„Viszontagságos utam hadd mondom el immár” (Odüsszeia, IX,37) — az irodalom kezdeteit idéző, legarchaikusabb narratív tradícióba illeszkedik Bodor Johanna szövege. Első mondata szinte válaszként hat egy másik antik epikus mű királynőjének a kérésére („mondj el elölről mindent”, Æneis I,755): „Elmesélem, amire emlékszem.” Az egy személyben író-narrátor-főszereplő Bodor Johanna nem azt meséli el, ami megtörténhetett volna bárkivel, hanem azt, ami megtörtént vele. Az utóbbi évtized magyar irodalmának jelentős újdonsága annak az erdélyi gyökerű írógenerációnak a fellépése, amelyik a Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedeiben vált felnőtté, és tapasztalatát a 70-es és a 80-as évek Romániájáról jobbnál jobb regényekben önti irodalmi formába: Dragomán György (A fehér király), Tompa Andrea (A hóhér háza), Papp Sándor Zsigmond (Semmi kis életek). Az életút és a téma okán ide illeszkedhetne Bodor Johanna regénye is, amely mégis kilóg a sorból. Többek között azért, mert nem professzionális író alkotása, hanem táncművészé, s ez alapvetően határozza meg a szövegstruktúrát és a beszédmódot egyaránt.
A történetmondás kényszerét ma már természetesen nem a heroikus világ hívja életre — noha a regény főszereplője valóban heroikus küzdelmet folytat önmaga fenn- és megtartásáért —, hanem a traumákban bővelkedő 20. század. Egyik legszebb foglalata ennek Polcz Alaine regénymottója: „Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” (Asszony a fronton) A Nem baj, majd megértem vállaltan autobiografikus regény. Bodor Johanna élete minden bizonnyal legkeservesebb két évének történetét próbálta elmondani. Írásának időkerete 1983-tól 1985-ig ível, helyszíne Bukarest, cselekményének mindent mozgató fő szála a családi terv: névházassággal átjutni Ceauşescu Romániájából Magyarországra.
A címben idézett mondat meghatározza a narrátori pozíciót, és világossá teszi, hogy a szöveg egyik kulcsa az emlékezés, vagy inkább az emlékezet fenntartása. Nem hagyni feledésbe merülni a diktatúrát, sem mint tapasztalatot („Szörnyű sötét korszak tanúi és túlélői voltunk” — 201), sem mint lehetőséget („És véleményem szerint mind egyenként tehettünk arról, hogy mindez megtörténhetett” — 201). Az „elmesélem” nagyon személyes felütés. Mintha leülnénk és hallgatnánk a történetmondót, aki leplezetlenül arra törekszik, hogy az ő történetét ismerjük meg („Ez csak egy történet, a lehetséges több millió közül” — 221), és annak minden mozzanatát az ő szemével lássuk. Mintegy úgy éljük meg, ahogy egykor ő maga. Bodor Johanna ezért semmit sem bíz az olvasóra. Készen kapunk mindent: jellemet, motivációt, értelmezést, konklúziót.
A szöveget a narratív sokféleség jellemzi: a dokumentumjelleget megteremtő datálások, a leírások tény- és szakszerűsége — szép példája ennek a rüszt-teremtés módszerének aprólékos és pontos leírása (20–21) —, olykor líraság (46), máskor szentenciózus tömörség (49). A beszédmódok változatossága ugyancsak a történetmondásból fakad, amely a regényben már-már tematizálódik. Egyetlen bekezdésben például: „Mindent elmeséltem: a találkozásokat, a beszélgetéseket, meséltem arról, milyennek láttam az életet Budapesten […]. Részletesen el kellett mesélnem a találkozásunkat a bátyámmal […]. Elmeséltem a találkozásomat Istvánnal, és azt is elmondtam, mindent megteszek azért, hogy a tervet jól teljesítsem.” (34) A Nem baj, majd megértem textúrája nem írott, hanem beszélt szöveg, megfelelve az oralitás kultúráját idéző elbeszélői pozíciónak. Ugyanakkor ez a fajta beszédmód jelentésessé is válik: jellemzi azt a világot, amelyről tudósít. Ott, ahol minden levelet, ami fontos, el kell égetni, minden információt, ami fontos, csak az utcán, séta közben lehet átadni, a beszéd nagyon felértékelődik.
