Szinte napra pontosan egy évvel a szokatlanul komor Mélygarázs után megjelent új Háy-kötet, a Napra jutni ismerős vizekre evezett: a vidéki miliőbe helyezett generációs problematika aligha szervetlen része az életműnek, elég csak A bogyósgyümölcskertész fiára vagy A gyerekre gondolnunk. A járt (sőt, alaposan kitaposott) út persze nem jelent feltétlen biztonságot a járatlan ellenében, főleg ha egy írói pályáról van szó, Háy János mégse bukik fel az önazonos nyelv által teremtett világ és részben e sajátos világ által létrehozott nyelv jelentette akadályban — minden nyilvánvaló párhuzam, ismétlődés dacára a kötet működik, működteti az összetéveszthetetlen, humorból és tragikumból finoman felépített hang. A dologban persze éppen az az érdekes, ami az ujjgyakorlaton túl van, azaz hogy megáll-e az építmény magában, vagy leginkább a nyelv, mint valami kötőanyag tartja egyben a kötetet, ami még ez esetben is szórakoztató volna, ám nem biztos, hogy maradandó irodalmi élménynek tarthatnánk. Innen nézve a tét igenis nagy, vagyis Háy korántsem nevezhető biztonsági játékosnak: a címbe emelt központi metaforán keresztül az apa és a fiú kölcsönös elvesztésének a folyamatát kívánja láttatni, ami mindannyiunk egyik legfontosabb, egyáltalán nem evidens antropológiai tapasztalata.
A le- és elválás szomorú regénye ez, hiába nevettet meg minket időről időre a gyerek polifón, a felnőtt tudást is magán viselő narratív szituációja, a falubeli szereplők (és különösen az apa) megejtő esendősége, a mérleg nyelve ezúttal (is?) mintha a fájdalmas hangoltság felé billenne. És nem pusztán a Családállítás című zárófejezetnek köszönhetően, ahol a szenvtelen elbeszélői hangon, négyféle perspektívából összegzett családtörténet voltaképp a generációk szükségszerű kommunikációképtelenségét, eltávolodását, a család kikerülhetetlen széthullását rögzíti, de a nyitószöveg jóvoltából is, amely nemcsak kiterjeszti, általánosítja ennek tapasztalatát, hanem azt sem titkolja, mindez legalább kétszer megy végbe az emberélet során: mikor elhagyjuk az otthont jelentő biztonságot és mikor az utódaink a minket jelentő otthonosságot hagyják hátra. Az apa–fiú-viszony eme cirkulatív logikája, melynek univerzális elvét az Apák önelemző szólama az egyes ember példáján szemlélteti, a regény távlatában másodlagos; nem látjuk már, hogyan válik majd a gyerek maga is „ügyetlen türannosszá” a saját fiával folytatott harc során. A középpontba a világra találás eseménye kerül, az arra való ráeszmélés, hogy az első lépések csak a támaszt nyújtó apai jelenlét leküzdésével folytathatók, s hogy a szabadság utáni vágy óhatatlanul vonja maga után az elidegenedést saját eredetünktől. Utóbbi nyilvánvalóan csak a szülői-nagyszülői (legfőképp az anyai) perspektíva által fogalmazódhat meg, csupán a kívül kerülés eme fölöttébb szerencsés narratív megoldása jóvoltából látszik, hogy az immár felnőtt gyerek számára az otthon a kötelező látogatások és az ott maradottaknak ezzel párhuzamosan az egyedüllét színhelyévé lesz. „Rossz egyedül, de nem tudom, hogy ő például érti-e, hogy milyen, amikor egyedül van az ember, hogy jön, és akkor kikísérem az utcaajtóhoz, és beül a kocsiba, lehúzza az ablakot, és mond még valamit, hogy csókolom, édesanyám, hogy ő akkor érzi-e, hogy nekem mennyire fáj, hogy látja-e azt az utat, amit befelé teszek meg a szobáig, és bekapcsolom a tévét, hogy legalább valami beszéljen mellettem, meg mozogjon, hogy ő látja-e akkor azt az egyedüllétet, vagy csak fellélegzik, hogy egy időre megvolt a látogatás.” (257) Az ábrázolt leválási folyamat — egyfajta szerzői önvallomásként is érthető — betetőződése, ami a gyerek számára (mint minden gyerek számára) már csak utólag lesz belátható, amellett, hogy valóban megrendítő zárlatot kölcsönöz a regénynek, ügyesen felvillantja mindennek a másik oldalát is, nevezetesen hogy az öregedő felnőttek hogyan küzdenek meg a súlytalanná válás vagy éppen a tudatos háttérbe vonulás fájdalmával, nehézségeivel.
