Varga Ágota 2009-es, Aczél Györgyről szóló dokumentumfilmje nem volt előzmény nélküli a rendező pályáján: Leszármazottak című munkája Endre László fiát és unokáit mutatta be. A bűnösök, hatalmasok utódainak megszólaltatása egyébként is jellemző technikája a múltfeldolgozásnak: néhány éve készült portréműsor Horváth Márton gyerekeivel, efféle alaptapasztalatokból fakadhatott meg Révai Gábor memoárja is, a Bemutatkozásaim története, január óta fut az On The Spot legújabb szezonja Diktátorok gyermekei címmel, az idei Élet Menetén pedig német nácik unokái kértek bocsánatot.
Az eddig két novelláskötettel jelentkező Centauri első regénye, a Jégvágó a tavalyi év végi, karácsonyi hullámmal érkezett, s rövid időn belül titkos befutója lett az évértékelő listáknak. Az azóta eltelt időben pedig szép számmal jelentek meg a többnyire pozitív kritikák, sőt újfent élénk vitákat is generált a közösségi oldalakon, amire a szerzővel készített interjúk is ráerősítettek. Szerencsére jelen esetben a szerzői rébusz feloldása helyett már inkább a szövegről szóltak ezek a párbeszédek.
Az eleddig novellistaként ismert Centauri Jégvágó című regényének főszereplője, a San Franciscóban élő Dan Coolbirth egy véletlen gyilkosságot követő irodalmi road movie után, jóval a könyv felén túl, valahol a klasszikus aranymetszés környékén kerül az addig megszokott világának és életének a peremére, majd azon is túlra. Ugyanis távoli rejtekhelyén, nagyapja egykori montanai házában megismerkedik egy elmegyógyintézetbeli indiánlánnyal, a csodálatos Téával, aki szépen-fokozatosan átvezeti őt az amerikai civilizáció hétköznapi valóságából az amerikai ősvadon misztikus valóságába, többek között egy hatalmas grizzlymedve közvetlen közelébe, és legvégül a jégbe fagyott Flathed-tó mélyére. Ami elvileg a halált jelenti.
Van egy magyarul publikáló magyar író, aki több mint három és fél évtizede Németországban él. Soha nem akart csoportokhoz, írói társaságokhoz, szekértáborokhoz tartozni, „alkatilag kívülállónak” vallja magát, sőt ahogy mondja: „nem szeretem a fizikai jelenlétemet igénylő nyilvánosság semmilyen formáját, és mindig is idegenkedtem hasonszőrű emberekből álló, szervezett csoportoktól.” 10 művel rendelkező szerző, aki viszonylag kevéssé ismert, vagy legalábbis kevéssé emlegetett alkotó. E tíz műből hat olvasható könyvformátumban, három az író internetes honlapján érhető el (ebből kettő ott is csak részleteiben), egy pedig ott sem. Egy — a számokat tekintve — viszonylag termékenyebbnek tűnő szerző, aki 30 éves kora óta ír, de első könyve kiadásakor 41 éves, s mikor a második napvilágot lát, már csaknem 50. Akinek több nyelvre is lefordították egyik könyvét (Nyolc perc) 2007-es megjelenése óta. Ő Farkas Péter.
Szécsi Noémi Gondolatolvasó című regénye a Nyughatatlanok (Európa, 2011) folytatása, a második darabja annak a családtörténeti trilógiának, amelyre a szerző több interjúban is utalt. Az új könyv bizonyos értelemben éppúgy tekinthető a történelmi regény műfaji átértelmezésének, ahogy a trilógia első darabja: a cselekmény hátterét a 19. század végi Európa történelmi és társadalmi viszonyai jelentik, azonban a nemzeti vagy nemzetközi történelem közvetítése, a történelmi események direkt ábrázolása nem célja a szövegnek. A korszakok átértékelése Szécsi Noémi történelmi regényeiben nem a történelemkritikai attitűdből, a történetek elbeszélhetetlenségének tapasztalatából adódik, hanem annak következménye, hogy a szerző mindig speciálisan választja meg a mikrotörténelmi közeget, azt a látószöget, amelyből az eseményekre rálátunk. Nemcsak a Nyughatatlanok, hanem a Kommunista Monte-Christo (Tericum, 2006) és az Utolsó kentaur (Ulpius-ház, 2009) című „társadalmi lektűr” is egyedi nézőpontból, alulról láttatja az történéseket: mindhárom mű történelemszemléletére jellemző, hogy az egyén szerepvállalására helyezi a hangsúlyt, érzékelteti, hogy minden ember hétköznapi cselekvések (vagy a cselekvések hiánya révén) egyszerre aktív résztvevője és elszenvedője is a történelemnek.
Vida Gábor konokul hisz az elbeszélt, az elbeszélhető és az elbeszélendő történetekben. Ennek a kijelentésnek még akkor is van relevanciája, ha mostanában szinte már nem is értjük a posztmodern sokszor és leginkább politikai-ideológiai okokból szándékosan félremagyarázott „történetellenességét”. Nem segíti a könnyed eligazodást az sem, hogy a „rendes” történetmesélés mellett oly kitartóan érvelő Vida sajátos prózastílusa éppen olyan töredékes és önreflexív, mint legjobb posztmodernjeinké. Talán amiatt van ez, hogy a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjeként is működő Vida Gábor láthatóan más elbeszélői hagyományban áll benne, mint például legtöbb magyarországi kollégája: számára a táj — és igen, vele együtt a térkép — lényegi összetevője, érzéki hozzávalója az elbeszélésnek, nélküle el sem képzelhető történet.