A beszédmódok váltogatása mellett a történetmondás átmeneti megtörése talán a legjellemzőbb narrációs megoldás. A várakozás Mihaira („szerelmem fél óra múlva csöngetett az ajtón” — 50) alkalom arra, hogy Johanna — mintegy a várakozás idejét kitöltendő — elmesélje Mihai élettörténetét, megismerkedésüket, az éppen beteljesülés előtt álló szerelmük formálódását. Azt a két évet, amely a regény időkeretét adja, ez a narrációs technika jócskán kitágítja: a múltat emeli be, megint csak az emlékezés részeként, valójában a főszereplő születésétől kezdve: „Áldott jó természettel születtem, és tényleg szeretni való lány voltam.” (7) Ennek a múltnak a barátok (Letitia, Szőnyi Júlia), és a nagy szerelem (Mihai) mellett legmeghatározóbb alakjai a szülők. Az ő személyiségük, intellektusuk és az általuk felépített és működtetett baráti-intellektuális közeg azonban bármennyire meghatározóak Bodor életében, a regény nem épül fel családregénnyé, hanem éppen ellenkezőleg, azt bontja le.
A történet fergeteges jelenettel indul. A lakásba berobbanó Johanna kacagva meséli el szüleinek, ahogy a parkavatáson megjelenő Ceauşescu megropogtatta a balettpózba dermedt gyereklány tüllszoknyáját. Együtt van itt minden, ami a regényt kitölti: a diktatúra, a család és a balett. Majd a regény végére eltűnik minden. A diktatúrából kiszabaduló lány, akit a család már évek óta csak levelekkel, csomagokkal és telefonbeszélgetésekkel tud és próbál anyagilag és lelkileg támogatni, és akikért főszereplőnk az ígéretes operaházi karrierét is feladta, egyedül száll fel a vonatra, amely Magyarországra viszi, ahova a maga akaratából nem ment volna, és amivel végleg elszakítja magát a számára legfontosabb társtól, Mihaitól. A záró jelenet leírásának szaggatottsága, a soronként egymást követő tőmondatok („Sírt. / Nagyon” — 218) a teljessé lett kifosztottság nyelvi és tipográfiai megjelenítései.
Ami a kacagó nyitó- és a síró zárójelenet között van, egy majdnem felnőtt lány vergődése az életét egyre szorosabban behálózó rezsim nyomorában és fojtó világában. Ugyanakkor a testi-lelki épülés, a felnőtté érés folyamata is. Érettségi: egyedül. Balett-táncosi diploma-előadás: egyedül. Álláskeresés, névházasság és a kivándorlási engedély procedúrája: egyedül. Pontosabban egy-egy remek pedagógus és barát sokszor láthatatlan támogatásával. Ami ezt a szövevényes történetet összetartja, amiről Bodor a legtöbbet tud, és amiről a legjobban ír: a balett világa. A történetmondásnak ez a bázisa. Sok esemény, epizód vagy csak hangulat idéződik fel, nem ritkán asszociatív technikával beemelve a szövegbe. Ami azonban töretlenül lineáris, annak a folyamata, ahogy a test kemény, olykor önsanyargató munkával fizikailag és technikai tudásával is alkalmassá válik a balettművészi teljesítményre. Az ötletszerű pályaválasztástól a balettintézeti képzésen át vezet ez a szál a kész táncosnő megjelenéséig az Operaház színpadán. Ezen a ponton engedtessék meg a recenzensnek is a személyesség: jól ismerem ezt a világot, éveket töltöttem — szerencsére nem a bukaresti, hanem a budapesti — Állami Balett Intézetben. Ezért állíthatom, hogy a balettintézet, majd a színház világának a megrajzolása a regény legsikerültebb rétege. Hiteles, izgalmas, és végre szembemegy a csillogó-pipiskedő mesevilág sztereotípiájával. Belülről, a próbaterem felől mutatja meg azt, amit minden balettnövendék — hangozzék bármily hihetetlennek — valójában a legjobban szeret ebben a művészetben: a munkát, a fegyelmet, a testben rejlő művészi lehetőségek felismerését, kiaknázását, a testünk fölötti uralom megszerzett képességét. Azt a tudást, ami önmagunkká, életformává lesz, és ami alkalmassá tesz olyan élet elviselésére és kezelésére is, mint amilyet Bodor ebben a regényben kiírt magából: „A profi számára a szorgalom, a nyitottság, a szakszerű figyelem, a készenléti állapot a kiindulási pont ahhoz, hogy megérkezhessen önmagához. […] Azt is tanította, hogy ez a magatartás […] később majd belső igénnyé válik, és nem is leszünk képesek másként viszonyulni a munkánkhoz. Ezt nevezte használható megszállottságnak.” (39) A rüszt-teremtés önsanyargató módszerének már idézett leírása (20–21), a balettintézeti növendékek embert próbáló napirendjének az aprólékos taglalása (80–83), a spicc-cipő készítésének pontos szakszerűsége, első felvételének már-már a szakralitása és a balett világában hierarchiát teremtő jelentősége (159–162), a színházi szerződéseknek nem a szabad választása, hanem a kiosztása az életüket erre a pályára feltevő, így tökéletesen kiszolgáltatott végzős növendékeknek (117) — maradéktalanul hiteles ábrázolása a balettintézet világának, a mindenkori balettnövendékek életének. Bodor Johanna regényének ez a legeredetibb, egyben legsikerültebb sajátja: új világot emel be a magyar irodalomba. Nem a rózsaszín tüllszoknyát lebbenti meg, hanem a ropogását hallatja.
