Mivel egy regény első oldalainak hatása vélhetően alapjaiban befolyásolhatja az akkor még csak embrionális állapotban nyugvó olvasmányélmény végső formáját, úgy hiszem, nincs abban semmi meglepő, hogy a legtöbb szerző akarva-akaratlanul igyekszik könyvét érdeklődést keltő, bizalmat vagy éppen döbbenetet kiváltó bevezetővel útjára indítani, mindazonáltal mégis váratlan, ha a szöveg terébe éppen csak bemerészkedett olvasót azonnal egy élveboncolás húsbavágóan realisztikus ábrázolása köszönti. Márpedig Bartók Imre második — leginkább a horror, a krimi, a (poszt)apokaliptikus sci-fi és a filozófiai értekezés szatírájának hibridjeként körülírható —, egy leendő trilógia első epizódjaként szolgáló regényének, A patkány évének küszöbén átlépve rögtön egy aprólékos gonddal kivitelezett viviszekciónak lehetünk kelletlen szemtanúi, mikor is egy önkontrollt vesztett férj boncasztallá avanzsálja a hitvesi ágyat, kéjesen elmerülve feleségének kampókkal szétfeszített testében, a feltáruló szervek lüktető ornamentikájában. Bár a vérfagyasztó nyitány jó eséllyel ostromolja a mára csaknem kikezdhetetlen magasságokba felkúszott befogadói ingerküszöböt, mégis rövid úton a regény terméketlen félreértéséhez vezetne, ha a sietve kiontott zsigerekből elhamarkodottan egy öncélúan provokatív esztétikai merénylet előjeleit olvasnánk ki. Szerencsére mindazok, akik már jártak a szerző remekül sikerült szépírói debütálásának, a 2011-ben megjelent Fémnek rémálomba illő, a főszereplő-elbeszélő identitásával folyamatosan együtt átformálódó világában, már jól tudják, hogy Bartók feltűnően igényes nyelvezettel és komplex gondolatisággal operáló prózájának valódi értéke jócskán túlmutat a tűréshatárokat feszegető tabudöngetés múló sokkhatásán. Éppen ezért a fentebb említett, már-már rituális csonkolást érdemes inkább egy burkolt felhívásként értelmeznünk, amely nem csak arra szólítja fel az olvasót, hogy a nyitójelenet pszichopatájához hasonlóan maga is hatoljon a megtévesztő külsőségek mögé, felfejtve a szövegtest mélyebb rétegeit, hanem egyúttal előre jelzi A patkány évének egyedi struktúráját is: a fertőzés- és betegség-metaforákban tobzódó regény lényegében ugyanis a megállíthatatlan fizikai leépülés kérlelhetetlen logikája mentén szerveződik.
Ebben a közel 600 oldalas (kór)történetben furcsa tragédiák sebzik fel New York mindennapjainak nyüzsgő szövetét, a gondtalan tevés-vevésben elmerült nagyvárosban ugyanis egyre gyakrabban bukkannak fel egy negatív kinyilatkoztatás baljóslatú közelségét sejtető tablóképek: növényi alakváltozásokon átesett, szerves hulladékká foszlott áldozatok pokoli kompozíciói. A megmagyarázhatatlan sorozatgyilkosságnál már csak az elkövetők kiléte ésszerűtlenebb, a metropolisz ökoszisztémáját a teljes katasztrófa felé terelő terrorista sejt tagjairól ugyanis hamar megtudhatjuk, hogy valójában a XIX–XX. század meghatározó filozófusai: Karl Marx, Ludwig Wittgenstein és Martin Heidegger. A futurisztikus implantátumokkal felturbózott gondolkodók ezúttal már nemcsak magyarázzák a világot, hanem a (bűn)tettek mezejére lépve felgyorsítják a történelem bőre alatt áramló dekadenciát, a múlt század kataklizmáitól megihletett akciótervükkel szisztematikusan lebontják a létezést: „Ez az entrópia törvénye, a természet minden elemének folyamatos, megállíthatatlan szétesése. Az emberek meg akarták állítani ezt