Bodrogi Ferenc Máté Kazinczy-könyvének bevezetése Váczy János, a kiváló filológus 1915-ös Kazinczy-portréját idézi fel: „Testalkata, arczkifejezése bizonyos vegyületét mutatja a gyöngédségnek s fellobbanó lelkierőnek, a szelíd álmodozásnak s makacs elhatározásnak, az érzékenységnek s férfias komolyságnak.”[1] Az irodalmi arcképről készített montázs folytatása, s a könyvben olvasható elemzése az elmúlt 10 év Kazinczy-kutatásainak egyik alapvető belátását rögzíti: Kazinczy első monográfusai nagyrészt úgy emlékeznek rá, ahogy szerette volna,[2] hogy rá emlékezzenek. Ugyanakkor — mint Bodrogi megállapítja — nincs egyetlen Kazinczy-önkép. Az életműnek az elmúlt tíz esztendőben megvalósuló filológiai feltárása során egyre inkább világossá vált: valóságos önkép-kollekciója van. Lehet szabadkőműves Orpheus, stílusújító Herkules, gazdasági ügyeit intéző derék birtokos, gyermekeit féltő apa, sztoikus politikai státusfogoly, vagy éppen „Szent Öreg”. (10)
Bodrogi könyve most egyetlen, de rendkívül erős variánst választ a repertoárból: a gyöngéd és érzékeny, szelíd és simulékony, ugyanakkor férfias és méltóságteljes, udvarias és művelt, társasági és művészetpártoló Kazinczy képét. Ez utóbbi erős jelenlétét jelzi az irodalomtörténeti és irodalmi hagyományban, hogy Péterfy Gergely regénye is felidézi ezt a Kazinczy-imágót. A feleség, Török Sophie elbeszélése alapján testet öltő Kazinczy-figura „hajtotta, űzte, korbácsolta magát, hogy ízlése minél kifinomultabb, esztétikai ítélete minél megalapozottabb, olvasottsága minél szélesebb legyen. Ez az igyekezet azonban nem állt meg a szellem dolgainál: a hétköznapokba is átszivárgott, de ebben a szerves és labilis közegben már nem egészen olyan hatást okozott, amilyet Ferenc elképzelt.”[3] Kazinczy egész lényében volt valami, amit „charisnak,[4] kellemnek neveznek.”[5] De míg a Péterfy-regény felidézi, s egyben roncsolja is ezt a Kazinczy-képet (jórészt más típusú önéletrajzi narratívák segítségével, s megrajzolva a „barbár” magyar világ erős, mondhatnám brutális kontrasztként működő hátterét), addig Bodrogi irodalomtörténeti monográfiája feltárja filozófiatörténeti, eszmetörténeti kontextusát. A szerző meglátása szerint ugyanis a Kazinczy önéletrajzi jellegű írásaiban, de művei peritextusaiban is felbukkanó „arc” jellemzően akkor kerül elő, amikor a figurát különféle esztétikai produktumokkal, könyvekkel, szobrokkal hozza össze a sors, amikor egy-egy műve megalkotásáról számol be, barátaival vagy számára fontos személyekkel találkozik. Az arc beágyazottsága a belefeledkezés, az elérzékenyülés, az emelkedett létállapot hívószavaival jellemezhető. A monográfia fő célja ezen én-alakzat közelítése a műalkotó és a műélvező (e korszakban újraértelmezett) identitáskonstrukcióihoz, és Shaftesbury munkái nyomán a csiszoltság (politeness) diskurzusához.
