„Megkülönböztetésre, kiemelésre méltó érték, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével, minőségével a magyarság csúcsteljesítménye, amelyet külföldön és belföldön egyaránt a magyarság erdményeként, kiemelt értékként tartanak számon, védett természeti érték, kiváló nemzeti termék, amit a Hungárium Bizottság hungárikummá minősít, és ami a törvény erejénél fogva hungarikum.”
(A magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. Törvény)
Borbély Szilárd könyve fontos könyv. Igaz, csak lehetett volna, ha nem marad szinte teljesen visszhangtalan a fogadtatása a tavalyi évben. Ez a tény különösen meglepő egy ilyen provokatív címmel rendelkező kötet esetében, amelyről azt gondolná az ember, hogy aktualitása miatt nagyobb port kavar. Reméljük, ami késik, nem múlik.
A Hungarikum-e a líra? szövegei azt vizsgálják, hogy mennyiben tartható a líra kanonikus helye a magyar irodalomban, a líra mint magyar kulturális unicum hipotézise, s ez milyen összefüggéseket mutat az intézményrendszer és kánon változásaival, valamint az irodalom jelenlegi társadalmi helyzetével. Mindezt 45 kritika és esszé segítségével teszi meg, melyek nagyrészt mind a 2000-es években jelentek meg különböző prominens lapokban, kötetekben. Borbély Szilárd kritikai tevékenysége azért is fontos, mert meglehetősen széles horizontot fog át: írásai a modern/késő modern, valamint kortárs lírában egyaránt kalandoznak, külön öröm, hogy nagy hangsúlyt fektet a kortárs fiatal szerzők megismerésére és bemutatására.
A címet magyarázandó: a hungarikum egyszerre különlegesség és nemzeti sajátosság, ami őshonos, magyaros, avagy a Magyar, mint a fűszerpaprika, a puli, a csikós, a tokaji bor és a pálinka, Kodály és Erkel, vagy egyesek szerint a turul, a foci, vagy éppenséggel a bajusz, ahogy azt a netes közösség humorosan felfedezte magának („Magyar nötre magyar mémöt” — hungaromem.hu). Felesleges is sorolni, hiszen mindenki tud mondani egyet. Ez viszont kérdések sorát indíthatja el. Mennyiben tekinthetjük a lírát (vagy egyáltalán az irodalmat, művészeteket) esszenciálisan a nemzeti ideológia letéteményesének? Beszélhetünk-e egyáltalán a nyelvi közösségen túl arról a jelzős szerkezetről, amit magyar lírának hívunk? Vagy eleve elvetett minden olyan törekvés, amelyik megpróbálja ebben elhelyezni az irodalmat (vagy bármi mást)? Az irodalom része-e még a nemzetről való gondolkodásnak, s valóban ez az a műnem, ami az olvasók vagy éppenséggel a világirodalom számára reprezentánsan jeleníti meg a magyar irodalmat?
Ezek a felvetések látható mód nagyon aktuálisak, éppen ezért a jelenlegi politikai és kulturális kontextusban nem tudjuk nem ironikusan olvasni a kötet címét. (Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Escher Károly által készített A vak muzsikus című képet is ilyen szándékkal tették volna a borítóra, de a cím provokációja kihat erre is.) Hiszen bár a címmé emelkedett tétel még 2003-as (a probléma nem), a könyv a hungarikumról szóló törvény hatályba lépésével szinte egy időben jelent meg. És éppen abban az időszakban, amikor nagy divatja van a minden reflexiótól mentes, politikai szintre emelt, közhelyes és üres nemzeti sallangoknak, a nemzetinek kikiáltott művészeti és kegytárgyak giccsáradatának, a dáridónak stb., röviden a butiknacionalizmusnak. De mi köze ennek a lírához?
Ennek a megválaszolásához nyújt fogódzót a könyvnek két alappillérét jelentő első (Hét elfogult fejezet a magyar líráról) és utolsó fejezete (Hét elfogult kommentár a magyar líráról), melyek keretbe foglalják a többi írást. Ezek a szövegek tekinthetők a kötet diszkurzív, elméleti bázisának, melyek a szerkesztés alapelveit is kijelölték, ezért itt most részletesebben is tárgyalom.