a folyamatot. Azt gondolták, civilizálhatják a természetet. Mi megmutatjuk nekik, hogy tévedtek. Ha mindent elpusztítunk, azzal visszaadjuk a világnak azt, ami az övé: a szétesés végén lévő abszolút nullpontot, ahol már nincs többé szétesés.” (314–315) Ennek szellemében a hanyatlás cyberpunk apostolai a pusztulás biológiáját teszik meg kategorikus imperatívusznak, fenyegetően közeledve Occam borotvájával az emberiség ütőeréhez: a kezdeti botanikai kísérletezést követően például a Metropolitan Múzeum látogatóiból formáznak hajmeresztő, pulzáló Laokoón-csoportot, később pedig megnevezhetetlen mutánsokat eredményező vírust szabadítanak el a város csatornarendszerében. Mindezek alatt pedig az alkohol és a múlt démonaival egyaránt küzdő Stone felügyelő elkeseredetten igyekszik az apokalipszis Lamborghinivel vágtató lovasainak nyomába érni, a kibillent rend helyreállíthatóságába vetett hit azonban menthetetlenül semmivé válik, amint a józan ész falain túlról felzúg a végítélet harsonája, a káosz pestisét hordozó patkánysereg irtózatos surrogása.
Mindezek tudatában talán már érezhető, hogy A patkány évében a testek állandó de(kon)strukciója, a felszín alatt végbemenő bomlási folyamatok sebészi precizitású feltárása jóval több a horror hatásmechanizmusát kiváltani hivatott eszköznél, hátterében ugyanis egy összetett — antropológiai, történelmi és kultúrtörténeti aspektusokkal egyaránt bíró — koncepció húzódik meg. A boncolás fenomenológiája nemcsak a regény egyik visszatérő motívumaként jut központi szerephez, hanem egy anatómiai szemléletmódként működtetve a szöveg meghatározó szervezőelvévé is emelkedik. Nagyon izgalmas, ahogyan az omnipotens — és ezt a külső metapozíciót gyakran cinikusan fitogtató — narrátor az éppen elbeszélt történéseket a széthulló matériára vetíti, szüntelenül beszámolva a szereplőkben végbemenő biokémiai változásokról. Legyen szó akár a bölcselők Káosz brigádját irányító Cynthia és fiatal, csaknem mindvégig — egy kissé talán késve érkező és feleslegesnek tűnő csattanó érdekében — névtelenül maradó szeretőjének tomboló románcáról, vagy éppen a legvéresebb tettek közepette is az élet értelmén merengő filozófusok elmélkedéseiről, ez a végletekig érzéki prózanyelv minduntalan a haldokló húshoz szegezi a magasra törő érzelmeket és eszméket. Ennek a düledező sejtfalakon áthatoló tekintetnek a lángoló fókuszában lehetetlenné válik a test bármiféle reményteli emergenciája: az ondó az örökítés leghalványabb ígérete nélkül emanálódik, a kiüresedett szívkamrák Isten megbocsáthatatlan hiányával telnek meg. Megannyi spontán röntgenfelvétel a halál fotóalbumából. Érdemes továbbá megfigyelnünk, hogy az állandó, koncentrált közelítés mellett a narrátor időnként egy ezzel ellentétes elbeszélői technikát is alkalmaz, amikor néhány pillanatra hirtelen beláthatatlan messzeségekben zajló, az aktuális fejleményekhez egyáltalán nem kapcsolódó, mégis kimondottan nyugtalanító eseményekről számol be. Ezek az űrben úszó bálnákról, Holdról leszakadó meteorok közeledéséről, Föld túloldalán ébredező misztikus lényekről tájékoztató, váratlanul közbeékelt mondatok — hasonlóan a filozófus-replikánsok léptei nyomán burjánzó alvilági metamorfózisokhoz — fokozatosan zárójelbe teszik az emberi faj kitüntetettségét, mintegy megelőlegezve a regény előre borítékolható, az antropocentrikus szemléletek érvényességét