Ezzel együtt a Napra jutni — köszönhetően annak, hogy szinte végig a gyerek perspektíváját látjuk a kisgyerekkortól egészen az általános iskola végéig — erről a problémáról meglehetősen keveset beszél. Hogy hol rontja el (szükségképp vagy nem, most mindegy) az apa a fiával való kapcsolatát, nem explikálódik, az apa önelemző kísérletére csak elvétve látunk példát — a felnőtteket gyakorta nyíltan utólagos, felnőtt távlatból szemlélő kevert nézőpont előtt szinte teljesen homályban marad az apa, törekvéseit, motivációit leginkább saját monológjából érthetjük meg. Jellemző módon közvetlenül alig érintkeznek egymással, ahol mégis, ott rendre azokat az eseményeket látjuk, amelyek megbontják az eszményített apaképet. A regény saját vállalásához képest leginkább talán ennél a kezdeti egyensúlyi állapotnak a körülírásánál teljesít alul: minthogy erről a könyv nem sokat beszél, az lehet a benyomásunk, az apa a gyerek számára eleve olyan idealizált entitás, amit csak lerontani lehet az évek múlásával, ahogy az se mutatkozik meg egészen, mitől is romlanak el a dolgok. Mindezt a nyitószöveg sem világítja meg. Nem derül ki, hogy miért szükségképp mulandó az apa kezdeti jókedve, ami aztán fokozatosan maga alá gyűri a család valamennyi tagját („Telnek-múlnak az évek. Az apa egyszercsak szól, hogy mennyire nehéz neki, hogy minden a hátán van” — 8). Ez az „egyszercsak” kicsit előkészítetlen a gyerek történetében: az apai „építménynek” már csak a lerombolódását látjuk, nagyjából attól kezdődően, hogy az apa nyíltan saját gyerekkorának hiányait próbálja a gyerek előjogainak megvonásával (az ajándékba kapott csoki elfogyasztásával) „pótolni” a Mikulás című részben („Az apa kért néha egy kockát. Az anya mondta, hogy ne edd meg, a gyereké. Én nem kaptam, mikor gyerek voltam, mondta az apa” — 67). Persze nincs kétségünk afelől, hogy nem épül a már meglévő bálvány a Vén cigányt részegen gajdoló vagy éppen a feletteseit szolgai módon szórakoztató apa láttán, mégis kicsit talán finomabbra is lehetett volna hangolni a fokozatosság elvének következetesebb szem előtt tartásával a regény középponti ívét, nevezetesen azt, ahogy a gyerek a mindentudó apa képétől eljut vele kapcsolatban az idegenség és a közöny érzéséig. Azt láthatjuk, hogy amennyire működőképesek önmagukban az egyes szövegek, ez a töredezettség csak többé-kevésbé képes egy igazán jól felépített regénnyé szervesülni: miközben az az olvasó benyomása, hogy a jellemfejlődés nagyon is lényeges szempont, az epizódszerűség kissé nehezíti ennek a megmutatkozását. (Mellesleg éppen a rögzített perspektíva és e távlat érezhető elmozdulása, a gyerek alakulásban lévő identitása miatt regény-, nem pedig novellaciklus-szerű a Napra jutni.) És itt nem is arra gondolok, hogy a történetek sorrendje nagyrészt felcserélhető, annál is inkább, mivel sok esetben láthatóan nem követi a narráció az idő lineáris — a gyerek életkorához köthető — múlását (ennek gyakori tisztázatlansága miatt nem is mindig könnyű a gyerek motivációit világosan látni), hanem hogy, úgy érzem, közben szem elől tévesztjük a könyv azon alapvetését, hogy a világra eszmélés nagyban kötődik az apától (az ő világától) való függetlenedés mozzanatához. Nagy vonalakban persze végigkövethető a folyamat: a túlzott szigor, ami a balkezesség üldöztetésében vagy a mindennapos viselkedés korlátozásában (pl. tilos ebéd közben vécére menni) jelentkezik, még