A balett-táncos a testével éli meg az életet. Ez a regényben — megint csak hitelesen — a látásmódban jut érvényre, a narrációnak abban a sajátosságában, hogy Bodor életének minden jelentős eseményére a teste reagál. Amikor szüleinek a lelke mélyén elutasított tervére igent mond, pikkelysömör üt ki rajta. Amikor kikerül a Balett Intézet bármennyire is diktatórikus, de mégis óvó világából, testének szépsége különleges emberek társaságát nyitja meg előtte, és ezzel együtt kivételes élményekben (pl. luxusétteremben ebédelni, vö. a karácsonyi ünnepi vacsorává avanzsált halkonzervvel) részesülhet. Majd amikor már egyre jobban behálózza a rendszer, és egyre kiszolgáltatottabbá válik, megélve az erőszakot is, életének szétesése először a test kiegyensúlyozatlan kondíciójában, végül a szétesésében válik láthatóvá: „Elhíztam” (198); „akkor már tíz kilóval több voltam, […] ami balerinaként elfogadhatatlan állapot volt.” (202)
Ami a könyv erénye, egyben eredője a hibáinak is: Bodor mindenekfölött táncművész, nem író. Vitathatatlan, hogy ez érzik is a szövegen, amelynek szóhasználata hol diszharmonikus vagy átgondolatlan, vagy túl sok, összességében pedig a stiláris egyenetlenség jellemzi (erről részletesen írt Kőrizs Imre: Használható megszállottság, Holmi, 2014. július, 850–852). A nem professzionális író megmutatkozik az apologetikus utószóban is. A már említett nyitójelenet felfogható prológusként is, mert megelőzi a számozott fejezeteket. Ennek a párja, egyfajta epilógus lehetett volna a már ugyancsak idézett zárójelenet, a vonatra fellépő Bodor állóképe. Bár a történetmondást valóban epilógus zárja, ez azonban teljesen kívül áll a regényszövegen, sőt szinte visszavonja azt: „Nem író vagyok, hanem táncművész.” Ez az epilógus nemcsak fölösleges, hanem érthetetlen is. Éspedig elsősorban nem azért, mert a kritikusoknak tálcán kínálja leértékelő véleményük megalapozását (lásd Szilágyi Zsófia: A spicc-cipő rétegei, Litera 2014. április 26; Pogrányi Péter: Csak egy ember, Élet és Irodalom, 2014. július 4.), hanem azért, amire a két kolozsvári születésű írónő, Bodor Johanna és Tompa Andrea akaratlanul is egymásra reflektáló elbeszélése közötti kontraszt is rávilágít.
„Én nem voltam Ceauşescut köszöntő stadionbeli élőkép soha, de megírtam. Ott lehettem volna, tehát ott is voltam” — nyilatkozta Tompa Andrea (Élet és Irodalom, 2013. július 5.) Bodor Johanna volt Ceauşescut köszöntő élőkép — éppen ez regényének prológusként funkcionáló nyitójelenete —, ott volt, és megírta. Éspedig minden stiláris megbicsaklás, minden vitatható beszédmód ellenére lendületes, a feszültséget mindvégig fenntartani képes, izgalmas regény született, amely mégiscsak becsatlakozik a fentebb említett írók műveinek a sorába. Bár nem hisz a kollektív felelősségben, mégis irodalmi formába öntve egy generációs tapasztalatot, egy kollektív identitást teremt meg. Egy új terep, a balett világának kliséktől mentes, hiteles ábrázolásával, más hangon, az autobiográfia, a memoár, a fejlődésregény és a történelmi dokumentum vonásait elegyítő elbeszélésként segít feldolgozni és megérteni egy alig megérthető korszakot. Regény a Kertész Imre-féle felfogásban (Gályanapló), mert „a regény fölbecsülhetetlen fontossága: processzus, melynek során az ember visszanyeri az életét.”
Megjelent a Műút 2014047-es számában