totálisan felülíró befejezését. Működni kezd a fenséges tapasztalatának — nem kevésbé megrázó — negatívja, amelyet a regényben rendre megidézett H. P. Lovecraft „kozmikus rettenetnek” nevez: az emberiség szembesülése tulajdon jelentéktelenségével. A patkány évében tehát nemcsak az ember teste enyészik el elkeserítő bizonyossággal, hanem egész világa az, amely lassanként darabjaira hullik, amire a regény egészét behálózó korporális metaforák is rájátszanak: „A nappalok egyre inkább csak felfakadt keléseknek tűntek az éjszaka bőrén.” (397) Bartók egyik nagy érdeme — és ez már a Fémben is remekül megmutatkozott —, hogy ennek a kollektív agóniának, a lét visszavonhatatlan rothadásának melankóliáját sokszor egészen magával ragadó líraisággal képes ábrázolni: „Az óra csendben járt tovább. A tízezer fogaskerék egyikéről észrevétlenül levált néhány atom. A világ elveszítette egy másodperc törtrészét, amelyet örökké siratni fog.” (75)
Ezen az egyetemes megsemmisülés felé hömpölygő hulladéktengeren gázolnak át tehát a tudomány kegyéből — mindazonáltal szándékosan homályban hagyott körülmények között — újjászületett gondolkodók, a genetikailag újrakódolt ember ideájának bizarr megtestesülései, első ránézésre éles ellentétet alkotva logosztól elhagyatott környezetükkel. A három (anti)hérosz valódi kontrasztalkotó szerepe azonban mégsem a jól bevált organikus–mechanikus, test–lélek kettősségben ragadható meg igazán, hanem sokkal inkább a regény megrendítő kilátástalanságának komikummal történő színesítésében. Hasonlóan az egységesebb prózavilághoz, illetve az állandó szereplők felvonultatásához, ez az egészen kiváló — legtöbbször a körülményekhez illően sötét — humor is egy határozott elmozdulást mutat Bartók előző regényének irányvonalától, hiszen a tudat privát zártosztályán játszódó Fém lélekboncolgatásának teljes letargiájával szemben A patkány évének széleskörű klinikai kísérlete, New York lakosságának laboratóriumi patkányként való kibelezése legalább annyira kacagtató, mint amennyire elborzasztó is egyben. Még a legkegyetlenebb jelenetek alatt sem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni annak nevetségességét, ahogyan a bölcselet klasszikusai a történelem utolsó, ezúttal evolúciós paradigmaváltására készülve a szellem olimposzi magasságaiból alászállva elmerülnek napjaink profán élethelyzeteiben, szlengjében és tömegkultúrájában: a véres gyilkosságok közötti szünetekben Ludwig például a Hasfelmetsző hasonlóan szofisztikált rémtetteiről ír ponyvaregényt, a társadalmi egyenlőtlenségekre érzékeny Karl a kóláért rajong és az LSD hatásaival ismerkedik, Martin pedig vérbeli autentikus daseinként breakel a Prodigy No good című számra a táncparkett stroboszkóptól megvilágított tisztásán. A patkány évének egyedi alapötlete csaknem kimeríthetetlen humorforrást rejt magában, amelyet a szerző szerencsére igyekszik is kellőképpen kiaknázni azzal, hogy hőseit rendre a lehető legőrültebb szituációk közé veti, ami legtöbbször a Monty Python csoport Repülő Cirkuszának legjobb pillanatait idéző abszurd helyzetkomikumot hoz létre; különösen maradandó az a jelenet, amelyben a Tom & Jerry-epizódokat és a Rammstein zenéjét egyaránt kedvelő triót ellenséges pragmatisták támadják meg, az intenzív disputában pedig nemcsak észérvek és retorikai fogások, hanem gépfegyverek és rakétavetők is előkerülnek.
