Budapesti kísértetek

A kötetkoncepció tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe, hiszen közhely, hogy Térey a tér bűvöletében élő költő, aki számára Budapest mellett állandó ihletforrásként szolgál a szülőhely, Debrecen és Közép-Európa történelmi viharok tépázta Drezdája vagy Varsója is.

„Roppant zavarba esnék például, ha Budapestről valami útirajzot kellene kanyarítanom ilyen címen: Séta az Andrássy úton vagy Alkonyat a Halászbástyán. A föladat előtt egy iskolai dolgozat gyötrelme és lámpaláza fogna el. Mondanivalóm semmi, pedig Budapest maga az életem, s minden köve emlékeimtől vemhes. Mégsem írtam róla soha, pusztán egyik regényemben néhány sort a Rákóczi útról. Harmincévi előtanulmány után. Egy várost igazán csak az idegen, a külföldi láthat meg.”[1] Ezeket a sorokat az a Kosztolányi vetette papírra a Berlini jegyzetekben, aki valójában persze rengeteget írt felnőtt életének legfontosabb színteréről; de az a belátás, miszerint nincs pont, ahonnan a leginkább sajátnak vélt, mindennapjaink díszletét alkotó helyre rálátásunk nyílna — ahonnan bármiféle általános érvényű állítás lenne róla megfogalmazható — igencsak elgondolkodtató. Térey János Átkelés Budapestenjének előszava ennél egy fokkal derűlátóbb, de szintén jelzi, hogy szembemegy a totalizáló városolvasatok iránti igénnyel: „Sokan ígérték már, hogy megmutatják Budapest láthatatlan arcát és minden titkát kifecsegik. Én idáig nem merészkednék. De huszonöt éve figyelem a várost, néhány olyan szögletét is, amelyre ritkán vetül a bédekkerírók pillantása.” A bevezető mondatokhoz hűen a szövegben valóban csak „szögletei” bukkannak fel Budapestnek, apró, egymástól távol eső pöttyök a térképen, melyekre turistakéz ritkán bök rá. Ezeken az elszórt pontokon — így például Budafokon, a Tisztviselőtelepen, az Istenhegyen — játszódik a tizenhárom egymás mellé helyezett verses novella.

A kötetkoncepció tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe, hiszen közhely, hogy Térey a tér bűvöletében élő költő, aki számára Budapest mellett állandó ihletforrásként szolgál a szülőhely, Debrecen és Közép-Európa történelmi viharok tépázta Drezdája vagy Varsója is. A térpoétikai stratégiák tekintetében különösen sok hasonlóság fedezhető fel az új könyv és a 2010-es Protokoll között: mindkét műben egy olyan városértelmezés nyomai fedezhetők fel, melyben Budapest egyszerre jelenti a világháborúk és elvetélt ideológiák nyomát magán viselő építészeti környezetet, a házfalak közt megbúvó zöld zugokat, az éjszakánként felizzó szórakozóhelyek csillagrendszerét, és a lakók statikus képekben nem rögzíthető „térbeli gyakorlatait” (de Certeau), melyek révén folyamatosan „íródik”, mozgásban van a kopottan is elbűvölő metropolisz. Továbbá — a recepcióban szintén gyakran emlegetett balzaci mintának megfelelően — több, a verses regényből (sőt már az Asztalizenéből is) ismerős karakter felbukkan a novellákban, ezáltal is a Térey által megteremtett fiktív világok közötti átjárhatóságot szemléltetve. Azt, hogy milyen vonatkozásokban rokon még a kötet az életmű más darabjaival, hosszan lehetne taglalni — mindez legelsősorban azzal a tanulsággal szolgál a kritikus számára, hogy nagyon nehéz új szempontokat felmutatva írni egy olyan szövegről, mely ennyire szervesen kapcsolódik a korábbi alkotásokhoz. Felvetődik persze egy ennél fontosabb probléma is: képesek-e meggyőzni a novellák olvasójukat arról, hogy Mátray Ágoston bolyongásának történetei új arcait tudják kirajzolni a városnak.

