Pogrányi Péter

Pogrányi Péter

1987-ben született, Lábatlanon nőtt fel, az ELTE magyar–esztétika szakán diplomázott 2010-ben. Doktori témája a kortárs verses epika, szabadúszó kritikusként dolgozik, a JAK elnökségi tagja.

A neheze

Vida Gábor konokul hisz az elbeszélt, az elbeszélhető és az elbeszélendő történetekben. Ennek a kijelentésnek még akkor is van relevanciája, ha mostanában szinte már nem is értjük a posztmodern sokszor és leginkább politikai-ideológiai okokból szándékosan félremagyarázott „történetellenességét”. Nem segíti a könnyed eligazodást az sem, hogy a „rendes” történetmesélés mellett oly kitartóan érvelő Vida sajátos prózastílusa éppen olyan töredékes és önreflexív, mint legjobb posztmodernjeinké. Talán amiatt van ez, hogy a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjeként is működő Vida Gábor láthatóan más elbeszélői hagyományban áll benne, mint például legtöbb magyarországi kollégája: számára a táj — és igen, vele együtt a térkép — lényegi összetevője, érzéki hozzávalója az elbeszélésnek, nélküle el sem képzelhető történet.

Heteronóm érzület

Ha fellapozzuk az utóbbi időben megjelent kritikagyűjteményeket (például Gaborják Ádámét, Lengyel Imre Zsoltét, Boldog Zoltánét), láthatjuk, hogy a magyar (irodalom)kritika annak ellenére állít elő jelentős teljesítményeket, hogy ezeknek a szövegeknek egyre szűkülő térben, egyre lanyhuló érdeklődés mellett kell teljesíteniük. Visszatérő panasz a napilapok kritikarovatainak eltűnése, ami inkább csak könnyen megérthető eredménye annak a folyamatnak, amelynek során a „létezett” szocializmus egykori eltagadhatatlan vívmányaként megkonsturált „általános műveltség” elvárásrendszeréből kikopik az olvasás és az olvasottakra való nyilvános reflektálás intézménye.