Bartók jó érzékkel, könnyed blaszfémiával metsz ki jellegzetes vonásokat a filozófia tesztalanyul választott halhatatlanjaiból, majd ezeket a sokszor egészen apró, de — néhány előzékenyen elszórt keresztnévvel és aforizmával — az olvasó számára is könnyen beazonosíthatóvá tett életrajz-cafatokat torzítja és nagyítja paródiává, illetve keveri a popkultúra akcióhőseinek ismertetőjegyeivel, egyedülállóan őrült és szórakoztató karaktereket eredményezve. Szándékoltan eltúlzott képregényfigurákkal van tehát dolgunk, akikben a csúcstechnológia rideg örökkévalósága mellett nyomokban valami lélekre hasonlító szövődmény is fellelhető, lévén belső vívódásaikról, banális aggályaikról és valóban kínzó kételyeikről folyamatos, némi metsző szexuálcinizmustól sem mentes tudósítást kapunk. Bár a számtalan emberéletet követelő ámokfutása után a szolipszizmus bástyájából naivan kitekintő („Különös érzések kerítették hatalmába. Lehet, hogy tényleg léteznek más emberek is rajta kívül? Eddig még ezt a kérdést sosem vette komolyan fontolóra” — 302), Hannah Arendt doktori disszertációjára onanizáló Martinnal és hasonlóan joviális bajtársaival azonosulni kétségtelenül nonszensz vállalkozás lenne, nevettető karikatúrajellegüknek és nagyon is emberi elesettségüknek köszönhetően az olvasó idővel mégis óhatatlanul megkedveli ezeket a gyári hibás übermenscheket. Túlzás nélkül állítható, hogy Martin, Ludwig és Karl már önmagukban elvinnék titániumrudakkal megerősített hátukon ezt a szokatlanul hosszú, azonban a felesleges terjengősség érzetét egy pillanatra sem keltő regényt. Ennek mindössze annyi hátulütője van, hogy a legnagyobb vérfürdő közben is könnyed és humoros — a már említett lírai erejű szövegrészek hangulati ellenpárját nyújtó — párbeszédeket folytató filozófusok árnyékában néhány karakter — jelesül Cynthia és partnere — mintha a kelleténél jobban háttérbe szorulna, jelentőségét és funkcióját vesztené. Szerencsére A patkány éve így sem marad ügyesen kidolgozott, elvétve szintén valós személyen alapuló mellékszereplők nélkül: különösen emlékezetes például Jacques Lacan felbukkanása, aki Karl terapeutájaként igyekszik sajátos kezelési technikájával páciensét az öngyilkosságra rábeszélni. Legalább ennyire hatásos a tébolyodott XX. századot stílusosan egy gumiszobában átvészelő Hölderlin megjelenése is, aki az egyik felejthetetlen jelenetben az Empire State Building tetejéről szavalja el a beköszöntött szép új világ puszthumán himnuszát az éppen atomjaira szakadó lakosságnak, majd ezt követően az épületet ostromló gigantikus szörny csápjai közé veti magát — remekül szimbolizálva ezzel klasszikus művészet és popkultúra egész regényt éltető egymásra találását.