A szerző az előszóban rendkívül pontosan jelöli ki a kötet szakirodalmi kontextusát. Az első a csiszoltság beszédrendjének brit hagyománya, amelyhez az utat (a magyar nyelven olvasható eszmetörténeti szakirodalomban) Horkay-Hörcher Ferenc[6] és Szécsényi Endre[7] tanulmányai jelentik. A második a grácia-fogalom költészettörténeti jelentőségét feltáró Gergye-monográfia.[8] A harmadik a göttingai neohumanizmusra vonatkozó kutatások: elsősorban Békés Vera,[9] Balogh Piroska[10] és Fórizs Gergely[11] munkái. Módszertani szempontból a monográfus számára meghatározó irány a hermeneutika és társas elméletek. E rendkívül pontos önértelmezést legfeljebb annyival egészíthetjük ki, hogy megemlítjük a vizsgálódások hátterét jelentő filológiai bázist. Legfőképp a Kazinczy önéletrajzi írásait tartalmazó kritikai kiadást,[12] valamint a Borbély Szilárd és Bodrogi Ferenc Máté által sajtó alá rendezett Kazinczy-fordítások[13] kötetét. A textológiai műhelyben folytatott „előtanulmányok” jelentőségét most abban látom, hogy az elmúlt évtizedekben inkább csak megemlített, mint olvasott és elemzett Kazinczy-fordításokat sikerült a kutatás szempontjából is fókuszpozícióba emelni, ráadásul a megszokottól (nyelvtörténeti, fordításelméleti) eltérő hermeneutikai pozícióból tekinteni rájuk. Bodrogi könyvében most Christoph Martin Wieland munkái kerülnek centrális szerepbe. A német szerző könyveivel való találkozás (Musarion; Die Grazien) Kazinczy számára meghatározó élménnyé válik. A különböző önéletrajzi szövegek gyakori konvergenciája helyett itt éppen párhuzamos locusokkal találkozunk. Mint Bodrogi megfigyeli, az erre vonatkozó öt szövegváltozat szinte azonos a részletekben is: „Élményszerű élénkséggel, érzelmi töltettel és életre szóló jelentőségét igazoló kommentárral” (35) Kazinczy kezdetben nem érti, pontosabban nem képes „birtokba venni” e két szöveget, idegenségüket azonban fölényként retorizálja. Később Wieland egyik esszéisztikus regénye, a Diogenész lesz a megértés kulcsa. Ennek segítségével a szemantikai „fordítást” a hermeneutikai birtokbavétel követi.
A Diogenész kulcsszerepét Bodrogi meggyőző érvekkel igazolja. Az új világkép (itt és most) a gráciatan összefüggéseiben bomlik ki, melynek lényege, hogy a kellem és a harmónia kiárad az eszményi ember testéből-lelkéből, melyet a szépséges és erényes Gráciák kölcsönöznek neki. A morális döntések éppúgy lehetnek gráciásak, mint a beszéd, a költői nyelv. De beszélhetünk a mozdulatok kelleméről vagy a ruházat harmóniájáról. (41) A Diogenész tehát hermeneutikai hídként funkcionál: Kazinczy a három befogadott szöveg világa alapján kezd írni és élni. (40)
A szerző a továbbiakban e diskurzus-típus tágabb kontextusát tárja fel. A csiszolt úriember (polite gentleman) antropológiai identitáskonstrukciója a csiszoltság (politeness) diskurzusában képződik meg, részeként egy átfogó civilizációs megújulási törekvésnek, mely új gondolkodás-, viselkedés- illetve beszédmintát ajánl fel a kortárs angolszász közegnek. Az újfajta kulturális ideál és kulturális tér kialakításában Lord Shaftesbury műveinek van kiemelkedő szerepe (63). Módszertani szempontból alapvető belátás, hogy a politeness Bodrogi könyvében hol beszédmódnak, hol diskurzusnak, programnak, eszmerendszernek, világlátásnak, filozófiának neveződik, mégis alapvetően (a társasnyelvészet eredményeire hivatkozva) nyelvként gondol rá (67).
A csiszoltság nyelvéről szóló nagy fejezet azt a történeti változást részletezi, amelynek során a grácia-fogalom központi jelentőségűvé válik Shaftesbury esztétikájában: a morális dimenziót (moral grace) preferálja a külső gráciával (outward grace) szemben. A neoplatonikus hagyományokra támaszkodó megfogalmazás szerint az ember külsődleges bája és harmóniája a belsőből származik, annak kisugárzásából (97).
A továbbiakban a könyv „Shaftesburyn keresztül tekint Kazinczyra” (102). Ehhez első lépésként a shaftesburyánus rendszer releváns aspektusait tárja fel. Itt is érvényesül a monográfiában már korábban megszokott módszer. Bodrogi irigylésre méltó alapossággal és következetességgel analizálja a Lord filozófiája szempontjából lényeges vezérfogalmakat (103–138), majd második lépésként főként a Kazinczy szempontjából fontos német recepcióra koncentrál. Lényegében így érünk vissza Shaftesburyn keresztül újra Wielandhoz és Kazinczyhoz.
