Ahogy a szerző fogalmaz, „[l]eginkább a kronotoposz romjainak, egy képzeletbeli múzeum kiállítási tárgyainak leírókartonjain olvasható önkéntelen kommentároknak” látja a kötetbe felvett írásait, „amelyeket a közös tér és az azonos időszak rendel egymás mellé, s nem egy nagy elbeszélésből való részesedés társadalomtörténet által determinált evidenciája.”
Szvoren Edina két első kötetével bizonyította, legfőképp a maga számára, hogy vérbeli novellista. Újabb művei gyűjteményéből érzékelhető, hogy ez a kategória most már írói személyiségének interiorizált része, s ez valahogy felszabadítóan hat(ott) írásaira is. Mert bizonyos értelemben magabiztos lazaságra utalhat, hogy az utóbbi évek tematikájában, közegében szerteágazó, kötetnyi mennyiségű anyagát nem összerendezett ciklusokban, tematikus, motivikus vagy egyéb jegyek mentén precízen összeszerkesztett elrendezésben adja közre, hanem — látszólag — kötetlen szertelenséggel, szabadesésben.
Lesi Zoltán legutóbbi verseskönyvében nem pusztán merülésre hív, de szolid erőszakkal a mélybe ránt, megmutatja, mi rejlik az idilli papa−mama−gyerek-tabló felszíne mögött, ahol egymást keresztező életek rejtett szétcsúszásai örökre meghatározzák egymás — a kötet tanulsága szerint nem feltétlenül egy irányba tartó — útját.
Egy, a kortárs (illetve a legújabb) magyar irodalomról szóló tanulmánykötet szükségszerűen egyszerre kétféle fókusszal kell, hogy tekintsen a tárgyára. Az elsődleges cél irodalomtörténeti: a szövegekkel való foglalatoskodás tétje minden bizonnyal az, hogy napjaink irodalmi irányzatait, tendenciáit, dinamizmusait feltárja, és valamilyen olvasat, elbeszélés mentén egyfajta rendszerben tegye elgondolhatóvá azokat. De míg a „hagyományos” irodalomtörténeti megközelítés számára „a múlt szövegei és jelenségei értelmezendők, jelek, a jelenéi pedig értelmezők, jelentésadó (»jelentésfeltáró«) eljárások”, addig a kortárs irodalom kutatója olyan szövegekre koncentrál, amelyek éppen most íródtak, tekintete mindig olyan eseményekre vetül, amelyek éppen most mentek végbe, és mint ilyenek, szerves részei, adott esetben előzményei a jelenleg is zajló folyamatoknak.
De milyen is pontosan a Lapis József által előadott halál-narratíva? A két világháború közt született verseket újrateremtő olvasással ma diakrón megelevenítő kritikai igyekezet társként tekint bizonyos bölcseleti reflexiókra, és kreatívan applikálja azokat önmagába, de fontos hangsúlyozni, hogy a poétikai törvényszerűségek vagy motivikus összefüggések és a filozófiai reflexiók mindig motiváltak, azaz magából a versszöveg dinamikus kiteljesedéséből erednek az általánosítható elvek. Az imponáló és releváns szakirodalom applikatív feldolgozottsága által Lapis egy saját narratívát teremt, amelyben a hermeneutika kérdezés-orientáltsága, a dekonstrukció szövegimmanenciája és az esztétikai tapasztalat befogadáscentrikus mozgásai egymáshoz idomulva hozzák létre az értelmezés színes játéktereit.
„A modern magyar líra: irodalomtörténeti probléma” — olvassuk Mekis D. János új, Vers és kontextus című könyvének felütésében, s kétségtelen, hogy a szerző komolyan veszi kiinduló problémamegjelölését. A magyar irodalmi modernség tudományos megragadhatósága az idők során Mekis (egyik) központi kutatási területévé lépett elő, s ezek következtében recenzensi kérdésünk így az lehet, hogy miként tartja a hazai lírai modernséget hatékonyan és adott esetben sajátszerű módon vizsgálhatónak és megközelíthetőnek az eddigi, egymástól is eltérő szemléletű modellek produktív hasznosításával.
Minden történetnek és minden történetmondónak megvannak a maga hősei, az irodalomtörténésznek is. Az alakok némelyike az előtérben áll, főszereplő volta egyértelmű. De vannak titkos hősök is, akikről csupán mellékesen, vagy a kontraszt kedvéért esik szó — ám a figyelmes olvasó számára egyértelmű: szerepük jóval fontosabb a látszatnál. Midőn Gintli Tibor új könyve, az Irodalmi kalandtúra számot ad a magyar irodalmi modernség történetéről, hasonló szereposztással dolgozik. Képzeljünk el egy pillanatképet a szereplőkről. Az előtérben Ady Endre, Babits Mihály és Krúdy Gyula. Némiképp takarásban áll, de azért jól látható Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós, Márai Sándor. Végül a háttérben marad Cholnoky Viktor, Cholnoky László. Legalábbis a háttérben kellene maradniuk — de alakjuk mégis kimagaslik. A Cholnokyak a modernség rejtett irányait reprezentálják Gintli számára, ezért válnak irodalomtörténetének titkos hősévé.
Szendi Nóra első regénye olyan természetes olvasmányává válik az embernek, mint amilyen fesztelenül szívnak fel egy-egy csíkkal annak szereplői a hétköznapokban, ennélfogva az egymást követő oldalak a fogyasztót mégis csak egy, a karakterek által is átélt, zabolátlan tripben részesítik, figyelmeztetve ugyanakkor, hogy „nem kell mindig bedőlni a motyónak”.
Péntek Orsolya regénye a zsigerekig hat(ol). Olvasása közben göndörödik a tincs, pirul vagy elsápad a bőr, összehúzódik a méh, ível a csípő, mint ahogy Szterkéé férfikezek és ránehezedő férfisúlyok alatt. A női olvasó érezheti úgy, hogy érzékei, szervei, testrészei — a lábujjaktól a haj választékáig — hozzák létre az olvasatot; a női érzékelés-, tapasztalás- és viselkedésmód olyan elemi erővel árad e műből, mely elsodorja, szinte felülírja az intellektuális befogadás- és megközelítésmód lehetőségét, vagy legalábbis zárójelbe helyezi azt. Pedig tudjuk, hogy mindezt a nyelv teszi, a szavak, a szöveg, a narráció. Mégis. Épp az özönlő nőiség és feminitás miatt vagyok roppant kíváncsi a férfiolvasatokra.
A nálunk 2014 közepén, Németországban 2013-ban megjelent A szörnyeteget felfokozott várakozás előzte meg, s a kritikai reflexió jelentős eseményként méltatja. Cselekménye mintegy folytatja Az egyetlen ember a kontinensen című előző művét, amelyben a női főszereplő még él, ám mégsem az ő problémái s közös életük személyes síkja az ábrázolás közege.