integrálható is volna egy stabil apafogalomba, ellenben a felnőtt világ fenyegető természetét vagy árnyoldalait (ti. miért is kapnak a pestiek nagyobb karácsonyfát) már többnyire képtelen ügyes hazugságokkal megszépíteni, sőt ami még rosszabb, sokszor ő maga jár élen a gyermeki fantázia lefojtásában (pl. azzal, hogy betiltja a nagyapa hősiességről, becsülendő emberi értékekről szóló meséit). Így a túlzott elvárásoknak való megfelelés sorozatos kudarca, a dicséret elmaradása, mint mondjuk az apai elismerésért önként vállalt munka esetén láthattuk (Az éjszakai Jeruzsálem), hamar a felnőttektől elzárt saját világ otthonosságába tereli a gyereket, amelyből a regény végén már nem szívesen mozdul ki, még az őt egyébként többnyire jól szerető anya kedvéért sem. „Mit nézel, kérdezte az anya, a gyerek nem mondott semmit. Talán, hogy ott, ami kint van, hogy mégis mondjon valamit. Mi van kint? Mindig ugyanaz, mondta az anya. Szeretem nézni, mondta a gyerek, s nem mesélte el, hogy mit lát ott a fények villódzásában a messzire szaladó tekintet mélyén. […] Mindennap felépült ez a birodalom, ami olyan lett, amilyenben a gyerek élni szeretett. Aztán este, mikor lefeküdt, tovább folyt az építkezés.” (223−224)
Nem meglepő, hogy az apa talán egyedüli regénybeli kísérlete, hogy beszélgessen a fiával, kudarcba fullad, hiába volna éppenséggel nem másról szó, mint hogy az apa halálos beteg. Hogy ez a közlés lényegében süket fülekre talál, sokkal mélyebb problémának a tünete annál, hogy rövidre zárhatnánk azzal az axiómával: „gyerek volt, bizonyos lehetőségek az apa kapcsán nem vetődtek fel benne. Az apa már nem volt olyan, amilyen volt, mielőtt… A gyerek nem is tudta, mikor volt az apa olyan, amilyennek jó volt, hogy volt.” (227) Éppen az maradt tehát kissé hézagos, hogy mikor, milyen lelki folyamatokon keresztül szűnt meg létezni a gyerek számára az apa, még azelőtt, hogy ténylegesen megszűnt volna. Mert még ha motiválttá is tehető a gyerek szempontjából a téeszelnök-helyettesi aspiráció mint ennek a távolodásnak a kulcsmozzanata, lévén a hittanóráról való kizárás jelentette nyilvános megaláztatás vagy az önfeledt esték végét jelentő „valakivé válás” közvetlenül érinti a gyerek mindennapjait, ami után érthető a beígért balatoni nyaralás iránti csökkent lelkesedés, ám az apának való megfelelés vágya és a kapcsolatuk végén látható kölcsönös idegenség közti átmenet már kevésbé kidolgozott a regényben. Ha nem is váratlan, de kissé előkészítetlen a gyerek már említett „világépítése”, ami nem egyszerűen a fenyegető szokások és kötelezettségek elleni védekezést szolgálja, hanem maga a kikülönülés megfogalmazódása lehet. Főleg annak tükrében, hogy a gyereket — már a budapesti költözés közelségében is — a változás következményei, az apja reakciója foglalkoztatja („ősszel lesz farmerja, erre gondolt, s hogy egy ilyen dolog tényleg meg tudja-e változtatni az életet […], hogy az apja haragudni fog-e rá, mert nem úgy néz ki már, ahogy ő szeretné, hogy kinézzen […]. Nem tudom, gondolta magában, s kicsit félt attól a változástól, amit az ősz hoz” — 215), hogy aztán rögtön az első önálló utazás Visegrádra és a rá váró szabadságot megtestesítő egyetemistával való találkozás lényegében pontot tegyen a gyermekkor végére (a következő, Az ablak című részben már mintegy „nagyon régről” emlékszik vissza az apán keresztül ennek már-már elfeledett illatára).