A Más apától Alan Hollinghurst második magyarul megjelent regénye, mely A szépség vonala (2011) után ismét az angolság jól ismert kulturális mítoszainak és a homoszexualitás gyakran elmondatlan történelmének finom lenyomatát adja, ezúttal azonban nem a thatcheri 80-as évek és az AIDS felbukkanása, hanem az életrajz- és irodalomtörténet-írás kerülnek a középpontba két angol család 20. századon átívelő történetén keresztül. A regény azért is gazdagítja jelentősen a magyar fordításirodalmat, mert a hazai olvasók tulajdonképpen most találkozhatnak először érdemben az író világával: A szépség vonala nagyszerű regény, ám ahogy azt már több kritikus kifejtette, a meglehetősen egyenetlen fordítás miatt nehezen érthető és élvezhető olvasmány. Más a helyzet Csordás Gábor műfordításával, aki színvonalasan közvetíti a szöveg indázó mondatait, stilisztikai bravúrjait, keserédes nosztalgiáját, legfőképpen pedig az immár Hollinghurst védjegyének számító, Henry Jamest idéző melankóliát.
E sorok írója számára többszöri olvasás után a kötetkompozíció, illetve maga a verseskönyv talán legizgalmasabb dilemmája, és így versei érvényességének fokmérője a kortárs magyar költészet egyik makacsul vissza-visszatérő, jóllehet torz dichotómiája maradt: alanyiság versus — versus micsoda?
„Imádkozhatnék istenhez azért is, hogy a dühöm kitartson az utolsó pontig…” — jelenti ki az író már az első oldalon, és a regény két mottója is (Mészöly Miklós, Thomas Mann) ezzel párhuzamos gondolatokat tartalmaz. Nem rossz felütés, vélhetjük, esetlegesen egy bernhardi gyűlöletmonológot képzelünk el a regény folytatásaként. Ám a reményeink nem igazolódnak be (szerencsére), viszont valamiféle gyors kiüresedését, lanyhulását, fáradását érezhetjük a szövegnek néhány lap után. Hősünk iskolai élményei, a másik nemhez történő infantilis közeledése, a kora ifjúság kissé sznob budai értelmiségi életébe való alámerülés, az első csalódás naiv életszemlélete; mindezen tények együttese egy rossz ifjúsági regény közhelyes élményeiről árulkodik. Hirtelen olyan lapos lesz, mint a legbárgyúbb publicisztika. Lett légyen az antiszemitizmusról, az orbáni hatalom regnálásától való, mát érintő undorról, a francia forradalomról vagy a szegénységről szó. „A világ nem megy sehová. Néha levedli bőrét, mint a kígyó, és újat növeszt. Vagy ha netán megy valahová, akkor is inkább csúszik, féregmozgással, és hátrafelé. Szegények mindig lesznek. Persze lehet, hogy nekik jobb. Menjen az anyjába az a Nobel-díjas közgazdász! Ha egyáltalán van neki anyja.” (28) Ennél már nincsen lejjebb, gondolhatjuk, egy szépirodalmi mű olvasásakor. És így is van. Gerőcs a regény indításakor majdnem mindent elveszít, innen már nehéz lesz felkapaszkodnia. De teljességgel nem lehetetlen.
Az érzés, ami az olvasót Havasréti József minden tekintetben igen impozáns könyvének olvasása során először hatalmába keríti, a tiszteleté és csodálaté. „Noha az irodalomtudomány Szerb Antalt elsősorban a szellemtörténeti módszer képviselőjének tekinti, nyilvánvaló, hogy egy meglehetősen eklektikus látásmóddal rendelkező szerzőről van szó, akinek írásai a legkülönfélébb megközelítésmódokat egyesítik. Ezért szükséges annak vizsgálata, hogy melyek voltak irodalmi érdeklődésének azon csomópontjai, amelyekben többféle irányzat, elemzési módszer, történetírói iskola is találkozhatott. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nagy szükség lenne egy olyan tanulmánygyűjteményre is, amely szakproblémákra koncentrálva foglalkozna Szerb Antal életművével” — írta a szerző másfél évtizeddel ezelőtt; közben azonban, úgy tűnik, megunta a várakozást erre a kötetre, s úgy döntött, elkészíti egymaga — pedig a Szerb eklektikáját tápláló elemek visszakövetése, szellemi környezetének és előképeinek alapos rekonstruálása jó okkal látszhatott olyasminek annak idején, ami több kutatónak is bőven képes lehet munkát adni. Freud, Jung, Lukács, Weber, Spengler, Huizinga, Norbert Elias, Kerényi, Altheim, Zolnai Béla és Thienemann Tivadar csak a legfontosabb nevek az egymást megtermékenyítő vagy egymással vitázó szerzőknek és iskoláknak abban a sűrű bozótjában, amely a monográfia szerint meghatározta Szerb pályájának kibontakozását — és amelyben a monográfus minden látszat szerint olyan otthonosságot szerzett, hogy részletkérdések és rejtett összefüggések körüljárására is gyakran futja az erejéből.
