Jászberényi háromféle módon dolgozza fel tapasztalatait — három fokozaton rendezi a káoszt: napi tudósítások, újságcikkek; összefoglaló riportok, beszámolók; novellák formájában.
Tavaly megjelent két karcsú (azonban annál sűrűbb) kötete az utóbbi két műfajt prezentálja. A Budapest–Kairó a túlontúl szép nevű „arab tavasz” egyiptomi, a fővárosra összpontosuló lefolyását foglalja össze. Ezek a leghatározottabban nem politológusi megfigyelések, nem „elfogulatlan” „szakértői elemzések” — mely műfaj igen keresett és jócskán unalmas, de talán kétes is (mert ugyan mi a politika? és mi számít annak?) —, Jászberényit ez a fajta „szakértés” — írói szerencséjére — nem nagyon foglalkoztatja. Az ő pozíciója „közönséges” újságírói, és a nyelve is az: köznyelv; nem folyamodik a politológia frazeológiájához és elméleteihez, közhelyeit, előítéleteit elkerüli, az elkerülhetetlen központi, virágos fogalmat, a „demokráciát” s a származékait is csak módjával használja.
Persze sokkal többet tud a közel-keleti helyzetről, mint bármelyikünk, mert sokat tartózkodik odaát, kinn van az utcán, lévén 2007 óta különféle nyomtatott lapoknak és internetes portáloknak dolgozó szabadúszó haditudósító. Műfaja sokatmondó angol szóval a conflict journalism, emellett sajtófotós is. Én nagyon is honorálom, hogy ezekben az összefoglaló riportjaiban, melyeket könyvvé fűzött össze, nem tudálékos, nem is analitikus, inkább szintetikus szemléletű, és a kínálkozó magyarázatok helyett inkább az intuíciójának enged. Egyszóval vérbeli — mi több: véres — publicisztikát művel, s ekként, mivel az érzékszerveire és a józan eszére, a common sense-re hagyatkozik, közelebb tudja hozni az olvasóhoz azt, amiről én például nem is hittem volna, hogy érdekel; azt, hogy mi történik Afrikában, az arab távolban. A nyelv által sokkal közelebb, mint bármely tévés képsor, mert a nyelv, az ő saját nyelve érintettségről tanúskodik, összekapcsolja velünk, magyar olvasókkal (és a fordítások révén, gondolom, más anyanyelvűekkel is) az arab idegenséget.
Jászberényi sosem tüntet a szakavatottságával, ugyanúgy tapogatózik, csak persze sokkal harcedzettebben és beavatottabban, mint mi itt, a túloldalon. Külföldi újságíróként kívül marad az egészen, emberként azonban kiszolgáltatott a gyakran életveszélyes helyzetekben, tényleg a bőrét viszi vásárra, így aztán a narrációja is sérülékeny, de azon is ott a könnygázmaszk — indulatilag, érzelmileg nincs úgy belebonyolódva a történésekbe, mint az arabok, hiszen Egyiptom nem az ő hazája, a konfliktusokat kívülről szemrevételezheti. Az idegenség és az ismeretekből, tapasztalatokból összeálló részleges bennfentesség így együtt olyan pozícióba hozta őt, hogy képes közvetíteni az arab világ és az európaiak, amerikaiak között. A riportkönyv erényének tartom ezt a kommunikativitást, mely pont annak köszönhető, hogy a szerző emberként, hivatásos újságíróként és hozzáértőként képes mértéket tartani, azaz bármi szakmai vagy hősieskedő képmutatás, holmi kompetenciákra való hivatkozás nélkül közölni annyit, amennyit érzékel és tud, és amennyit a kaotikus eseményekből megfejteni képes. De azt is elmondja, hisz író, amit nem tud megfejteni. Paradox módon épp e nemtudás mezsgyéje nyitja meg számunkra, akik olvassuk, az átjárást az ismeretlenbe.