Az első, 2003-ban keletkezett esszé az anomáliákkal nyitja a gondolatmenetet. Érdekes módon Kertész Nobel-díja az antré, amire olyan szimbolikus és „mediális” eseményként tekint, mely a nyomában támadt zavartság, értetlenség és indulatos viták miatt alapjaiban meg kellett volna, hogy változtassa az irodalomról való gondolkodásunkat is, ám ez valahogy elmaradt. A másik az az ellentmondás, hogy miközben a magyar próza látható módon nagyobb vagy látványosabb sikereket ért el (lásd Kertész), a köztudatban (bármit is jelentsen most ez) még mindig a magyar líra primátusát zengik. Borbély ezek magyarázataként hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar irodalmat hosszú ideig olyan intézményesült esztétikai ideológiák vezérelték, melyek következtében „inkább a [nemzeti] sors” érdekli, a nemzet irodalmi emlékezete, semmint a metafizika kérdései, avagy a „lét emlékezete”. Ezeket az alternatívákat később képviseleti és nyelvfilozófiai attitűdként is megkülönbözteti (17). Ezen megállapítás hatálya alól nem vonható ki a líra sem. Minden olyan irodalmi törekvés, amely nem a nemzeti sors megjelenítésén dolgozott, könnyedén gyanúba keveredett vagy mellőzötté válhatott. Mint például az avantgárd, majd később Hajas, Balaskó, Erdély és Petri, más területen pedig Kertész, Konrád, Nádas, Esterházy és még ki tudja, hányan. „De vajon nem él-e a magyar líra a múltban kialakított téves önkép bűvöletében, melyet ma már aligha képes alátámasztani a líra ténylegesen betöltött szerepe?” — kérdezi Borbély (9). Ezzel párhuzamosan zajlott ugyanis az irodalom társadalmi szerepének át-, pontosabban leértékelődése, a nyolcvanas években pedig a nemzet irodalmi vagy az irodalom nemzeti emlékezetének vészes sebességgel történő „elhomályosodása”, s egyben a „líra nemzeti méretű bukása” (12), melyet Borbély szerint Illyéssel temettek el végleg. A rendszerváltással együtt tehát a nemzeti-irodalmi szuperhősök kora is lejárt. A költők pedig a felszabadult erőtér termékeny kihasználása helyett a korábbi megszólalásmódokból végleg kiábrándulva elvonultak új nyelvet és identitást keresni, majd a kilencvenes években a líra lett a magyar irodalmi hagyomány kritikusa, de leginkább önmaga paródiájává (is) vált. Az olvasóknál azonban már rég megállt az idő. Bár kissé túlzásnak tetszenek Borbély szavai a magyar líra alkonyáról, arra a helyzetre kétségtelenül rámutat, hogy a kortárs líra a reprezentációt vagy éppen a társadalmi hatóerőt tekintve meglehetősen gyenge lábakon áll.
A 2012-es Hét kommentár… tíz év távlatából tekint vissza ezekre a kérdésekre, s bizonyos korábbi elképzelések revizionálását, korrekcióját végzi el. Az eltelt idő tapasztalatainak összegzése mellett a téma általános visszhangtalansága és a kortárs líra súlytalansága foglalkoztatja. Borbély szerint a magyar irodalom intézményesülési folyamataiból eredeztetett nemzeti kánonok, és ezáltal a nemzeti sorssal foglalkozó líra kora a rendszerváltás után tehát végleg lejárt, mert „jó ideje elbizonytalanodott a nemzet szó jelentése” (209). A magyar líra viszont, megfeledkezve a változásokról, mintha még mindig bizonyos, a 19. századból ittmaradt szerepekhez, mentalitáshoz és jelhasználathoz ragaszkodna, ám ebben a formában már funkciótalanná vált, amit Borbély időparadoxonnak hív (212, 214). A kánon felszámolódásának másik okaként azonban az olyan mediális változásokat említi meg, melyek a folyóiratoktól az internetig, azaz a nyomtatottból a digitális világba vezetnek. Ezek alapvetően befolyásolták a befogadás mikéntjét, az irodalmi élet szerveződését, pluralizálttá, horizontálissá tették és jelentős mértékben csökkentették a könyves kultúra hierarchikus kánonját (lásd erre vonatkozóan a Telep Csoporttal foglalkozó részeket). Továbbá az új média olyan alapvető funkciókat vett át többek közt éppen a lírától, mint például a közügyekkel való foglalkozás és a (reflexív) politikai véleménynyilvánítás. S bár a szerző nem mondja ki, a kánon(képzés)t és a nemzet fogalmát leginkább az írásbeli/nyomtatott kultúrához köti, amit a digitalizáció voltaképpen felszámol. A differenciált kép érdekében azonban fel kell tennünk azt a kérdést, hogy beszélhetünk-e egyáltalán kánonról a digitáliában, és ha igen, miként? Ezek tisztázására azért is lenne szükség, mert az internet segítségével elstartolt fiatalabb nemzedék éppen ellentétes utat jár be, tehát a digitális „édenből” a nyomtatott könyv felé tart.
