Ha az ember Prágában kószál, a Staroměstskán jártában-keltében Jiří Votruba 1991-es Kafka-plakátja köszön vissza mindenhonnan, pólóról, hűtőmágnesről, gyufásskatulyáról. A kommercializálódás hátterében ebben az esetben persze nem a Kafka-œuvre, hanem a Votruba által később is jó érzékkel elkapott körvonal (kalap, ballon, sétapálca), alak áll. Ez Kafka utóélete a prágai utcán.
Ebben az ikonikus, kicsit misztikus, ugyanakkor a popkultúrában is többször és jól felhasznált kafkaságban (elég képregényekre, Jiří Slíva képeire, Jozef Gertli Danglár McKafkájára vagy akár Woody Allen Zelig című filmjére gondolnunk, lásd erről Iris Bruce tanulmányát) látszik az előzetes jelek alapján rokonnak lenni Szántó T. Gábor Kafka macskái című könyve.
A Kafka macskái egy olyan szokatlan értelemben vett krimi, melyben az alapfeszültséget nem egy felderítendő bűneset, hanem egy felderítésre érdemes irodalmi rejtély adja. Ám az utazás itt mégsem csak intellektuális, hiszen a budapesti egyetemi oktató a kutatás közben Auschwitzba, Prágába, Bécsbe, Berlinbe, Oxfordba, Tel-Avivba tesz kirándulásokat a vizsgálat érdekében, ahol régi szerelmek, kollégák és barátok között, főleg egyetemi társaságokban forog. A térszervezés és e jól körülírható szociológiai közeg következtében egy kibontatlan campusregény alapstruktúrái is láthatóvá válnak a könyvben. Informatív és térképszerű városleírások mutatják be a meglátogatott helyszíneket, melyek egy lebilincselő fiktív útinapló lehetőségét is magukban hordták. Szóval a téma, a közeg és a helyszínek már félig garantáltak egy nagyon izgalmas middlebrow-regényt, egy könnycseppet a kihasználatlan ziccer ehelyütt mindenképpen megérdemel, Szántó T. ugyanis egy másik utat választ.
Látványosan egy identitáskereső, -rögzítő, -vesztő regényként íródott a Kafka macskái, melynek szerzője — a narrátor immanens érdeklődésének is megfelelően — jelentős anyagokat épített be a modern és kortárs, európai és amerikai zsidó irodalom köréből és Kafka kisebbségi létállapotát elemző szakirodalomból, így például Gilles Deleuze és Félix Guattari Kafka — A kisebbségi létért című könyvét, valamint Karl-Erich Grözinger Kafka és a kabbala kapcsolatát tárgyaló munkáját is jegyzeteli, ezek válnak a legfőbb hivatkozási pontokká a gondolatmenetben. Merthogy a regényes történet mellett, alatt, annak réseiben esszészerű gondolatmenetben bontja ki Szántó T., amit zsidóságról, többségről és kisebbségről gondol („Ez az idegenségérzés a mániád” — szól ki az önironikus hang a regényből, annak 216. oldalán). Ennek nyomán nevezhető esszéregénynek is a Kafka macskái, mely a korábbiakhoz hasonló újabb címke csak, újabb bőre szabott ruhadarab a szöveg testén.
Hogyan élt Petőfi Segesvár után? Hogyan élt Petőfi a halála után? Ez a gondolatkísérlet izgalmas és továbbírható játékos feladványként, megmosolyogtató összeesküvés-elméletként, sőt nemzetmentő küldetésként is rendszeresen foglalkoztatja a magyar irodalmi és nem irodalmi közvéleményt. Utóbbiak azt feltételezik, mintha az utóélet képes lenne átformálni az előzőekben született műveket, sőt a gyanús titok és annak fáradtságos leleplezése más útra irányítaná a nemzetet. Az előbbire viszont álljon itt most egyetlen példa: Mohácsi János Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című legendás előadásának második felvonásában a Gulágra került magyarok olyan szovjet tisztekkel és őrökkel találkoztak, akik még Sándor bácsitól tanulták a szép magyar beszédet Barguzinban, a János vitézt is kívülről fújják, sőt a rendelkezésükre álló eszközökkel fenyegetőzve, kegyetlen szigorral, tévesztést nem tűrve számon is kérik azt.