A közvetítéshez diszkrét, tömör, egyszerű nyelvet választott, a cifrázást nem szereti sem mint újságíró, sem mint író, újságírói értelmezései sem engednek az ideologizálás kényszerének, és nem hirdetik/propagálják a nyugatias felvilágosultságot, szabadelvűséget, a „demokrácia terjesztésének” ugyan honnan vett jogosultságát. Átüt a beszámolóján a káosz, és pont ezáltal hozza lépésről lépésre közelebb az olvasóhoz a történéseket, sokkal közelebbre, mint a külpolitikai elemzések vagy mint a tévés képsorok, melyek érdekes módon épp a néző teljes érintetlenségét hagyják jóvá. Így azonban Jászberényi személyes élményein, téblábolásán (vagy épp futásán), kérdésein és válaszadási kísérletein, az ő közén keresztül valamelyest, egy kicsit, nekünk is közünk lesz a közel-keleti eseményekhez.
Itt, ezen a „második szinten” nincs metaforizálás, allegorizálás, a sajátosan arabföldi közelmúlt és jelen az, amire ráláthatunk az újságíró közvetítése által; éppen az ottaniságnak a mássága önt bennünket nyakon. Más ott a diktatúra, más a tüntetés és más a forradalmiság, más a vallásosság és más az egész kultúra — az ő számára is, csak már nem annyira, mint a mi számunkra. Az arab valóságot felfogni és megérte(t)ni neki (magára mért, talán sorsszerű) föladata, nekünk pedig „érdek nélkül tetszik” vagy sem — egyazon világban és egy korban élünk, ezért jó, ha halvány fogalmunk és képzetünk van az arabokról, mielőtt gondolataink lennének róluk, vagy mielőtt elítélnénk vallásuk kizárólagosságát.
Ha az „iszlám” valaki fülének netán vészjóslóan cseng, itt az idő, hogy elolvasson valamit a Közel-Kelet és Afrika jókora részén elevenen élő, a konkrét, társadalmi, és kicsit történelmi kontextusában is szemlélt iszlámról, mielőtt megsüketítenék az elő- és utóítéletek. Jobb, ha nem nagyon, vagy csak óvatosan ítél, ahogy azt Jászberényi teszi, miközben a dolgát végezve differenciálódnak számára — számunkra — az iszlám különféle irányzatai, no nem táblázatszerűen, hanem úgy, ahogy léteznek a sivatagban, az isten háta mögötti településeken, kisvárosban, külvárosban és a tizenhét milliós nagyvárosban. A szekuláris, liberális politika Egyiptomban kudarcot vallott, olvassuk, és valamelyest meg is értjük, hogy miért. „A vallás keresztülszövi a társadalom egészét, függetlenül attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem”, állapítja meg az óvatos tollú szerző, miután többszörösen bemutatta, hogy ezen a vallási átitatottságon (vagy épp ittasultságon) mit értsünk.
Biztos, hogy egy odavalósi másként látja az egyiptomi forradalmat, mint e könyvből mi, Jászberényi élményalapú interpretációja azonban a mi nyelvünkön beszél. A régióban lejárt a diktátorok, a „félistenek” kora, mondja, az embereknek elegük lett a harminc éve tartó szükségállapotból, a katonaságok és titkosszolgálatok, a karhatalom zsarnokságából, és, nem utolsó sorban az információs forradalom hatására, spontánul törtek ki a tüntetések, lázadások, a forrongások és forradalmak, s lódult meg a viharban a demokratizálódás hullámverése.
Ez az interpretáció. Amit bemutat, az azonban törzsi ellenségeskedések és utcai csaták sorozata, polgárháború, könnygázfelhők, kőzápor, gumilövedék és éleslövedék, lázadók, sebesültek és halottak. A felfordulás káosza, ami azért nevezhető forradalomnak, mert „minden önként szerveződött, abban az eufóriában, ami a forradalmak sajátja. Amikor mindenki, még a legcinikusabb ember is hinni kezd abban — figyeljük meg, ahogy az újságíró a saját tapasztalatba mártja tollát —, hogy a fennálló társadalmi rendet meg lehet változtatni, hogy győzhet a társadalmi igazságosság és az egyenlőség. Ez az érzés mindenkin, még a külföldieken is eluralkodott.”
