Vallasek Júliának, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Újságírás Tanszéke oktatójának tudományos tevékenysége eddig főképp magyar nyelvű irodalomra koncentrált, ám a közelmúltban két értékes kötettel ajándékozta meg az angol irodalom iránt érdeklődő olvasót is. Az első Jane Austen válogatott leveleit tartalmazza Vallasek fordításában, válogatásában, jegyzeteivel és előszavával; a második kortárs „angol” (vagyis angol nyelvű) irodalomról szóló tanulmányok gyűjteménye.
Két új könyv is érdekes lehet az Alice-mesék szerelmeseinek. Az egyik komoly tanulmány, egy oxfordi professzor, Robert Douglas-Fairhurst ír benne egykori „kollégájáról”, Charles Dodgsonról, vagyis Lewis Carrolról (The Story of Alice: Lewis Carroll and the Secret History of Wonderland, Harvill Secker – Harvard University Press, 2015).
Kazuo Ishiguro, Toni Morrison, Irvine Welsh új könyveiről, az egyre nagyobb figyelmet kapó Andrew O’Haganről, valamint William Barnes műveinek kritikai kiadásáról.
Klasszikusok kritikai kiadásairól, életrajzi regényről és az angol nyelvű ír költészet Seamus Heaney utáni helyzetéről.
A brit romantika egy mitikussá nőtt eseményéről, a híres „halhatatlan vacsoráról” (a festő Benjamin Robert Haydon otthonában, amelyen 1817. december 28-án John Keats, William Wordsworth és Charles Lamb is a vendégek között voltak, s amelynek leírását Haydon páratlan naplójából ismerjük) nem győzünk eleget megtudni. Stanley Plumey új könyve (The Immortal Evening: A Legendary Dinner with Keats, Wordsworth, and Lamb, Norton, 2014) szertágazó kultúrtörténeti tablót rajzol e jókedvű este köré.
Nehéz dolga lenne annak, aki két, szinte egy időben megjelent gyűjteményes kötete alapján akarná valamilyen kézreálló formulában összefoglalni Ferencz Győző kritikusi értékrendjét, módszerét. Ezért is választottam címnek a szerző jellemzését kedves tanáráról, majd kollégájáról, Ruttkay Kálmánról. Úgy sejtem, a két meglehetősen vaskos és kimondottan igényes kiállítású kötet szerzője számára mind az alkotás, mind a kritika valamilyen mélyen személyes tapasztalathoz kapcsolódik, ám e személyes elemet nem feltétlenül szükséges, talán nem is mindig lehet néven nevezni.
Az első világháború kitörésének századik évfordulóján megszámlálhatatlan formában zajlik a megemlékezés az Egyesült Királyságban. Ehhez csatlakozott a cambridge-i egyetem, amely digitális könyvtárában ingyenesen hozzáférhetővé tette Siegfried Sassoon (1886–1967) 4000 oldalt meghaladó terjedelmű naplóit (az 1915–1927 és 1931–1932 közötti időszakokból) és költői jegyzetfüzeteit (az 1916–1918 közötti évekből). A naplókat lapozva megrendítően közel kerülhetünk egy jelentős költő megrázó tapasztalataihoz: a digitális képeken is kivehető a papíron a lövészárkok sara, a gyertya lecsöpögött viasza. Sassoon zsidó apától és katolikus anyától született, meglehetős jómódban. Cambridge-ben jogot hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. Ehelyett a dologtalan gazdagok kedvteléseinek (rókavadászat, krikett) élt. 1914-ben önként jelentkezett katonának, s egy ideig látványos vakmerőséggel szolgált (egyébként Robert Gravesszel egy osztagban). Hamarosan elkeserítette a céltalannak érzett vérontás. A fokozódó keserűség azonban műkedvelőből igazi költővé tette. Országos ismertségre szert tett tiltakozást fogalmazott meg 1917-ben, amiért azonban nem hadi bíróságra, hanem pszichiátriára került. Itt megismerkedett Wilfred Owennel, és segítette a tragikus sorsú fiatal költő művészetének kibontakozását. Később lelkiismeret-furdalást érzett bajtársai miatt, és visszatért a harcmezőre. Végül egy újabb sérülés miatt szerelték le. Sassoon prózai emlékíróként is jelentőset alkotott, és verseket is haláláig írt, mégis háborús költőként ismerjük. Ez a lenyűgöző archívum így a legfontosabb évekbe, a legnagyobb versek kompozíciós folyamatába enged betekintést.
A Gabriel García Márquezt búcsúztató írások közül kiemelkedik Salman Rushdie-é, aki (a Telegraph április 25-i számában) minden fenntartás nélkül a legnagyobbnak nevezte „mindannyiunk közül”, és arról beszélt, mennyire sajátjának érezte a szerző világát. „Ismertem — írja — az ezredeseit és a tábornokait — legalábbis az indiai és pakisztáni megfelelőiket — a püspökei az én mullahjaim voltak, a vásári utcái az én bazárjaim. Az ő világa az én világom volt — spanyolra fordítva. Nem is nagy csoda, hogy beleszerettem. Nem a mágiáért (bár egy olyan író számára, aki a tüneményes keleti »varázsmeséken« nevelkedett, ez is vonzó volt), hanem a realizmusáért.” Értelmezésének legfőbb mozzanata (s itt nyilván saját műveiről éppannyira beszél, mint Márquezről, Kafkáról, Borgesről s a többi irodalmi hőséről), hogy — ma, amikor a fantasy-regények alternatív valóságai hatnak a legkönnyebben az olvasókra — ne tévesszük szem elől az irodalmi mágia valóságigényét. Érdekes, hogy a BBC által megszólaltatott Ian McEwan is éppen ezt emelte ki: meglepő módon Dickenshez hasonlította az elhunytat, részben azért, mert szerinte ő volt az utolsó, aki egyszerre tartozott korának legfinomabb tollú és legnépszerűbb szerzői közé, részben pedig szociális érzékenysége, az élet fizikai körülményeire fordított figyelme miatt.
E hónap hírei között olvashatunk a legújabb Shakespeare-kézikönyvről, Ben Jonson életművének kritikai kiadásáról, a George Eliot iránt növekvő érdeklődésről, valamint friss amerikai író-életrajzokról: Jack London, Norman Mailer és J.D. Salinger a célkeresztben.
Byron-monográfia, párhuzamos Robert Browning kritikai kiadások, Philip Larkin és Kingsley Amis kapcsolatrendszerét bemutató könyvek, valamint Thomas Pynchon új nagyregénye az angol nyelvterület ehavi fontos hírei közt.