Annyi bizonyos, hogy az Átkelés Budapesten épp annyira szól Budapestről, mint annak lakóiról: gyakorlatilag minden fejezet az emberi kapcsolatok törékenységére, egyidejűleg sematikus és kifürkészhetetlen természetére fókuszál. Éppen ezért kerülnek kitüntetett jelentéslétesítő funkcióba a társas viselkedés kódjai. Az elbeszélői kommentárokból és a szereplői megnyilatkozásokból egyaránt következtethetünk egy-egy szituáció szociológiailag is értelmezhető kereteire, illetve arra, hogy ezek a tényezők soha nem küszöbölhetőek ki teljesen. („Illett volna virágot is hoznotok… És illett volna / Minőségi bort is, nem rekesz sört” — rója fel helytelen viselkedését franciatanárnője Rádlernek, 88.) Az emberi konfliktusok, válsághelyzetek színrevitelénél fontos szerepe van a lélektani megközelítésmódnak, de az arra való reflexiónak is, hogy a felvillantott életek nem fejthetőek meg a  maguk mélységében egyszerű (vulgár)pszichológiai képletek segítségével. A szereplők ugyanis sok tekintetben ideáltipikus figurák: megtalálható köztük a kisebbrendűségi komplexusban szenvedő kisöcs, a férje mellett unatkozó szépasszony, az elhagyott nő vagy a héjanászát kitomboló szerelmespár. Mindeközben a szöveg minduntalan jelzi, hogy sorsuknak van olyan rétege is, amelyhez az egyébként omnipotensként viselkedő elbeszélőnek sincs hozzáférése: valami, ami nem közvetíthető. (A karakterek megjelenítésében csak az zavaró, amikor nyelvhasználatukba — vagy az emócióikról tudósító elbeszélőébe — beszüremkedik valami különös manír: nehéz számomra belátni, hogy A hurokban férj és szerető találkozásának hideg, tűpontosságú dramaturgiája után miért kell Hajnalka teljesen stilizált figurájának a függöny mögött merengve olyanokat „gondolnia”, hogy „Az  újév mályva, olajzöld, fűzöld / És bársonybarna. De főleg marcipán.”) A személyiség fenyegető kiismerhetetlenségének allegóriájává válik a sebész Apagyi titokzatos telefonos zaklatója. Apagyi példás családi életet élő, szakmai sikerekben bővelkedő férfi, ám már a rá utaló fejezetcím — A makulátlan ember — is gyanút ébreszt. A hívás után a sebész számára nemcsak környezete lesz gyanús, de önmaga is: a „fantom” egy olyan viszonyulás tárgyává avatja a férfit, melynek logikájáról, mozgatórugójáról az — elvileg — semmit sem tud. „Bele se merek / Gondolni… Dehogyis, mekkora hülyeség!” (60), rázza végül le magáról az aggodalmat. Hogy mibe nem mer, az nem derül ki számunkra.

Igazából épp ezen a ponton ér össze a tér és az őket benépesítő városlakók története. Az itt feltáruló összefüggések sokkal izgalmasabbak és sokrétűbbek annál az önmagában banális megfigyelésnél, hogy egy kerület az ott élők társadalmi státuszáról is elárul valamit. Az Átkelés Budapesten ide-oda kószáló szereplői ugyanis hol keresnek valakit, hol éppen szökésben vannak, de folyamatosan azzal kell szembesülniük, hogy hétköznapjaik világa éppen annyira nyomasztóan idegen és belakhatatlan tud lenni, mint saját énjük. „Csakis olyan helyek léteznek, ahol csendben meglapuló szellemek sokasága kísért, melyeket aztán vagy »felébresztenek«, vagy nem. Csak szellemek által kísértett helyeken lakunk”[2] — írja de Certeau A cselekvés művészetében. Térey kötetében — különösen annak két, talán legjobban sikerült darabjában, az Early Winterben és az Aki élő, zajjal járban — ezek a kísértetek ébrednek fel. Az Early Winter Budapestre visszatérő főhőse a volt feleség nyomait kutatva megszállott voyeurré válik, aki a szeretett testet látja bele az egykor közös lakás üres árnyaiba. Angéla kínzó távolléte felszámolja bármiféle jelenlét lehetőségét, a férfi sem több egy árnynál, egy kontúrjait vesztett személyiségnél: „Zsiborás / Keskeny árnyék a kertvárosi házfalon” (105). Az Aki élő, zajjal jár alaptörténete horrorfilmek cselekményére emlékeztet, ám egyúttal ijesztően hihető: a svábhegyi villába beköltöző fiatal párt az SS-esek ott végrehajtott rémtettei nem hagyják nyugodni. „Téglánként átvizsgálni a házat: gót betű van-e még? / Falfehér arccal menekülni a lépcsőn föl, / Le a parkhoz. Világítanak / A megálló műtőfényű gömblámpái.” (21)

A könyv Budapestje unheimlich útvesztő, a hiány helye. Egyúttal azonban, ahogy A hurokban vezértrópusa sugallja, nem más, mint milliónyi ember fullasztó közelsége. A „hurokvágány ölelésében” egymás mellé szorul a felszarvazott férj és felszarvazója, „kiállításon / premieren” találkozik évről évre a sértett nő a gyűlölt férfival (Mondj nemet a vasárnapjukra). Az olvasás során fokozatosan fény derül azokra a viszonyokra, melyek a különböző fejezetekben felbukkanó alakokat egymáshoz fűzik, ebből azonban nem következik az, hogy valamiféle közösség képződne meg a könyv lapjain, sokkal inkább a figurák magánya válik hangsúlyosabbá, mely az „Ah! perfido!” Natasájának magárahagyottságában csúcsosodik ki. Az embernek olykor az az érzése támad, hogy az Ultra tájlírájának finom nyelvi fordulatait megidéző városleírásokban olyan elnéző, ironikus szeretet munkál, mely a szereplőknek soha nem jut osztályrészül: „Ez a városi táj egy darab megmaradt, / Túlérett szocializmus. Sűrű, mint a méz. / A kopott, dülöngélő és bizonytalan kerítésű parkokkal, / Leharcolt, valaha színesnek álmodott panelekkel, / Amelyekben nyáron csak megsülni lehet.” (67)

