Gyukics Gábor nem talált alkalmas formát ifjúkori emlékeinek elbeszéléséhez. A Kisfa galeri egyébként is töredékes szövegét gyakran megszakító, dőlt betűvel szedett fejezetek mintha egy elvetélt regénykísérlet részletei volnának, amelyek minden erőfeszítésük ellenére sem bizonyulnak megfelelőnek a súlyos élményanyag átadására. Hasonló a helyzet a másik „elbeszélői szólammal”, vagyis a lehető legnagyobb pontosságra (emlékezete végessége folytán legtöbbször hiába) törekvő narrátor kötetlen sztorizgatásával: bár egymást érik az olykor mulatságos, olykor elborzasztó, olykor pedig egészen hihetetlen történetek, valahogy mégsem sikerül sokkal közelebb kerülnünk a Kisfások mindennapjainak megértéséhez.
A látszat ellenére egyáltalán nem kritikaként fogalmaztam meg a fentieket. Gyukics Gábor — én legalábbis így látom — nagyon is tisztában van azzal, hogy a hetvenes évek budapesti csöves szubkultúrájáról nem alkotható megbízható kép az általa választott módszerrel. Könyve tudatosan vállalt formátlansága viszont arról is meggyőzi az olvasót, hogy még így is ezzel az eljárással járunk a legjobban, hiszen valószínűleg ekképp menthető át a legtöbb érdemi tapasztalat az utókor számára. Ha az anyag — mint a szövegből kikövetkeztethetjük — a fikciós és a tudományos-ismeretterjesztő megközelítésmódnak egyaránt ellenáll, a krónikásnak nem marad más választása, mint a legemlékezetesebb és/vagy legjellemzőbbnek vélt pillanatok majdnem teljesen véletlenszerű megragadása. Az így keletkezett, „szociohorror” műfaji meghatározással illetett szöveg tudatában van önnön hiányosságainak, és éppen ettől válik szerethetővé. Az elbeszélő (jobb híján nevezzük így) láthatólag küzd a definiálás kényszerével — ti. kik voltak, milyenek voltak a Kisfások? —, mi pedig akkor kezdhetünk valamit kapiskálni a dologból, ha észrevesszük, valójában a sokadik nekifutás sem hozhat megnyugtató eredményt. „Szenvedek, ha vallomást akarnak kicsikarni belőlem, amikor nincs mit mondanom, és akkor is, ha lenne. […] Pedig próbálom elolvasni, megfejteni az alapokat. Nem találom. Keresem, kutatom, és mégse. […] A vallomás elősiklik, átsiklik, kisiklik, elsiklik, és még mindig a szemünkbe világít a vallatólámpa fénye” — figyelmeztet az elbeszélés nehézségeire a kötet első, kurzivált bekezdése (9–10). A vallatólámpa említése pedig az olvasottak kontextusáról is sokat elárul: arról ugyanis, hogy a Kisfa galeri leginkább a végletekig bekorlátozott szocialista Magyarország többségi társadalmához képest, annak valamiféle tűrt/tiltott, de ettől még sajátosan magyar elfajzásaként határozható meg.
„Nem politizáltak a Kisfások. Pont” — írja az elbeszélő az egyik fejezet végén, amelyben az októberi erdőben kiránduló társaságról azt hiszik a rendőrök („Faszfejek”), hogy tagjai ellenforradalmi összeesküvést akarnak kirobbantani (30). Az egész kötetre jellemző definíciós probléma mutatkozik meg itt: egyrészt nyilvánvalóan igaz, hogy a tizen-, huszonéves belvárosi fiatalok nem akartak mást, mint együtt lenni és felügyelet nélkül jól érezni magukat — ahogy Gyukics egy vele készült interjúban fogalmaz: „Azt akartuk, hogy hagyjanak minket békén” —, másrészt viszont nekik is tisztában kellett lenniük azzal, hogy a Kádár-korszak végletesen átpolitizált mindennapjaiban ez a kívülállás automatikusan politikai cselekedetként értelmeződik. Nekem úgy tűnik, a kisfás szellemiség hiteles bemutatásának ez az eldönthetetlenség szab gátat: mai fejjel egyszerűen megállapíthatatlan, hogy az Erzsébet híd pesti hídfője mellett csövező fiúk és lányok lázadása pusztán alkati sajátosságok és a pubertáskor számlájára írható, avagy a rendszerrel szembeni elvi ellentétek is közrejátszottak a kialakulásában. Gyukics mintha ellentmondana önmagának, amikor előbb hangsúlyozza a társaság apolitikus spontaneitását (egyöntetűen rossz megítélésükért pedig a „félrevezetett köznép” [62] intoleranciáját emlegeti), majd nagyon is jelentékeny gesztusként ábrázolja társadalmon kívüliségét. „Miért viszolyogtak, miért keltettek erős ellenérzést az emberekben a Kisfások, és miért gyűlölték őket a rendőrök? Talán mert valahol mélyen, öntudatlanul, vagy akár tudatosan fontosnak érezték magukat, pontosabban merték magukat fontosnak érezni. […] Annyira fontosnak, hogy nem kell tekintettel lenni senkire, se szülői érzékenységre, se tanári szemöldökre, se rendőrökre, szabályokra, társadalmi normákra, sőt akár törvényekre se.” (197) Könnyen feltevődhet az a kérdés is, vajon ma mi lenne a kisfásokkal? Munkaalapú társadalmunk esküdt ellenségeit, vagy egyszerű köztörvényeseket látnánk bennük? Nyilvánvaló, hogy a felvetés nem válaszolható meg ilyen egyszerűen, még akkor sem, ha például egy kiskutya gerincének átharapását (!) — ahogy a tettet elkövető szereplő indokol: „rám ne ugasson senki” — egyébként nehéz lenne politikai demonstrációként felfogni. A Kisfa galerit az tette azzá, ami, hogy tagjai éppen a hetvenes években követelték maguknak a jogot saját életük alakítására — akár annak romba döntése árán is. „Meg akarták úszni az életet anélkül, hogy kialakítottak volna egy saját filozófiát” (151) — vélekedik magukról az elbeszélő. Ahogy a rövid, egymásba érő történetek tanúskodnak róla, bár jó néhány galeritag ért csúnya véget az azóta eltelt évtizedekben, az kétségtelen, hogy a hetvenes éveket — akár valós, akár „belső” emigrációban — szinte mindannyiuknak sikerült megúszniuk.
