelőtt; közben azonban, úgy tűnik, megunta a várakozást erre a kötetre, s úgy döntött, elkészíti egymaga — pedig a Szerb eklektikáját tápláló elemek visszakövetése, szellemi környezetének és előképeinek alapos rekonstruálása jó okkal látszhatott olyasminek annak idején, ami több kutatónak is bőven képes lehet munkát adni. Freud, Jung, Lukács, Weber, Spengler, Huizinga, Norbert Elias, Kerényi, Altheim, Zolnai Béla és Thienemann Tivadar csak a legfontosabb nevek az egymást megtermékenyítő vagy egymással vitázó szerzőknek és iskoláknak abban a sűrű bozótjában, amely a monográfia szerint meghatározta Szerb pályájának kibontakozását — és amelyben a monográfus minden látszat szerint olyan otthonosságot szerzett, hogy részletkérdések és rejtett összefüggések körüljárására is gyakran futja az erejéből.

Móricz: közelről, közelebbről

Előző könyve 2008-as megjelenése után Szilágyi Zsófia többször nyilatkozott arról, hogy továbbra is Móricz Zsigmond áll majd kutatásai középpontjában, és legközelebb egy nagy, összefoglaló jellegű monográfiát készül róla írni — e terv azonban A továbbélő Móricz olvasói számára nem feltétlenül tűnhetett magától értetődőnek. Az említett könyv legmeghatározóbb tulajdonságának ugyanis éppen a teljességre való törekvés határozott elutasítása látszott: Szilágyi a könyvben is nyíltan kijelentette, hogy a számára kevésbé érdekes művekkel és aspektusokkal nem törődött, azzal foglalkozott csupán, ami miatt ő a maga részéről izgalmasnak látja az életművet. Ez gazdagon kifizetődő döntésnek bizonyult: olyan esszégyűjtemény jött létre, mely képes volt szinte maradéktalanul konstruktív erővé változtatni az önkényességet — hiszen elsősorban egy olyan lelkes olvasót mutatott be fejezetről fejezetre, aki számára Móricz (a családtörténettől a bulvár problémáján keresztül a kortárs irodalomig) számos témával összefüggésben, számos módon bizonyult élő és megkerülhetetlen alaknak; és így érte el célját: elbizonytalanítani azokat, akik diskurzusok évtizedes szerencsétlen összjátékának hatása alatt érdektelen, unalmas alakot, hárítandó kötelesség tárgyát tudták csak látni a szerzőben. Hogy az új könyv viszont radikálisan eltérő terv alapján építkezik, az már formadöntésein világosan látszik: minden arra int ugyanis, hogy egyetlen összefüggő, lineárisan végigolvasandó szövegnek tekintsük azt — erre irányuló gesztusnak tűnnek a fejezetvégi összekötőszövegek éppúgy, mint az, hogy a kötet mintha szándékosan akarná megakadályozni, hogy az olvasó, aki esetleg csak egy konkrét műre kíváncsi, megtalálhassa az arról szóló részt: tárgymutató nem készült, az artisztikus fejezet- és alfejezetcímek alapján pedig általában nem könnyű megtippelni, miről olvashatunk bennük; hosszú távú elköteleződést követel tehát, cserébe viszont, a bevezető oldalak szabadkozása ellenére — már definitív címével és nem csekély terjedelmével is — mégiscsak jóval teljesebb képet látszik felkínálni.

“Örülni”

Esterházy Péter új könyvének két utolsó oldala van; az egyikből arról értesülhetünk, hogy „Apánk, Nyáry Pál” mentéjéből (vagy zakójából) sok évvel halála után gyűrt papiros kerül elő, azon pedig — mint halálon túli üzenet, parainesis, intés, bátorítás, buzdítás —, az olvasható: „Örülni.”; a másikon egy álom leírását találjuk, melyben az Égi Atya/Édesapám a gutaütött Bölcs András képében jelenik meg, akinek szemében „végtelen szomorúság” ül: „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. Te, a szomorú Isten.”, és aki azután eltűnik a ködben.

A részek lázadása

Tompa Andrea hűséges, figyelmes és jó memóriájú olvasóinak, ha belekezdenek a Fejtől s lábtól című új kötetébe, előbb-utóbb alighanem eszükbe jut a szerző előző (egyben első) regényének két figurája: Kocka, a zsidóságával és családjával szakító, orvosi egyetemet végzett kommunista mozgalmár és az evangélikus székely fürdőorvos, akivel néhány évig házasságban élt — A hóhér háza központi szereplőjének, a regény számos kritikusa által szerzői alakmásnak tekintett, Ceauşescu Romániájában felnövő lánynak apai nagyszülei; hiszen ha röviden kellene jellemezni a két itteni elbeszélőt, ugyanezekhez a leírásokhoz lyukadnánk ki.