Bartók épp olyan fesztelenül és kreatívan dönti le a különböző irodalmi irányzatokat elválasztó határokat, mint ahogyan A patkány évének pervertált filozófusai bontják le a realitás falait ködös axiómákon nyugvó ontológiai szabotázsakcióikkal. Kétségtelenül ügyes stilisztához van szerencsénk, aki gördülékenyen, kiváló fantáziáról árulkodó ötletességgel válogatja a legkülönbözőbb műfajok tartalmi és stiláris regisztereit. Ennek következtében a zsánerek légiójától megszállt szövegtestet nemcsak a cselekmény váratlan fordulatai és feszültséget keltő történetvezetés teszik kimondottan izgalmassá, hanem végtelen — a kötet vége felé időnként azért nehezebben követhető kilengéseket produkáló — eklektikája is, amelynek köszönhetően az olvasó soha sem tudhatja megnyugtató biztonsággal, hogy a következő oldalon milyen stílusirányzat vértől mocskos díszletei között találja magát. Bartók rengeteg műfajt tart párhuzamosan játékban, azonban érezhetően nem törekszik arra, hogy ezek mindegyikét következetesen végigvezesse regényén. Ez egyedül a krimi-szál esetében jelenthet problémát, ugyanis a kezdetekben domináns nyomozást a szerző legalább olyan hirtelen és fájó hiányt keltően vágja el, mint Karl egyik áldozatának lábát egy rozsdás fűrésszel. A detektívregény-vonal vállalt csődje ugyanakkor magyarázható azzal, hogy a megismerő értelem már nem érvényesülhet maradéktalanul a regény második felében kiteljesedő disztópikus vízióban. Hiszen az embert középpontba állító eszmék összeomlásával elveszik annak lehetősége is, hogy a nyomok egyetlen értelmezési láncolatra felfűzve megnyugtató jelentést nyerjenek. Azonban ha a ráció visszavonulásával megszűnik a jelentéseknek gátat szabó kontroll, akkor végső soron a nyelv határai is ugyanúgy szabadon átalakíthatóvá válnak, mint ahogyan az emberi test megszokott formái absztrahálódnak az amorf szörnyek alakjában. Nagyon érdekes viszont, hogy A patkány évében Bartók bár hangsúlyosan tematizálja ugyan a delírium nyelvét (elsősorban Hölderlin szerepeltetésével), azonban csak fenntartásokkal beszéli azt, hiszen a felszínen mindvégig egy olyan gondosan megkomponált nyelvezetet működtet, amely egy pillanatra sem feszegeti az érthetőség határait, vagyis a patológia csak a hagymázas képekben és szürreális jelenetekben ütközik ki, nem pedig a grammatikai struktúrában. Közelebbről megvizsgálva azonban láthatjuk, hogy ennek a könnyed és precíz beszédfolyamnak a legmélyén ott áramlik a szavak céltalansága, az elveszett jelentés origója körül kavarogó intertextusok monumentális örvénye: Yeats-versszilánkok átiratai, bibliai történetekre rájátszó mondatok, George Romero és David Cronenberg filmjeinek világát felelevenítő sorok, különböző filozófiai szövegekből — értelemszerűen elsősorban Heidegger, Marx és Wittgenstein írásaiból — átemelt frázisok, illetve számtalan más vendégszöveg szabad forgataga.
Ennek jegyében A patkány évében magas- és tömegkultúra különbségei lényegében teljesen szertefoszlanak. Klasszikus és kommersz művészet törmelékei között ugyanis felesleges volna bármiféle minőségbeli eltérést keresnünk, hiszen mind kreatívan (újra)hasznosítható, valamint — az abjekció mentén kifejezetten — effektíven ütköztethető klisékként vannak jelen a szövegben. Jelentésüket lenyúzott bőrként hátrahagyott jelölők egy szemantikai senki földjén, amelyek már nem valamilyen kardinális többlettartalomra, egész regényt átható üzenetre irányulnak, hanem csak önmagukra és egymásra mutatnak — olyan különböző kulturális horizontokat nyitnak meg, amelyeket színesítik ugyan az olvasatot, azonban egyiket sem lehet kizárólagos magyarázatként a regény egészére ráhúzni. Ahogyan azt a szöveg alábbi önreflexív kiszólása is nyomatékosítja, A patkány évének igazi tétje