Radnóti Sándor 80. születésnapi köszöntése az ELTE Esztétika tanszékén, 2026. április 9. Radnóti Sándor és Bazsányi Sándor (Fotók: Jakó Barbara) „De miért dühös, miért acsarog, miért tegez?” – írta a Kritika folyóirat hasábjain 1984-ben egy nála tizenkét évvel idősebb művészettörténésznek…
Bazsányi Sándor: Kobolyák, hókonyok, indallók. A képek helye Mészöly Miklós Megbocsátás című kisregényének (1983) alakzatáradásában című tanulmánya a decemberi Műút Mészöly-összeállításából
Bazsányi Sándor: Mészöly köpönyege (vagy atlétatrikója) című tanulmánya a Műút legutóbbi lapszámának Mészöly-blokkjából. Illusztráció: Mészöly Miklós 1964-ben. Hunyady József fotója. Fortepan.
Bazsányi Sándor kritikája Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni című kötetéről (Magvető Kiadó) a friss Műútból
Bazsányi Sándor kritikája a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról (r.: Béres Attila) a friss Műútból.
Bazsányi Sándor kritikája Tolnai Ottó: Szeméremékszerek című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.
Az új „identitás” költőinek száma azóta jócskán megszaporodott, a Telep-csoportból nagyon különböző irányokba elinduló költőktől Závada Péterig. Mindezt pontosan látják és értelmezik az új Parti Nagy-kötetet és annak helyi értékét mérlegelő irodalmárok.
Egy nagyszabású epikai életmű nagyszabású lezárásaként fogadhatjuk a 2017-ben megjelent Világló részleteket, amelyben a szerző, Nádas Péter tisztán önéletíró elbeszélőként tekinti át élete első másfél évtizedét (egészen pontosan 1942 októberétől 1956 októberéig), bőséges vissza- és előreutalásokkal, egyfelől családja évszázadnyi múltjára, másfelől saját felnőttkorára. És míg például a szintén életrajzi jellegű Évkönyv tizenkét hónap (az 1987 februárjától 1988 februárjáig tartó időszak) nagyon vegyes műfajú feldolgozására vállalkozott, addig most egyetlenegy alapminőségre épül a jóval nagyobb fesztávú, kétkötetes mű egésze: az emlékezetbe idézett érzékelés elemi tapasztalatára, amely azután átváltozva továbbgyűrűzik az érzéki emlékeket egyrészt képzelettel elegyítő, másrészt fogalmi következetességgel elemző, harmadrészt korabeli dokumentumokkal és utólagos terepmunkákkal ellenőrző írásfolyamatban.
Két nagyon közeli téma. Két nagyon eltérő írói eljárás. Az egyik szerző színvonalas mesét mondott nekünk egy adott történelmi pillanat felfűtött ideológiai piacának finomszerkezetéről, a másik pedig iszonyatos antropológiai orgiát festve szembesített minket azzal, hogy milyenek vagyunk.
A Jégvágó című 2013-as Centauri-regény elbeszélő hősének éles nyelvű nagyanyja mondja Hemingway Nobel-díja kapcsán: „Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa.” A tizenkilencedik századi és huszadik század eleji amerikai klasszikusokra, Herman Melville-re és Jack Londonra voksoló nagyszülő kritikai vénáját megöröklő, egyúttal az 1951-ben megjelent Zabhegyező zabolátlan Holden Caulfieldjére emlékeztető unoka, Dan Coolbirth sem tartózkodik a keresetlenségében nagyon erős, irodalmon kívüliségével zsigerien irodalmi, szélsőségesen szenvedélyes („kifordult a belem is”) bírálattól akkor, amikor „Mrs. Jack London” életrajzi művéről beszél, amelyben a szerző „az egekbe ajnározza a férjét, miközben árva szót sem ejt a forró helyzetekről”, tudniillik hogy „isteni Jackje” mellett olykor „félrekúrt”, és „némelyeket le is szopott”. Végül még regényes fordulatok után az derül ki Dan számára, hogy a fiatal Jack London az ő San Franciscó-i könyvtáros dédnagyanyjának, Ina Coolbirthnek volt a szeretője, következésképpen apja a törvénytelenül született John Coolbirthnek, az ő nagyapjának — és egyúttal elbeszélő hőse az új Centauri-regénynek, a Jákob botjának. Vagyis összeáll a káprázatos genealógia: „Ezek szerint Jack London a dédapám! Jack London egyenes ági leszármazottja vagyok. Hitted volna? Én, a töketlen.”