E kritika nem tekintheti feladatának az „útvonal” részletes elemzését. Csupán arra utal: Bodrogi meggyőzően, nagy erudíció birtokában érvel mellette, hogy Kazinczy, a számára alapvető olvasmánynak számító Winckelmann-kötetben, Wieland, Herder vagy éppen Schiller munkáit lapozgatva, közvetett formában ugyan, de alapvetően a Lord esztétikájának hatásával szembesül. Bodrogi később a magyar recepció tanulságait elemezve bőven talál a „csiszoltság nyelvéhez” utalható elemeket. (175–204)
A monográfia negyedik, és egyben utolsó nagy fejezete a magyar előzmények és párhuzamok értelmezése után tér vissza Kazinczy esztétikai nézeteihez, s e szempontból válik fontossá a göttingeni egyetem mint közvetítő közeg. Az „elragadtatott olvasás” Kazinczynál gyakorta megjelenő példája, vagy a műalkotás befogadásakor gyakran alkalmazott „elbájolás”-fogalma ugyanazokhoz a forrásokhoz vezetnek. Kazinczy esztétikai alaptapasztalatai a fenséges shaftesburyánus gyökerű változatához kötődnek, írásaiban egyaránt felfedezhetjük a csiszolt műkedvelő (virtuoso) és a felkészült műértő (connoisseur) ideáltípusát, pontosabban e kettő között kirajzolódó arcélét (229).
Különösen érdekes összevetni Kazinczy kritikusi gyakorlatát a „társalgó kritika” egyik alapítójának, Lord Shaftesburynek a gondolatmenetével. Kazinczy ízlésfelfogása az angolszász kontextuson belül értelmezhető: tehát az ízlés természeti adomány, de tökéletesíthető, főként az élmény alapú találkozások által elsajátított klasszicisztikus normák belsővé tételével (249). Jóval nehezebb azonban megtalálni a kapcsolatot a nevetés shaftesburyánus filozófiája és Kazinczy elképzelései között. Az általa alkalmazott csípős humor (salsum), gúnyos nevetés (dicacitas) távol áll a Lord felfogásától, ám Bordrogi amellett érvel, hogy a nevetéshez kapcsolódó retorikai eszközkészlet más-más mintázatba rendeződhet a politeness személetmódján belül (252).
A kötet lezárása visszatérés a Wieland-szöveghez, a Szinopei Diogenesz’ Dialógusaihoz. Az esszéisztikus regény részletes értelmezése nem csupán azt tárja fel, miként jelenik meg a szövegben a politeness diskurzusának kelléktára, hanem a német szakirodalom alapján arról is képet kaphatunk, hogy Wielandnál a társadalmi egyenlőtlenség a csiszoltság szellemében orvosolható. Bodrogi többek között erre reflektálva hangolja össze a német és magyar szakirodalom eltérő irányait. Ennek segítségével radikálisan újraértelmezhető a Kazinczy-szakirodalom egyik visszatérő toposza. Kazinczy arisztokratikus ízlését meglátásom szerint hol a kirekesztésre hajlamos személyiség jellemhibájaként, hol — mint Bodrogi is jelzi — többnyire negatív felhanggal, a társadalomtörténeti arisztokrácia-fogalom egyik kategóriájaként kezelik. (295) Bodrogi szerint azonban ehhez nincs köze, kapcsolódik viszont az antik és shaftesburyánus arisztokrata-felfogáshoz. Platóni gyökerei az arisztokratikus jellemű ember szép és egyben boldog lelkére utalnak, hiszen az arisztokratikus lélek részei helyes arányban állnak egymással. Schillernél a kellem, a szépség kifejezetten az erényes, nemes lélek megnyilvánulása, végső eszménye a kellem és a méltóság, s ennek forrása nem kis részben a shaftesburyánus arisztosz-felfogás. (296)
Mások már korábban kiemelték e monográfia szintézis-teremtő jellegét: a különböző kutatási területek összehangolásából származó előnyöket, a nagy szakmai erudícióval végzett elemzéseket.[14] S most hozzátehetünk még néhányat, a párhuzam kedvéért a csiszoltság nyelvén. Ha létezik a szakmai nyelvre konvertálható ízlés-fogalom, a szakirodalmi és szépirodalmi forrásoknak kifinomult értelmezése, a kötet szerkezetére vonatkozó arányérzék, úgy Bodrogi monográfiája teljes mértékben birtokolja ezeket az erényeket.