tehát nem valamilyen mögöttes eszmében rejlik, hanem abban, hogy a szerző mennyire tudja ezeket a sajátos esztétikai értékkel bíró közhelyeket izgalmasan tálalni: „Nem az számít, hogy mi értelme van, hanem hogy a dolog kellőképpen érdekes.” (453) Mindezek alapján elmondható, hogy annak óhatatlanul felmerülő félelme, miszerint csak a popkultúra legmélyebb bugyraiban is eligazodó filozófiaprofesszorok — vélhetően nem túl széles — tábora érezheti majd magáénak a kötetet, szerencsére megalapozatlannak minősül. A regény kaotikus világában való tájékozódáshoz persze a lét rejtekútjain tévelygő Heidegger Hölderlin-elemzéseiben szerzett tapasztalat ugyanúgy némi segítséget nyújthat, mint Harley Stone (!) felügyelő kalandjainak felidézése a ’90-es évek egyik ragyogó celluloidszörnyetegéből, a mutáns rágcsálók ellepte Londonban játszódó Split Second című filmből, az effajta előzetes tudás azonban nem kizárólagos feltétele a regény élvezetének. Az olvasónak sokkal inkább kell dichotómikus (pre)koncepciókat meghaladó nyitottsággal, illetve szélsőséges abszurditásokra fogékony humorérzékkel rendelkeznie, mintsem a filozófia és a művészet minden részterületére kiterjedő műveltséggel bírnia. A patkány évének állandó intertextuális kitekintései elsősorban tehát cinkos összekacsintások a befogadóval, amelyek funkciója legtöbbször nem mutat túl azon, hogy a felismerés örömének lehetőségét megteremtse — míg azonban ebből a közel sem elhanyagolható tapasztalatból értelemszerűen csak előismereteinkhez mérten részesülhetünk, addig a fergeteges humor és a zsigeri borzongás keltette katarzis nem igényel semmiféle előzetes hermeneutikai mélyfúrást.
Bartók Imre egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, az eljövendő folytatásoknak remekül megalapozó regénye tehát egy különleges játékot játszik olvasójával: elmélyült szövegboncolásra csábítja, a teljességre törekvő szövegelemzésnek azonban gátat is szab, hiszen abszurditása lehetetlenné teszi, hogy egyetlen jelentésadó ideológia keretein belül értelmezni tudjuk — ami persze nem meglepő egy olyan regénytől, amely éppen annak tragédiáját mutatja be, ahogyan az ember folyamatosan változó, irracionális elemekkel teli természete egy totális narratívába kényszerül. Ez az uralhatatlanság persze nem kudarcot, hanem újraolvasásra ösztönző lezárhatatlanságot jelent: bárhol ejtsünk is bemetszést a szöveg testén, biztosra vehetjük, hogy egymástól teljesen eltérő értelmezések lehetőségei, beazonosításra váró intertextusok sokaságai tárulnak fel. Időnként azonban hagynunk kell, hogy a mélystruktúra tárnáiban folytatott szellemi bányamunkából a felszínre csalogasson minket a mindvégig érdekfeszítő történet, amely egyetlen nagy kört leírva végül ott zárul le, ahol elkezdődött: a boncasztalon. A patkány évének végjátékában Martinból és barátaiból ugyanis egy föld alatti laboratórium műtőjében az új világ első lakói kivágják a halhatatlanságot biztosító szerkezeteket. Az obszcén platóni barlangot immáron újra esendő emberként elhagyó gondolkodókat végezetül lélegzetelállító látvány fogadja: akár a hullaház kísérteties neonfénye a kiterített holttestet, úgy világítja meg a felkelő Nap kék sugaraival a szétszabdalt tájat. Azonban még ennek a magasztos, egyszerre rettenetes és gyönyörű záróképnek a hátterében is ott rejtőznek a pophorror-hagyomány szörnyetegei, hiszen éppen ebben az állandó abszurditásban rejlik A patkány évének igazi ereje. Annak kegye, hogy az iszonytató szépség világra vajúdásának tébolyult szimfóniáját mindvégig a groteszk körülmények feletti nevetésünkkel kísérhetjük, joggal bízva abban, hogy „a könnyeket végül felszárítja a globális helyzetkomikum láttán felharsanó gúnykacaj.” (408)
Megjelent a Műút 2013039-es számában.