A Kisfa galeri alapvető építőeleme, legkisebb szövegegysége az anekdota. Elbeszélőnk a tőle telhető legnagyobb precizitással igyekszik felidézni a csapattal megesett képtelen történeteket, de sokszor ő maga is menet közben jön rá, hogy nem emlékszik jól az épp taglalt eseményekre, vagy pedig be kell vallania, hogy — mivel ő sem lehet ott mindenütt — csak a másoktól hallott pletykákat próbálja értelmezni. A kötet így akár a baráti kör kollektív emlékezetének rekonstrukciójaként is felfogható, annál is inkább, mivel többször találkozhatunk az egykori kisfások levélben, szóban, esetleg sms-ben megfogalmazott vendégszövegeivel, amelyekben többek között beceneveik (Mozdony, Csombe, Tentó, Heszke stb.) eredetéről, a galerihez való viszonyukról vallanak. Az elbeszélés stílusa próbálja felidézni a kisfások által használt jassznyelvet, ami szerintem nagyjából sikerül is: bár nem vagyok sem a Kádár-kori szubkultúrák szakértője, sem a történeti szociolingvisztika elkötelezett művelője, korabeli film- és olvasmányélményeim alapján el tudom hinni, hogy valahogy így beszélhettek a hetvenes évek fiataljai. Igaz, hogy leírva egyre avíttasabbnak hat a sok „csákó”, „spéci” és „zsernyák”, ezek a mára kikopóban lévő szleng-kifejezések is erősítik a történeti hitelesség illúzióját. Ahogy a minden finomkodás nélkül előadott szexuális és „magyar kábítószeres” tapasztalatok is, amelyek egyébként hasznos adalékokkal szolgálhatnak szex és szocializmus, illetve droghasználat és szocializmus összefüggéseit kutató szakemberek munkáihoz is (előbbi témában egyébként Murai András és Tóth Eszter Zsófia, utóbbiban Bajzáth Sándor, Rácz József és ugyancsak Tóth Eszter Zsófia publikált nagyszerű kötetet 2014-ben). Álljon erre itt egy példa a Mini klub legnagyobb izgalmait taglaló szövegrészből: „A Mini klubban soha nem volt senki pia nélkül, azonkívül jól lehetett csajozni. Szerintem több mai kamasz ott fogant, a terem hátsó részén, csak az nem baszott, aki nem akart vagy akinek nem volt kivel. Zenére kúrod a nőt, éneklitek, hogy Vissza a városba, meg Sirályok fel, meneküljetek, talán éppen a Szabad tangó formáció vagy a Bartók feldolgozás ringatja a nő fejét szopás közben, aznap esti nőd a lábad között viselt szaracén kardba dől, és amikor elélvezel, azt üvöltöd, hogy Oh, ne félj…” (23)
A könyv sok esetben kitér arra is, mi lett később az egykori kisfásokkal. Elég elkeserítő, hogy legtöbbjük a jelek szerint máig nem találta meg a helyét, ráadásul meglepően sok az öngyilkossággal, kábítószer-túladagolással végződő portré is. Egyedül a szemérmes elbeszélőről nem derül ki a szövegből, hogyan élte meg az elmúlt évtizedeket. Egykori tapasztalatai — úgy-ahogy — összefésülésének és kötetbe rendezésének ténye azonban arról tanúskodik, neki sikerült megfelelő távolságba kerülnie a szociohorrorként felfogott közelmúlttól. És hogy voltaképpen mi is volt az Erzsébet híd melletti fa tövében történteknek az értelme, arra a kötet vége felé kapjuk meg a választ: „Tartozni valahova; ha csöves bandába is, ha részegesek közé, ha olyanok közé is, akik nehezen találták meg a társadalomban, szűkebb környezetükben vagy családjukon belül a boldogságot, mégis felemelő volt valahol, hiszen sokszor társainkban láttuk meg a saját problémáink visszaverődését, és a közös sors, a hasonló kiszolgáltatottság összefűzték a barátság szálait.” (189)
Megjelent a Műút 2014047-es számában