A szakkritika egyik jellegzetes retorikai fordulata azonban most sem maradhat el. Az erények számbavétele után következik a számonkérés, természetesen a kritika szerzőjének épp aktuális vesszőparipájára hivatkozva. Az én vesszőparipám mostanában Johann Caspar Lavater, akinek a munkáira e monográfia nem hivatkozott. Most röviden megpróbálok érvelni mellette, hogy szerintem miért lett volna jó, ha mégis megteszi.
Johann Caspar Lavater, a svájci lelkész és teológus széles körű népszerűségét fiziognómiai kézikönyve alapozta meg. A fiziognómia több évezredes története során osztozik azon előfeltevésben, hogy az ember külső jegyeiből, az arcvonásokból, a testalkatból következtetni lehet a belső jegyekre, különböző tulajdonságokra, a jellemre, a karakterre. Lavater munkája a klasszikus fiziognómiai tradíció összefoglalója, s az újkori fiziognómia alapműve. Physiognomische Fragmente zur Beförderung der Menschenkenntniß und Menschenliebe (1775–1778) címen jelent meg a metszetekkel gazdagon illusztrált, négykötetes kiadvány. Fiziognómiai tanai, elemzései viharos gyorsasággal terjedtek el Európában, szinte azonnal megszülettek a francia és angol fordítások. E népszerűséget tekintve feltűnő lehet a munkáit később övező hallgatás. (Bár az elmúlt két évtizedben beszélhetünk egyfajta Lavater-reneszánszról). Ennek azonban tudománytörténeti okai vannak. Umberto Eco egyik írását[15] például úgy is értelmezhetjük, hogy (Hayden White terminológiájával élve) szatíraként cselekményesíti a fiziognómia történetét, de nem tekinthetünk el attól, hogy a történet tragédiaként is elbeszélhető. A fiziognómia története az előítéletek történetével fonódik össze, a rasszizmus „elmélete” szoros kapcsolatba kerül a nemzeti fiziognómiával.[16] Rossz hírét azonban nem kizárólag a XX. század tragikus történései alapozzák meg. Ahogyan egyik értelmezője fogalmaz: „áldozatul esik a pozitivizmus tudományeszményének és a felvilágosodásénak.”[17] Az (el)hallgatás ellen azonban lehetnek érveink, amennyiben célunk nem egy védhetetlen gondolatmenet rehabilitációja, hanem egy diskurzustípus történeti, esztétikatörténeti rekontextualizálása.
Lavater munkáinak jelentősége nem csupán annyi, hogy az emberek ezentúl az ő tanai alapján választanak házastársat és szolgálót. Kazinczy Angelo Solimant végigmérő pillantása a Pályám emlékezetében, vagy éppen Péterfy regényében a fiziognómiai megismerés iskolapéldája. Mint azonban Melissa Percival egyik elemzése kifejti:[18] Lavater könyvének művészettörténeti/elméleti relevanciája is van. Maga a kötet is egyfajta „műalkotás”, amelyben az emberi arc és a műtárgy szemrevételezése párhuzamot mutat. Lavater munkája ugyanakkor művészetelméleti „szöveggyűjtemény”, többek között éppen a szépség és a grácia fogalmára reflektálva. S nem véletlen, hogy az angolszász recepció különösen érzékeny a közvetlen és a közvetett Shaftesbury-hatásra.[19] A neoplatonikus háttérre utaló természetfelfogás, a szépség és a morál szoros kapcsolata, s az optimizmus, mely szerint az emberi természet eredendően hajlamos az erényre, olyan jegyek, amelyek egyaránt jellemzik a két szerzőt.[20] Bodrogi megfogalmazása Shaftesbury kapcsán Lavaterre is érvényes: operatív helyzetbe hozza a kalokagathia antik elvét, s maximálisan kiterjeszti a gráciafogalmat, a morállal teljes kellem mintegy sugárzik az eszményi ember testéből-lelkéből.
Ami Kazinczy Lavater-utalásait illeti, annyit tudunk róla, hogy leveleiben többször megemlíti, illetve rá hivatkozó fiziognómiai ítéletet hoz egy arcképet szemlélve.[21]
A politeness diskurzusát tárgyaló könyvben pedig azért lett volna helye egy Lavater-fejezetnek, mert ismereteim szerint az ő munkája a legnagyobb hatáspotenciállal bíró kísérlet, hogy e shaftesburyánus fogalmakkal dolgozó diskurzus-típust visszavezesse a maga keresztény gyökereihez.[22] Másrészt a fiziognómiai szótár kiterjesztésével Lavaternek komoly szerepe van az új embertípus bemutatásában és leírásában.
