1
Első olvasásra úgy tűnhet, hogy Csehy Zoltán új verseskötete, a Nincs hová visszamennem naplószerűen egymás után szerkesztett, illetve naplószerűen lejegyzett szövegekből áll (amelyek narratív keretét egy németországi ösztöndíjas tartózkodás adja). A könyv teljes első ciklusa (Idegen anyag) a Stuttgart melletti alkotóház művész-bentlakóihoz, a költő-bentlakó privát tépelődéseihez, és a városi környezethez köthető motívumokból épül fel, míg a második és harmadik ciklusban elszórtan találunk olyan szövegeket, amelyek a tágan értelmezett alkotóházi tematikához köthetőek — így egyfajta összetartó vázként működtetik tovább az említett narratív keretet. E két ciklusban (Nehéz kotta, illetve A szerelmesek elszakítása) a kötőanyag jelentős részt a Csehy előző kötetében már alaposan szétírt témához, (nagy általánosságban) a zenéhez kapcsolódik: (komoly)zenei felvételekbe írja bele magát a lírai beszélő, ezeket kommentálja, vagy az operai műfaj születésének mitológiai gyökereire reflektál szabadverses áriákkal és az antik szereplőgárda és kelléktár magabiztos rendezésével. De találunk itt remek ekphrasziszokat (Egy kiállítás képei; Egy Caravaggio-kép előtt) és irodalmi jegyzeteket is (Egy W. S. Burroughs-regényt kezdtem olvasni; Timothy Liu Kemény bizonyság című versét fordítom). Ezeket a szövegeket természetesen az alkotóház interdiszciplináris üvegházi légkörében született jegyzetlapokként is lehet olvasni. A kötet alcíme versek, pletykák, futamok. A versek naplószerű ívét és az egyes költemények időnkénti rögtönzöttségét, vagy legalábbis ennek látszatát (a Körvonal című versben konkrét utalás történik az egy versre kiszabott, nyilvánvalóan jelképes tizenöt percre) alátámasztani látszik a szabadverses, azon belül is (többnyire) kevéssé excentrikus, gyakorta azonos sorhosszakra tördelt forma (találunk a könyvben néhány szabad szonettet is), valamint a lírai beszélő keresetlen, köznapi, sokszor ironikus, néhol vulgáris ízű hangütése. Az egyes szövegek kétségtelen líraisága leginkább a tárgyias és tárgyi motívumok gesztus erejű fölmutatásából, azok ütköztetéséből, elhallgatásokból és a határozott dramaturgiai vágásokból táplálkozik, nem a beszédmód költői artikuláltságából; bár alulretorizáltnak sem mondhatóak a Nincs hová visszamennem költeményei. Sok a parabolaszerű vers a három ciklusban. A Kalligram Kiadó négyzetes alakú költészeti sorozatában megjelent kötet meglehetősen hosszú, mintegy másfélszáz oldalra rúg, ami a narratív napló-vonulat nagy lélegzetétének igényét mutatja.
E sorok írója számára többszöri olvasás után a kötetkompozíció, illetve maga a verseskönyv talán legizgalmasabb dilemmája, és így versei érvényességének fokmérője a kortárs magyar költészet egyik makacsul vissza-visszatérő, jóllehet torz dichotómiája maradt: alanyiság versus — versus micsoda? Jelen olvasat szempontjából a kötet egyik kulcsszövege az említett körmönfont Körvonal. Amint fentebb már lejegyeztem, a költeményben vázolt élethelyzet szerint az egy versszakra kiszabott idő tizenöt perc (a szöveg egyetlen szakaszból áll), nem több, nem kevesebb; ennyi idő múlva indul a busz, eddig kell befejezni a művet, vagy annak adott részét. A cím, a körvonal motívuma azonban minimum kettős jelentésű: „és felkapom a táskám, bele egy / eső elleni kabát, térkép, pár lap, / és egy ceruza, hogy amíg jön a busz, / vagy a buszban, felírhassam legalább a lényegét / annak, ami tulajdonképpen itt és most / körvonalazódik” — szól a zárlat. A cím így egyrészt a megverselendő motívum bizonytalanságára, a vers bizonytalan beteljesülésére utal, másrészt a körvonal mint zárómotívum ravasz visszacsatolásként is működik. A nyitány szerint a lírai én rövid monológja azonos (lehet) a versbeli költő tételezett versével, mégpedig oly módon, hogy a kézirat időközben kiegészült a tizenöt perc letelte után készült jegyzetekkel, így keletkezett a kötetben közölt szöveg; vagyis a lírai én monológja a nyitánynak ellentmondva mégsem azonos a versbeli poéta költeményével.