Még ha kicsivel több narratológiai fegyelem számon is kérhető a szerzőn, a Napra jutni sikerét mindez valószínűleg alig érinti, sőt az is lehet, hogy ez a fajta laza szerkesztési elv is hozzájárul ahhoz, hogy nem szívesen hagynánk félig olvasatlanul. Epizódok jönnek, egyik a másik után, anélkül, hogy színvonalát tekintve bármelyik is kilógna a sorból, s mindebből lassacskán kiépül egy érvényes regényvilág. A könyv a bizonyíték arra, hogy rövid távon Háy nehezen verhető, főleg, ha jó napja van: a pár oldalas történetek közül nem egy marad meg az emlékezetünkben, köszönhetően a kellő humorral megírt, ökonomikus elbeszéléseknek, melyekhez rendre jó arányérzékkel társítódik a Kádár-korszak a maga anomáliáival, jellegzetes figuráival. Így olvasás közben — korosztálytól, társadalmi beágyazottságtól függően — több-kevesebb mód nyílik arra, hogy elmerengjünk, milyen is volt az első tévé a faluban, hogyan zajlott a húsvét, vagy hogy mit is keresett egy rakás rossz cipő a határ menti árokban. Az ismerősség persze javarészt a gyermeki perspektívához kötődik: az első szerelmek, az iskolai élmények, rokonlátogatások stb. olyan univerzálék, melyek a múltidézésen túl számos alkalmat adnak jellegzetes figurák (mint a falusi könyvtároslány vagy a focicsapat éljátékosa) megismertetésére és rajtuk keresztül a korhangulat érzékeltetésére. Világos, hogy a nosztalgia komoly potenciál egy szépirodalmi mű esetén, és elmondható, hogy Háy János teljességgel él az esélyeivel. Nem számít, hogy az olvasó sose élt falun, vagy nem kortársa az írónak, a gyerek „napra jutásának” történeteit látva — és ez a könyv vitathatatlan erénye — valamennyire mindenki újra érezheti saját korai fiatalságának illatát. Ahogy a szerző egy interjújában maga is elmondta, a regény a gyerekkorra nyit ajtót, s ebben nincs is semmi hiba: hogy pontosan iszap, vagy éppen, mint a gyerek esetén, tyúkszar buggyant is ki a lábujjaink közt, ebből a szempontból mindegy, a világra találás más díszletek közt ugyan, de alapvetően azonos forgatókönyv szerint zajlik. Háy új könyve „szélvészgyorsan megszeretteti magát olvasójával”, írja Virágh András a Literán, és ez pontosan így van, méghozzá alighanem azért, mert a regénynek valóban illata van: eszünkbe juttatja, hogy a világ megismerése ilyen is volt, mai fejjel sokszor már alig érthető, de velünk történt, csak a miénk, s hogy igen, egyszer mi is ilyen közel voltunk a dolgokhoz.
A Napra jutni az ember legfontosabb éveiről beszél, arról, amelyben kiépül — a könyv tanúsága szerint még egy sivárabb közegben is — az a biztonságot nyújtó világ, egy érzés, egy hangulat, amit aztán egy életen át próbálunk újjáteremteni. A regény éppen azt mutatja meg — szemben például Borbély Szilárd végletekig reményvesztett Nincstelenekjével —, hogy a gyermekkor félelmein, nélkülözésein, csalódásain túl mégiscsak van boldogság, valami, amit a falusi élet sokszor gyerekellenes durvasága se tud érvényteleníteni, és ami kellően stabil alapot képez ahhoz, hogy aztán az ember önállóan intézhesse a sorsát. Mert végeredményben minden gyermekkor részesül ebből a biztonság elvesztésével vegyes szabadságból, még ha a legtöbb „napra jutás” nem éppen gyors és konfliktusmentes folyamat is, amelyet — mint a regénybeli történetben — gyakran félbe is szakít a halál: elvarratlan szálak sokasága marad hátra, melyekkel aztán egy életen át kezdeni kell valamit. De az árnyék egyszer csak eltűnik, és ránk vetül az ezzel járó szabadság (és majd egy nap az apaság) minden felelőssége, hogy legyen erőnk időben félreállni, még mielőtt az árnyékunk támaszból végleg teherré nem válik.
Megjelent a Műút 2014047-es számában