Ugyanakkor ezeknél Borbély egy sokkal fontosabb szempontot vezet be, mégpedig az irodalom rendszerszerű intézményesülésének történetéből. A 19. században az úgynevezett magyar nemzeti kultúrát, tudományt, oktatást, a (köz)intézményrendszert és a szellemi műhelyek (például folyóiratok) létrejöttét a magánmecenatúra hozta létre és a bontakozó piac segítette. Ám ez az emlék már egyáltalán nem él a köztudatban. Ahogy emlékeztet arra is, hogy az Akadémia Első Osztálya a magyar irodalom volt, és így a költők (és a filozófusok) részei voltak a tudománynak (210–211), s nem pedig marginalizált vagy meghurcolt csoportjai. A hosszú birodalmi alárendeltség, állami függőség, a rendszer túlzott központosítása és a modern nemzeti kultúra megalkotásának intézményesítése viszont egyet jelentett az autonómia lassú felszámolásódásával, majd a Kádár-korban a nemzeti kultúra áramvonalasításával, valamint a piaci rendszer totális kiiktatásával (212). Ennek egyenes következménye a kultúra és az irodalom teljes társadalmi elértéktelenedése és értékvesztése: ma már állami és állampolgári szinten nagyrészt egyaránt lemondtak róla. Ezek a károk a mai napig nem álltak helyre teljesen, és sajnos igen nehezen akarunk ezzel szembenézni, így a mentalitás is alig változtatható meg. Bár a szerzői életműveket és így az irodalmi életet a kiadói stratégiák is mozgatják, az irodalom, a kultúra általános működését még mindig közvetlenül vagy közvetetten a mindenkori állami ideológia vezérli, jóval kevesebb példát láthatunk ennek ellenkezőjére, következésképp a szereplők is ezen a gondolatpályán mozognak. Ebben a kontextusban valóban kissé nehezen lehetne a költészetet bárminek is a csúcsaként tekintetni.
A magyar líra a hozzá fűződő összes illúzióval együtt, minden tekintetben feleslegessé és idejét múlttá vált. A címben megfogalmazott hungarikum-e a líra kérdése mellé tehát joggal illeszthetünk két másikat, melyet a szerző többször is hol szkeptikusan, hol cinikusan vet fel a szövegekben: olvas-e bárki mostanában költészetet, és van-e jövője egyáltalán a (magyar) lírának? Ezek azért is fontos kérdések, mert az olvasónak szembe kell néznie a közönnyel és azzal is, hogy érdekli-e egyáltalán József Attila szolidaritása, vagy az, hogy Radnóti haláláig a költészetben, a nyelvben próbált felfedezni valamit, amitől az életben fokozatosan fosztották meg, vagy a pszichiátria megdöbbentő fejezetei Schein Gábornál, Hajas radikális testpolitikája, esetleg a férfiszerelem, a másság kérdései Gerevich Andrásnál?
Borbély azonban elegánsan nyitva hagyja saját kérdéseit. Amennyiben nem hungarikum, akkor hozzáadott érték, konstrukció. Egy olyan kompenzációs beszédmód, a kulturális és nemzeti kisebbrendűséggel küzdő „ország sajátos beszédmódja”, szimbolikus nyelve (217) volt; mára azonban ez a nyelv nem érdekel senkit, feltehetőleg azért sem, mert más szimbolikus rendszert kerestek ennek kifejezésére. Ha pedig mégis hungarikum, „önmagában is eleve érték”, akkor hazai és nemzetközi szinten egyaránt másoknak is érdeklődnie kellene utána, ám ez szintén elmaradt. Erre példának a Szőcs Géza által alapított költői Janus Pannonius-díjat hozza fel, mondván, Janus Pannonius „alakja híd lehetne”, de ezt is „mély csend vette körül”. Megjegyzem, a díj „visszhangtalansága” feltehetőleg nem vagy nem csak a lírának szólt, sokkal inkább a korábbi államtitkár felelőtlen döntései miatti bizalmatlanságból fakadt.