Szántó T. Gábornál is ez, az ikon továbbélésének játékos gondolatkísérlete történik meg azzal a különbséggel, hogy a főszereplő itt Franz Kafka. A Kafka macskái elején egy öreg máramarosszigeti haszidtól hallott történet — miszerint Kafka nem halt meg 1924-ben a kierlingi szanatóriumban, hanem ott volt Auschwitzban — adja a kezdő lökést a regény narrátorának a nyomozáshoz. Az utaztató regény felsorakoztatott stílusjegyeinek következtében, az egymás után sorra feltűnő városok, kutatóhelyek hatására azt hihetnénk, hogy nyomról nyomra haladunk valami végkifejlet felé, pedig valójában nincsenek nyomok. Nincs bizonyíték Freud közreműködésére az eljátszott halálban, a szökésben, ahogy arra sem, hogy „a tébécé pszichoanalízissel kikúrálható”, nincs magyarázat, mi hozott volna fordulatot a betegségben. Az elbeszélőt „pusztán” egy mánia keríti hatalmába; ahogy Kafka nevű hősénél, úgy nála is feszítő igénnyel lép fel az írás igénye, kinyomozni nem képes semmit, a nyomozás, a gyanú kudarca viszont egy regény megírásához vezeti el. A kutatás helyébe a fikció kibontakozása lép. A Kafka macskái tehát a sokféle műfaji vonatkozás beváltatlan ígéretei mellett egy metaolvasat lehetőségét kínálja fel lényegi tétként: a könyv maga egy megírandó Kafka-regény alkotási folyamatáról, ötletéről, anyaggyűjtéséről, sőt megakadásairól számol be. Ezek a megakadások tehát nem is a nyomozás nehézségeit, információhiányát hivatottak szimbolizálni, sokkal inkább a rövid periódusokra beálló alkotói válságot, amely nem egyszerűen írói, sokkal inkább identitásválság. Így lesz a Kafka macskái egy meg nem születő Kafka-regénynek (csupán) a werkfilmje. Az olvasó az operatőr-narrátor háta mögül figyel, láthatja őt magát alkotás közben, előtte pedig a forgó film jeleneteit, amit ő alkot meg. Két igazán emlékezetes jelenetet tartok innen kiemelendőnek: egyrészt az íráselvonási tünetekkel küszködő Kafka profetikus látomását a zsidó tömegekről, amely egyszerre szemlélteti a holokausztot és a zsidó állam, Izrael születését is: „Tömegek, mondta Kafka. Tömegeket látok. Nyomorult, szerencsétlen tömegeteket, akik nekiindulnak, hogy elérjék az országot. De előtte… Elűzik őket, Dora! Olyan az egész… Olyan, akár egy pogrom…” A másik pedig nem is konkrét jelenet, inkább az a pontosan megírt munkásmozgalmi, kommunista, agitációs színházi közeg, melyben Dora Diamant is részt vesz, amely körül — a ’20-as évek végén, a ’30-as évek elején járunk — egyre fogy a levegő, és amelynek nyomasztó, fenyegető feszültsége Klaus Mann regényéből és Szabó István filmjéből lehet még ismerős.
Ám — és ezt is állítja a Kafka macskái — mind a mese, mind a mesélés csak töredék maradhat: a kezdetben skiccszerű én-elbeszélés folyamatosan váltja a pszeudo-rekonstruált Kafka-élettörténetet, majd válik egyre terjedelmesebbé, végül át is veszi a vezető szerepet a Kafka-száltól. A töredékjelleg hátterében is sokkal inkább ez áll (nem pedig a Kosztolányi-féle definíció: „maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek”); az irodalmi rejtély megoldása helyett az alkotói, írói és a zsidó identitás analizálása lesz a regény témája, melyhez Kafka idegenségtapasztalata mint állatorvosi ló, személye mint „az identitásvesztés jelképe” szolgál sorvezetőként.
Megjelent a Műút 2014048-as számában