Aztán sor kerül arra is, hogy az újságíró megmutassa a forradalom felemás diadalát és a szekuláris ellenzék elbukását. Úgy, hogy értsük. Akinek összehasonlításra támad kedve az arab és a magyar helyzet között, az megteheti, magam nem vetemedtem erre, miután beleszagoltam a puskaporba és rám ragadt egy pici a sivatag homokjából. És hallottam harsogni a hangszórókból az imámokat. (Mint Boszniában.) Viszont azt sejtettem meg a riportkönyvből, amiről turistaként semmit, de semmit se tudnék. (Hogy a turisztikai élmények milyen Patyomkin-falut képeznek, mellékesen az is kiderül a könyvből.)
Jászberényi a saját fotókkal is gazdagított publicisztikájával (mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg szép külalakban) némi rendet vágott a káoszban, ami bizonyára nem kevés munkájába tellett, hiszen a könyv elején ő maga számol be ijedelméről, hogy vajon sikerül-e összefoglalnia azt, ami megesett vele, és ami az országban a szeme láttára megtörtént. Sikerült, mégpedig szerintem pont azért, mert egész munkája során kíváncsi és figyelmes volt, az értelmezésben óvatos, íráskor pedig kerülte a stilizálást és a mélyen-szántani-akarást. Mert beismerte azt, amit nem tud(hat), és a saját fejével gondolkodott. Miután a saját bőrén (és szemén) érezte, hogy milyen égető az „arab tavasz”. Mert nem járatta bolondját a demokráciával, elkerülte a publicisztikai és politikai közhelyeket.
Allah nem engedi meg azoknak, akik nem hívei, hogy ennél mélyebbre hatoljanak.
A „harmadik fokozaton”, a novellákban a káoszrendezés fokozódik, ebben a műfajban már helye van a teljes, akár makacsul teljes szubjektivitásnak és az etikai elgondolkodásnak, a metaforaalkotásnak és az univerzalizálásnak, a maximalista igényű jelentéssűrítésnek. Ami közös a riportkönyvben és a novelláskötetben, az a nyelvi mértékletesség, ami nem puritanizmus, de nem is földúsított nyelv; nem kifinomult nyelv, de nem is otromba, hanem hétköznapi hangulatú és tömör, velős. Számomra szimpatikus, ahogy Jászberényi kerüli a blikkfangosságot, az alul- vagy felülstilizálást, s ahogy íróként is a saját mértékét, mércéjét keresi, és meg is találja. Inkább kevesebbet mond, mint többet, inkább szegényesebben, semmint sziporkázva.
A novellák is a közel-keleti élményeket, tapasztalatokat dolgozzák fel, igényesen, azzal a szándékkal, hogy leszűrjön belőlük valamit. Mindössze néhány darab foglalkozik a személyes magyarországi élettörténettel, melyeknek jó helyük van a kötetben. A gyerekkori légpuskás emléket ábrázoló novella (Profi gyilkosok) olvastán felderenghet, hogy majd a húszas évei végén járó fiatalember miért is választ ilyen veszélyes foglalkozást. A fegyvertől sem berzenkedő férfiasság archetípusa/mítosza/képzete — az Apa Neve, mondaná Lacan — kiskorában bele lett ültetve a gyerekbe, és a felnőtt férfinak már eddig is nem kevés erőfeszítésébe tellett, hogy lefegyverezze önmagát. A puskát a törékeny kamerával helyettesítette. A macsó beidegződésekkel Jászberényi azért tudott ha nem is le-, de legalább számolni, mert írásra adta a fejét, ez a munka pedig az önmagával szembeni őszinteség és az érzékenység skáláját bízza rá. Nem a puskát, mint az apja. Jászberényi pedig nem hazudtolja meg tollforgató és író önmagát. Erőteljes érzelmeit — elnézést a közbevetésért, de portréiról egy megszeppent kisfiú arca néz ránk — a „jó katona” meglehetős keménységével viseli és kezeli. Hogy ez a keményfiús látszat ellenére milyen fájdalmas föladat, arról vall a másik magyar témájú novella, A sivatagban reggel hideg van, az apa halálának minden bizonnyal egyik legjobb magyar rövidprózai megformálása, melyben rejtett drámaisággal megtörténik a szóba nem ölthető dolgok egész halmazának — sivatagának — a körülrajzolása. Lehet, hogy ennek a novellának a zárása (a csattanója) szentimentálisan hat. Ez az utolsó előtti darab a kötetben, és addigra már kapiskáljuk, hogy a kegyetlenség tapasztalata és gyakorlata, a cinizmus mint a kegyetlenséghez való hozzáedződés mentális iskolája és az érzelmesség összetartoznak. A cinizmus és a rettenetes érzelmesség — rettenetességét Jászberényi jó ízléssel szemlélteti — ikertestvérek.
