A Kafka macskái egy olyan szokatlan értelemben vett krimi, melyben az alapfeszültséget nem egy felderítendő bűneset, hanem egy felderítésre érdemes irodalmi rejtély adja. Ám az utazás itt mégsem csak intellektuális, hiszen a budapesti egyetemi oktató a kutatás közben Auschwitzba, Prágába, Bécsbe, Berlinbe, Oxfordba, Tel-Avivba tesz kirándulásokat a vizsgálat érdekében, ahol régi szerelmek, kollégák és barátok között, főleg egyetemi társaságokban forog. A térszervezés és e jól körülírható szociológiai közeg következtében egy kibontatlan campusregény alapstruktúrái is láthatóvá válnak a könyvben. Informatív és térképszerű városleírások mutatják be a meglátogatott helyszíneket, melyek egy lebilincselő fiktív útinapló lehetőségét is magukban hordták. Szóval a téma, a közeg és a helyszínek már félig garantáltak egy nagyon izgalmas middlebrow-regényt, egy könnycseppet a kihasználatlan ziccer ehelyütt mindenképpen megérdemel, Szántó T. ugyanis egy másik utat választ.
Csobánka Zsuzsa harmadik regénye újabb állomás egy ezidáig következetesnek mondható prózaírói pályán, amennyiben témáját tekintve ismét egyéni sorsokat átszelő, többgenerációs családregénnyel van dolgunk. Következetes emellett abban is, hogy mintha a szerző egyre nehezebb szövegeket produkálna — ha hihetünk a kirajzolódó mintának, a soron következő regénynek szerkezetileg, elbeszéléstechnikailag és prózanyelvileg is bonyolultabbnak kell majd lennie a mostaninál. Márpedig ez az értelmesség határain belül maradva nehezen képzelhető el, így ha a szerzőnek esetleg ilyen jellegű tervei vannak, bizony alaposan feladja magának — és olvasóinak — a leckét.
Egy kezemen meg tudom számolni, életemben hányszor jártam a Viharsarokban. Valahogy sosem volt arrafelé dolgom, odavalósi ismerősöm is csak egy-kettő akad, ők viszont már rég nyugatabbra költöztek szülőföldjükről — és ahogy látom, hosszabb távon nem is nagyon tervezik a visszatérést. Az erről a tájegységről szerzett tudásomat — Féja Géza szociográfiája és Závada Pál regényei mellett — szinte kizárólag napjaink fiatal „viharsarki prózájának” köszönhetem: Darvasi Ferenc, Kiss Ottó, Miklya Anna, Szabó Tibor Benjámin és persze Grecsó Krisztián szövegeiben rendre megjelenik a minden provincializmusa, unalma és élhetetlensége ellenére is szeretett Délkelet-Magyarország.
Kiss Tibor Noé a magyar regényirodalom egyre fontosabb, dezillúziós vonulatához kapcsolódik, amelyik a félrecsúszott életek felől segít újragondolni a rendszerváltás-projekt vakfoltjait. Erről a narratíva-típusról Szilágyi Zsófia és mások is megállapították már, hogy megkerülhetetlen szólammá vált a rendszerváltásról és hatásáról szóló történetekben.
Az Aludnod kellene sikere számomra azt bizonyítja, hogy szerzője első kötete nem csupán ígéretes kezdet volt, és nem csupán egyszeri, érdekességét főként a transzneműség szokatlan és megíratlan témájából eredeztető teljesítménynek bizonyult. A kissé későn induló, de annál tudatosabban és megfontoltabban építkező írói pálya most egy érett, komoly tétet vállaló művel folytatódott.
Angelo Soliman, a felvilágosult, szabadkőműves néger története, akinek testét halála után gondosan preparálva a Természettudományi Múzeumban állították ki az egzotikumokra áhítozó művelt bécsi polgárok üdvére, számos műalkotás ihletője, forrása vagy egyszerűen csak szereplője volt. Például Musil nagyregénye, A tulajdonságok nélküli ember is szentel neki néhány fejezetet: ezekben a szöveg a saját és az idegen közti határátlépés, a kultúrák közötti közlekedés és keveredés provokatív lehetőségével játszik el a Soliman és egy zsidó szolgálólány szerelmi afférjának eredményeként teremtődő „osztrák–néger–zsidó” hibrid-identitás mibenlétét kutatva. (A regény elképesztően szerteágazó motívumhálójában ráadásul ez a szál az Ulrich és Agathe közt szövődő testvérszerelem problematikáját /is/ értelmezi.)
Péterfy Gergely új regényének egyik legizgalmasabb kérdése a nyelviség és a marginális „fekete test” fenyegető-idegen-ambivalens szenzualitása közti viszonyrendszer esztétikai színre vitele. Ennek a viszonyrendszernek a traumatikus jelenete Angelo Soliman preparációja (megnyúzása, kitömése és kiállítása a bécsi Természettudományi Múzeumban), mely a regény narratív tükörlabirintusának is a középpontját alkotja, hiszen a beszélő(k) — Török Sophie, illetve az ő szólama által közvetített Kazinczy — számára a preparátum mint „testet öltött botrány” képezi az (ellen)azonosulások legfőbb tárgyát.
Bodrogi könyve egyetlen, de rendkívül erős variánst választ a repertoárból: a gyöngéd és érzékeny, szelíd és simulékony, ugyanakkor férfias és méltóságteljes, udvarias és művelt, társasági és művészetpártoló Kazinczy képét. Ez utóbbi erős jelenlétét jelzi az irodalomtörténeti és irodalmi hagyományban, hogy Péterfy Gergely regénye is felidézi ezt a Kazinczy-imágót. A feleség, Török Sophie elbeszélése alapján testet öltő Kazinczy-figura „hajtotta, űzte, korbácsolta magát, hogy ízlése minél kifinomultabb, esztétikai ítélete minél megalapozottabb, olvasottsága minél szélesebb legyen. Ez az igyekezet azonban nem állt meg a szellem dolgainál: a hétköznapokba is átszivárgott, de ebben a szerves és labilis közegben már nem egészen olyan hatást okozott, amilyet Ferenc elképzelt.”
Gyukics Gábor — én legalábbis így látom — nagyon is tisztában van azzal, hogy a hetvenes évek budapesti csöves szubkultúrájáról nem alkotható megbízható kép az általa választott módszerrel. Könyve tudatosan vállalt formátlansága viszont arról is meggyőzi az olvasót, hogy még így is ezzel az eljárással járunk a legjobban, hiszen valószínűleg ekképp menthető át a legtöbb érdemi tapasztalat az utókor számára.
A járt (sőt, alaposan kitaposott) út nem jelent feltétlen biztonságot a járatlan ellenében, főleg ha egy írói pályáról van szó, Háy János mégse bukik fel az önazonos nyelv által teremtett világ és részben e sajátos világ által létrehozott nyelv jelentette akadályban — minden nyilvánvaló párhuzam, ismétlődés dacára a kötet működik, működteti az összetéveszthetetlen, humorból és tragikumból finoman felépített hang.