Ugyanez az explicitté tett, finom játék a kötetkompozíción belül is tetten érhető: hasonló ellenhatást fejtenek ki az operai-mitológiai szerepversek, illetve mindazok (a kötetben kisebbségben lévő) szövegek, amelyeknek beszélője nem azonosítható a Németországban tartózkodó ösztöndíjas költőről alkotott képpel, vagyis amelyeknél elvileg sem lehetséges egy (feltételes) referenciális olvasat. Az alanyi szerzőség úgy esik csapdába Csehynél, akár egy elejtett nemes fenevad; hiába suhog körülötte fenyegetően a dzsungel, az állat jelenlétének hatályát feltételessé teszi az oldalán tátongó lőtt seb. A nyilvánvaló szerepverseken túl az egyetlen bonyolult(abb) poétikai-esztétikai modell, amit a dichotómia kiegyensúlyozásaként a tárgyias költészet gyűjtőcímkéje mögé képzelhetnénk, lényegében láthatatlan; ő a vadász, vele suhog fenyegetően a dzsungel.
Talán a közvetlen, egységes hang is teszi, hogy a hosszú könyv (néhány mellőzhető darabot leszámítva) meglepően egyenletesnek tűnik. Ezen a ponton mégis szeretnék kiemelni belőle néhány különösen jól sikerült verset (a teljesség bármily igénye nélkül), amelyek azon túl, hogy a nagykompozíción belül statikailag szilárd és emlékezetes ornamentikájú pillérekként működnek, a költészet ama rejtett rózsavonalán helyezkednek el, amely Catullus költeményeitől tart Kavafisz poétikájának irányába, és tovább; a keresetlennek tetsző, egyetlen levegővel (vagy körkörös légzéssel) előadott, finom arányérzékkel komponált magánjegyzetektől a sajátos történeti (történelmi) perspektíva felé. A Kopás című szöveg kortárs design és maradandó műalkotás kapcsolatára kérdez rá alig érezhető, leheletfinom iróniával; a Mint a nyugdíjasok az idegenek közötti szemkontaktus természetét boncolgatja hasonló érzékenységgel; a Vízi nimfák egy közfürdőben zajló esti parti mitológiáját ragadja meg; a Görögök jegyzet a bizonytalan kontúrú görög diaszpóráról. A Kovalik Balázsnak ajánlott Margit, Heléna kortárs operarendezési kommentár; Az egyetemi docens otthon a felsőoktatásban tanító középkorú férfiak nehézségeit verseli meg. A kötet záróversében, A körvonalon címűben annak az igénynek az egzakt megvallása tűnik föl, amely az egész könyvben ott kísért: „Végül is arra vágyunk, hogy eddig ismeretlen történésekbe / lépjünk be. Hogy belefeledkezzünk, aztán egyetlen pillanatra / kijózanodva kilépjünk belőlük és otthagyjuk, mint eb a szarát. / Csak azt a pillanatot kutya nehéz megtalálni.” Nincs hová visszamennem, ez a könyv címe, és ha ideolvassuk a kötet első motivikus körvonal-versének, az első ciklusban szereplő Izzó körvonalnak a pornográfiával bélelt évszakképzetét, miszerint az örök szerelem jelentősebb része takarásban van, ebből ugyancsak a körvonal illúzió volta sejlik föl: az (alanyi) költészet, mint egy DNS-spirál, „föntről tart lefelé” (Margit, Heléna).
2
Csehynek, aki a magyar irodalom jelenlegi legjobb latin–ógörög fordítója, mindenképp újra kellene fordítania a teljes Catullust.
3
Kicsoda Rosmer János?
Megjelent a Műút 2014045-ös számában