Borbély könyve húsbavágó kérdéseket feszeget, elég kemény látleletet adva a jelenlegi állapotokról. Nem panaszkodik, hanem leltároz és kiértékel. Bár mindvégig belülről, az irodalmi rendszer anomáliáiból vezeti le a líra helyzetét, nem tudjuk az általa is jelzett társadalmi problémák hatása nélkül értelmezni a jelenséget. A magunk számára levonhatjuk azt a konklúziót, hogy a kultúra, az irodalom, a kánon nem irodalmi magányügy, hanem igenis közügy, amiről beszélnünk kell. Teljesen világos, hogy a hungarikum nem eleve érték, nem szubsztancia, hanem egy ideológiai-performatív aktuson keresztül, csak a „törvény erejénél fogva” jön létre. Minden más esetben permanens „szereptévesztésben” van. Nem sok értelme van az esszencializmusról, eredetiségről bármit is beszélni úgy, hogy miközben az irodalom hivatalos státusa egyébként senkit nem érdekel, intézményesen mégis szabályozni, redukálni kívánják a tartalmát, hogy egy mítoszokkal és vágyakkal teli hamis tündérvilágot hozzanak létre, ahova el lehet menekülni a problémák elől. S erről mi szolgálhatna legjobb példaként, mint a jelenlegi kultúrpolitika, a 2012-es Nyírő-ügy, vagy az oktatás „kulturális” kistafírozása ideológiailag és esztétikailag egyaránt vitatható és vállalhatatlan emberek életművével. Ezek mind-mind az irodalmi kánonról, de ezáltal rólunk is szólnak.
A fentebb részletezett keretek között meglehetősen felemás érzés olvasni ezt a könyvet. Miközben fel-felbukkannak a negatív hangok, az egész kötet végig arról tesz tanúbizonyságot, mennyire gazdag a magyar és különösen a kortárs költészet. Nagyban köszönhető ez a „módszernek” (ahogy Borbély egy helyütt írja, „mivel neurotikus vagyok, gyanakszom magamra, és az önmegfigyelés érdekében is kötelességszerűen olvasok” — 44), hogy azokat a szerzőket is nagy lendülettel olvassa, akik kevesebb lelkesedést váltanak ki belőle (mint például Szabó Lőrinc). Borbély írásaiban mindig széles spektrumon mozog: hol remek irodalomtörténeti párhuzamokat von (Szőcs, Keszthelyi), hol pedig műfaji és retorikai kérdéseket feszeget (Somlyó György, Parti Nagy), de mindig izgalmas pontjain tudja megragadni az egyes köteteket, témákat. Érzékenységére mutat rá az is, hogy az általa említett oppozíciós struktúra (nemzeti sors-képviseleti vagy metafizikai-nyelvfilozófiai) ellenében olvas. Még akkor is, ha néha belefut a túlburjánzó retorikával dolgozó, harsány közköltészet és a radikálisabb nyelvcentrikus, önreflexív vagy egyszerűen csak a retorikai elemeket lecsupaszító, analitikusabb jelhasználatok közti különbségek hangsúlyozásába (110, 128).
A negyvenöt tétel közül nehéz lenne röviden kiragadni bármelyiket is, mert mindegyik más miatt lehet fontos, ugyanakkor bizonyos tendenciákat mégis fel lehet vázolni. Az összegyűjtött anyag alapján azt mondhatjuk, a legtöbb szöveg által vizsgált könyv vagy életmű inkább az autonóm poétikai nyelv és szövegvilág megalkotásán keresztül a személyes és a személyen túlmutató lét kérdéseivel foglalkozik, vagy éppenséggel ennek a hagyománynak a kritikájában érdekelt. Akár a hit (Pilinszky, Visky András, Varga Zoltán Tamás), akár a közélet (Illyés, Schein), akár a nyelv és az irodalmi hagyomány (Somlyó, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Tőzsér, Lanczkor), vagy a test és a szexualitás (Hajas, Gerevich, Takács Zsuzsa, k.kabai) felől nézve. Továbbá így egybegyűjtve rajzolódik ki az is, hogy a legtöbb szerzőt összeköti az én nyelvbe íródásának kérdése, hogy az irodalmon mint nyelvi produktumon keresztül miként próbálnak meg újabb és újabb szubjektumkonstrukciókat létrehozni vagy bizonyos mintákat dekonstruálni. Ennek számos változata jelenik meg a kötetben. A beszélő én analízisétől (Szijj Ferenc) és az önmegszólító versektől (Bertók László) kezdve a lírai naplókon, naplóverseken át (Szabó Lőrinc, Jász Attila), a megszemélyesítés (Balla Zsófia, Marno János) és a maszkadás, maszköltés poétikai funkciójáig, mint Varga Mátyás Parszifalja vagy Schein Gábornál Jehuda Hálévi. Vagy az irodalmi hagyomány és a filológia parodisztikus-karnevalisztikus felforgatása a lírai én szétírása érdekében (Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos).