A kegyetlenség iskolája Jászberényinél nem artaud-i értelemben jelenik meg, hanem társadalmi, közösségi, szociálpszichológiai vetületében. A közösségi élet az, ami kegyetlen, sőt a közösségi érzés, az a törzsi kötelék és érzelem, mely Afrikában eklatáns, miközben mifelénk is jelen van, csak sokkal burkoltabban, és a „politikai korrektség” által kiátkozva. A novellák dimenziója már nemcsak megengedi, hanem elő is hívja az ilyen összehasonlításokat, eltávolodunk a konkrét-tárgyi szinttől a metaforikus-szubjektív és általános-elvont szint felé. A törzsi háborúkban tapasztalt feltétel nélküli agresszivitást antropológiailag is ért(elmez)hetjük. Igen erős a Regisztráció című novella, mely rájátszik erre az antropológiai áttételre, keményre vert iróniával. A posztkolonializmust és a fallo(go)centrizmust egyaránt láthatatlan bírálat alá veszi ez a novella, nem ideologikusan, hanem csak úgy, ahogy az élet hozza, kínálja tálcán. Nem ez az egyetlen darab, melyben a férfias föllépés ironikus önreflexiója formaalakító tényező.
A cigi-alkohol-kurvák típusú férfias „problémamegoldás” Jászberényinél szerencsére nem poetizálódik oly módon, mint például a züllöttségét fitogtató Bukowskinál; itt a férfi kiszolgáltatottsága és esendősége átüt a visszataszító vagánykodáson, lásd például a Die Toten Reiten Schnell című novellát. Csak A lebegő hordók című kötetzáró darabban veszti el az író az egyensúlyt — pont akkor „süllyed”, amikor ennek az ellenkezőjét akarja —, de ezt a kudarcot félig-meddig tematizálja is. Nem jól, mert ez az életanyag — egy rút véget ért házasság története — egyelőre nem áll a kezére, a tudattalan bosszúfantáziák és a kétségbeesés rohamai legyőzik az írói résenlétet.
A borzalmas háborús, tipikusan iszlám kegyetlenség-mozzanatokkal jobban el tud bánni íróilag, mint evvel a sajátjával. Az első és a Bevenni Trinidadot című novellákban oktalannak tűnő — vagyis a mi fantáziánkat túlszárnyaló — gyilkosságok tanúja az újságíró, az író pedig szépen felmutatja a cinizmus és a kényszerű fádság kialakulásának göröngyös processzusát. Ez is egyfajta „bőrkeményedés a homlokon” — olyan, mint a legtöbbet imádkozó-hajlongó muszlimok stigmája —, melyet a javíthatatlan és hozzászólást nem tűrő kegyetlenséggel való folytonos szembesülés okoz. Ki tudja, ki kit és miért lő agyon és kit enged el, ki tudja, mi minden van a házasságtörő nő halálra kövezése mögött; a kegyetlenség nemcsak civilizatórikus szimptómának, hanem öncélúnak, sőt antropológiai kéjforrásnak látszik, létezése megkérdőjelezhetetlen és kiküszöbölhetetlen. A kívülálló tanú (akinek más típusú kegyetlenség-játszmái vannak egy másmilyen kultúrában és társadalomban) nem tudja, milyen magatartást alakítson ki ezzel szemben, s tanácstalanságát alkoholba, kicsapongásba vagy tompító közönybe fojtja. Nem kell Afrikába menni ahhoz, hogy megismerjük ezt a fajta, érzéketlenséget termő közönyt, mely a demokráciában egyként virágzik, az afrikai verőfényben azonban láthatóbbá válik számunkra. Egyébként Jászberényi nem játszik rá az egzotikus színekre, ellenkezőleg, bevezet minket e színek függönye mögé, ahol nem a humanizmusunk különböztet meg bennünket, ellenkezőleg, a könyörtelenségünk rokonít az arabokkal s a beduinokkal. A felvilágosult könyörtelenségen pedig a cinizmus az a bizonyos „bőrkeményedés a homlokon”.
