A Gabriel García Márquezt búcsúztató írások közül kiemelkedik Salman Rushdie-é, aki (a Telegraph április 25-i számában) minden fenntartás nélkül a legnagyobbnak nevezte „mindannyiunk közül”, és arról beszélt, mennyire sajátjának érezte a szerző világát. „Ismertem — írja — az ezredeseit és a tábornokait — legalábbis az indiai és pakisztáni megfelelőiket — a püspökei az én mullahjaim voltak, a vásári utcái az én bazárjaim. Az ő világa az én világom volt — spanyolra fordítva. Nem is nagy csoda, hogy beleszerettem. Nem a mágiáért (bár egy olyan író számára, aki a tüneményes keleti »varázsmeséken« nevelkedett, ez is vonzó volt), hanem a realizmusáért.” Értelmezésének legfőbb mozzanata (s itt nyilván saját műveiről éppannyira beszél, mint Márquezről, Kafkáról, Borgesről s a többi irodalmi hőséről), hogy — ma, amikor a fantasy-regények alternatív valóságai hatnak a legkönnyebben az olvasókra — ne tévesszük szem elől az irodalmi mágia valóságigényét. Érdekes, hogy a BBC által megszólaltatott Ian McEwan is éppen ezt emelte ki: meglepő módon Dickenshez hasonlította az elhunytat, részben azért, mert szerinte ő volt az utolsó, aki egyszerre tartozott korának legfinomabb tollú és legnépszerűbb szerzői közé, részben pedig szociális érzékenysége, az élet fizikai körülményeire fordított figyelme miatt.