Természetesen ez az érvelés további finomításra szorul, de talán ennyiből is kiderült, hogy ez a hozzászólás valójában nem „számonkérés”. Bodrogi könyvét olvasva már nem nagyon tudok Lavater elképzeléseire máshogyan gondolni, mint egy mintázatra, a csiszoltság diskurzusán belül. Csak abban bízom, hogy lehetőségem lesz mindezt továbbgondolni — jó társaságban.
Megjelent a Műút 2014048-as számában
____________________________________________
[1] Váczy János: Kazinczy Ferencz és kora, Akadémiai, 1915, 423, idézi: Bodrogi, 10.
[2] Legutóbb a kéziratos Kazinczy-hagyaték vizsgálata kapcsán Czifra Mariann figyelmeztetett rá: a nyelvújítási harcról szóló irodalomtörténeti elbeszélés — Toldy Ferencen keresztül — Kazinczy nézőpontját rögzítette és hagyományozta tovább. Czifra Mariann: Kazinczy Ferenc és az ortológusok. Árnyak és alakok az 1810-es évek nyelvújítási mozgalmában. Ráció Kiadó, 2014, 189–190.
[3] Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, 2014, 239.
[4] A görög charis a latin gratia megfelelője. (T. O.)
[5] Péterfy, 206.
[6] Horkay-Hörcher Ferenc: A skót felvilágosodás, Osiris, 1996; Uő: A gentleman születése és hanyatlása, Helikon, 2006.
[7] Szécsényi Endre: Társiasság és tekintély. Esztétikai politika a 18. századi Angliában, Osiris, 2002; Uő: Egy derűs rajongó = Lord Anthony Ashley Cooper Shaftesbury: Sensus communis. Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról, ford.: Harkányi András, jegyz.: Szécsényi Endre, Atlantisz, 2009.
[8] Gergye László: Múzsák és Gráciák között. Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet, Universitas, 1998.
[9] Békés Vera: A hiányzó paradigma, Latin Betűk, 1997.
[10] Balogh Piroska: Ars scientiae. Közelítések Schedius Lajos János tudományos pályájának dokumentumaihoz, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007.
[11] Fórizs Gergely: „Álpeseken Álpesek emelkednek”. A képzés eszménye Berzsenyi elméleti szövegeiben, Universitas, 2009.
[12] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete, s. a. r.: Orbán László, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009 (Kazinczy Ferenc Művei, 1. osztály, Eredeti művek).
[13] Kazinczy Ferenc: Fordítások Bessenyeitől Pyrkerig, s. a. r.: Bodrogi Ferenc Máté – Borbély Szilárd, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009 (Kazinczy Ferenc Művei, 2. osztály, Fordítások). Azóta megjelent a második kötet: Kazinczy Ferenc: Szép Literatúra, s. a. r.: Bodrogi Ferenc Máté, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012 (Kazinczy Ferenc Művei, 2. osztály, Fordítások).
[14] Boldog-Bernád István: Bodrogi Ferenc Máté: Kazinczy arca és a csiszoltság nyelve. Egy önreprezentáció diszkurzív háttere, Irodalomtörténet, 2013; Granasztói Olga: Kazinczy csiszolt arca, reciti.hu.
[15] Umberto Eco: Az arc nyelvezete, ford.: Kunkli Enikő, Lettre, 2004. nyár.
[16] Ebből a szempontból is beszédes Richard T. Gray könyvének címe: About Face: German Physiognomic Thought from Lavater to Auschwitz, Wayne State University Press, 2004.
[17] Richard T. Gray, 4.
[18] Melissa Percival: Johann Caspar Lavater: Physiognomy and Connoisseurship, Journal for Eighteenth Century Studeies, 2003/26, 77.
[19] Uo., 89.
[20] Uo. 81.
[21] Kazinczy Ferenc — Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1817. január 28. = Kazinczy Ferencz Levelezése. s. a. r. Váczy János, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, Bp. 1905. XV. 40.; Kazinczy Ferenc – Dessewffy Józsefnek, Újhely, 1827. szeptember 11., Kaz. Lev. XX. 355.
[22] Vö. Bodrogi, 285–286.