Hűen ahhoz a pop- és konzumkultúra iránti érdeklődésnek, mely a Protokoll lapjain is megnyilvánult, a novellákból elmaradhatatlanok a városlakók ízlésére, fogyasztási szokásaira vonatkozó reflexiók. (Figyeljünk csak a metaforahasználatra az új magyar romkom szellemes definíciója esetében: „Úgy képzeld nagyjából, mint / Michael Bublé és André Rieu nászát / Egy kellemesen hazug Coelho-regénnyel / A marcipántorta tetején” — 114.) A szeretetlenség útját kikövezni című utolsó, karácsonyi fejezet egyik legfontosabb narratív alakzata a széttartás az ünnep jelentéstartalma, az adventet övező, vizuális ingerekben tobzódó reklámözön és az ünneplők lélekállapota között — összeillés mintha csak a „formakultúra” szintjén valósulhatna meg. A szöveg tétje azonban nem redukálható le a karácsony mögötti üresség leleplezésének igencsak sztereotip gesztusára, ugyanebből a széttartásból ugyanis pikáns, akár esztétikai potenciállal bíró feszültség is fakadhat. Ez megy végbe a protokollosztály ünnepi vacsoráján, ahol az Adeste fideles hangjai szűrődnek be a mulatozókhoz a francia bisztróba. „E jászolhoz csábító dallam szomszédságában / Profánul csengett a prémiumról való beszéd, / De passzoltak a kerek tanninok, friss savgerincek / Az ikrás, omlós Szent Jakab-kagylóbélhez / Meg a tejszíntől síkos tésztához.” (113) Habár a „passzoltak” ige az italok és a menü harmóniájára vonatkozik, a „de” kötőszóval együtt való kiemelése a második tagmondat elejére egy pillanat erejéig azt a lehetőséget lebegteti, hogy közvetlenül a „dallamra” utal vissza. A „csábítás” kifejezés is szemantikai kapcsolatot teremt a két állítás között. Ebben az erősen erotikus leírásban ilyen módon rafináltan ötvöződnek a kulináris gyönyörök és azok a hangeffektusok, melyek eredetileg egy cseppet sem testies, sokkal inkább spirituális kontextushoz kötődnek. Tulajdonképpen hasonló, különféle érzéki észleleteket ötvöző befogadói szituációt teremt meg maga számára a könyv (és a hozzá kapcsolódó ügyes webmarketing) is. Az Átkelés Budapesten ugyanis több mint puszta szöveg: a kötet a Fortepanról származó, többnyire harminc-negyven esztendős fényképekkel egészül ki, melyek nem illusztrációk, azaz nem ábrázolnak olyasmit, amelynek közvetlen köze van az elbeszélt történethez. Ezek a fekete-fehér életképek a hetvenes évekből inkább a szellemidézés médiumai, kísértetei derengenek így fel a jelen Budapestjében. Annak a gyönyörű Budapest-térképnek pedig, mely a fedőlap belső részén látható, van egy digitális változata is: az a Google Maps alkalmazás, melynek révén a webes felületen követhetjük végig a szereplők útját, és böngészhetünk a szerzői kommentárok között, melyek további képeket, információt vagy éppen zenét ajánlanak az olvasáshoz. Mindez nem jelenti azt, hogy a költészet nyelve helyett az intermedialitás kerülne a középpontba („New media, ilyesmi, videoinstallációk.”; „Az abszolúte semmi” — hangzik Binder lesújtó ítélete az efféle vállalkozásokról), hiszen a fotógyűjtemény és a web app olyan kiegészítők, melyek nélkül a szöveg változatlanul működőképes marad. A kötet ily formában való megtervezése inkább az olvasás mint „fogyasztás” minél élvezetesebbé való tételére irányul: az a jólesően hedonista attitűd, mely össze tud párosítani dallamot és „friss savgerincet”, az olvasás élményszerűségét is fokozni tudja egy bravúrosan kiválasztott zenei kísérettel.

Az Átkelés Budapesten nemcsak rövidke terjedelme miatt kelti azt a benyomást, hogy előétel, kóstoló egy sokfogásos fine dining vacsorából. Az íze ismerős, mégis meglepően karakteres, sokat ígér: hogy az újabb, készülő verses regény mit vált be ebből az ígéretből, azt kíváncsian várjuk.

Megjelent a Műút 2014047-es számában

________________________________________

A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

[1] Kosztolányi Dezső: Berlini jegyzetek = K. D.: Elsüllyedt Európa, Tarandus Kiadó, Győr, 2011, 286–287 [286].

[2] Michel de Certeau: A cselekvés művészete. A mindennapok leleménye I., Kijárat Kiadó, Budapest, 2010, 132.