És számba kell vennünk az elmaradt feladatokat is a (kortárs) lírával kapcsolatban. Borbély szövegei alapján a kortárs költészet legmeghatározóbb hatásait Kosztolányi, József Attila és Petri költészetében kellene kijelölni. Ennek mélységeiről, konkrét szövegekre, kötetekre gyakorolt hatásairól azonban meglehetősen keveset tudunk. Ahogy arról sem, amit egy adott ponton „rejtett lírának” (13) nevez, és amin a prózafordulat íróinak (de leginkább Mészöly Miklós) alternatív lírafelfogását, líra és próza határán mozgó nyelvhasználatát érti. Ennek nyomait például Szijj Ferenc költészetében fedezhetjük fel. Alighanem ez a magyar neoavantgárd irodalom részletesebb, alaposabb megismerésével és hatástörténetének felülvizsgálatával is összefügg. Ugyanígy nem tisztázott az sem, hogy a 2000-es években jelentkező fiatal költők nemzedéke pontosan milyen „új költői mentalitást” és nyelvhasználatot mutatnak fel, melyet a szerző Acsai Roland, Győrffy Ákos, Lanczkor Gábor és Krusovszky Dénes költészete kapcsán fejteget. Végül a szolidaritás fogalmának és a kérdés aktualitásának újragondolása József Attila költészete kapcsán, amely egyébként az évtized egyik legszebb esszéjében körvonalazódik (A mély seb). És még sorolhatnánk.
Kicsit zavarba is jön az ember ennek a könyvnek az értékelésével. Olyan az egész, mintha Borbély 10 évvel ezelőtt bedobott volna egy hatalmas követ a vízbe, de senki nem vett erről tudomást. A víztükör is nyugodt maradt. Majd beledobott egy még nagyobbat és arra sem figyelt fel senki. Éppen ezért is gondolom úgy — ha már a kiadóban úgy döntöttek, e remek kritikakötet kiadására adják a fejüket —, hogy a szerkesztésbe fektethettek volna plusz energiákat, már csak a bántó elgépelések, hibák miatt is. Sajnos, lévén nem tanulmánykötetről beszélünk, a hungarikumról mondottak csak halvány gondolati ívet vázolnak fel a kötetben, az megőrzi lazaságát, gyűjteményes (antológia-) jellegét, azaz az olvasón múlik, hogy belemegy-e ebbe a komoly tétekkel rendelkező értelmezői „játékba” vagy pedig szabadon kalandozik a különböző szövegek között. A könyv sokadik olvasásra kezd csak kötetként funkcionálni. Ez némi hiányosságra is utalhat a szerkesztői elvek tekintetében. Irodalomkritikus-ínyenc olvasók felől nézve szerencsésebb lett volna, ha megőrzik a keretszövegek adta lehetőségeket és ennek rendelik alá a kiválasztott szövegmennyiséget, a kohézió érdekében jócskán szelektálnak a negyvenöt írás közül, hogy még élesebben vetődjenek fel ezek a problémák a kritikák olvasása közben is. Így viszont meg kell elégednünk egy remek irodalmi kalauzzal a klasszikus magyar líra, valamit a kortárs líra meghatározó szereplőiről. Ami szintén nem kis teljesítmény. Sőt.
Még egyszer mondom: ez egy fontos könyv. Újabb kérdések helyett azonban most már a válaszokon kellene dolgoznunk. Hiszen a kérdőjel provokatívan ott egyensúlyozik az utolsó mondat végén: „sem a magyar állam, sem a magyar kultúra nem hisz a lírában mint hungarikumban. És akkor a költők hova álljanak?” (217)
Megjelent a Műút 2013039-es számában