A cinizmus fordítottjának — ezáltal testvérpárjának — tűnik az az iszlám mártírkultusz, melyről Jászberényi mindkét könyvében beszél, és ami csakúgy a könyörtelenséget burkolja be. Erről szól az Ikrek című novella, mely élesen és határozottan — feltételezem, szociografikus pontossággal — rajzolja meg, hogy mit is jelent ez. A riportkönyvben így magyarázza el a szerző: „sehol a világon nem erősebb a mártírkultusz, mint a Közel-Keleten. A vallás keresztülszövi a társadalom egészét, függetlenül attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, a mártíromság gondolata mindenkinek kedves”. A novella ennek a fenoménnek az érzelmi gazdagságát is szemléltetni tudja, úgy, hogy azt egy európai is megértse valamelyest.
Az európai újságíró és fotós, ahogy ez a riportkönyvben áll, a „balhéra” megy a Közel-Keletre, és meglehet, a halálösztön hajtja. Jászberényi Sándor, mint írja, Európa „üvegburájából” menekült ki, amikor ezt a szakmát választotta, saját itthoni magától és Magyarországtól is el akart távolodni, nyilván próbára is akarta tenni önmagát, a férfiasságát, a tollát, erős kontrasztokra volt szüksége és pénzt kellett keresnie. Pályaválasztása morális igazolásra szorul, hiszen úgy is fogalmazhat, hogy „az ő szenvedésük egy árucikk, amit te árulsz a piacon” (részlet egy interjúból); az ezzel járó morális kérdéseket és kétségeket kertelés nélkül fel is teszi novelláiban (Láz; Valamit a szakmáról; Az első; Bevenni Trinidadot; Valahol a határon). Messze attól, hogy morálisan kifogástalannak akarna látszani — azonban pont a probléma irodalmilag érvényes föltárása bánik el a megveszthetőséggel. Szépirodalom szemlátomást nem kompenzációképpen születik a „piszkos” munkából: benső, bensőséges etikai igény erezi a novellákat. Fölold(oz)ás nincs, konfliktus van, ami máris sokkal több, mint az amoralitás vagy az immoralitás. (Ami egyébként megannyi értelmiségi munkának magától értetődőként vett „velejárója”.) Ezek vizsgálat tárgyává vannak téve a novellákban, nem afféle „hitvita” formájában, hanem, mint mondtam, az etikai kérdések alkotják a novellák erezetét.
Jászberényi sajtósként a mindent megszálló, mindenre rátelepülő médiatársadalom része, aki kiszolgálja az információzabáló gépezetet, íróként azonban rálát saját pozíciójára, és nem rejti véka alá morális, etikai kétségeit. Mondhatni a tényfeltárás tényfeltárására vetemedik (lásd: Valami a szakmáról), erre pedig éppen a novella képes, ez a műfaj kiugrasztja a nyulat a bokorból. Többnyire egyes szám első személyben ír, újságírók, fotósok szerepelnek a novellákban — ő maga, így vagy úgy elrajzolva, s a kollégák —, akik nem tudnak és/vagy nem is akarnak segíteni az embereken, hanem végzik a munkájukat, vagy nem csinálnak semmit, várakoznak a megfelelő pillanatra, és azon izgulnak, hogy el ne szalasszák. Jászberényi föltárja ennek a munkának a materiális, pszichés, erkölcsi és mentális hátterét és előterét, legalábbis fölhasítja a novellaműfaj vágásaival. A hazugságföltárás nem kis dolog, erre alighanem rá vagyunk szorulva mindannyian, a kegyes és kegyetlen hazugságokéira egyaránt.
A káosz rendezésében a novelláival valóban egy fokozattal mélyebbre jutott, mint a riportkönyvével. A káosz azt jelenti, hogy nem tudjuk, a valóságban mi van, a fejben és az érzelmekben viszont ott a zavar. Az iszlám vallási megnyilvánulásokkal találkozva pláne. A Blake-szabály, az Ahmed Szalem elhagyja Istent és Az ördög egy fekete kutya című novellák, de a már említett Ikrek is, és tulajdonképpen minden Közel-Keleten játszódó darab kijelzi a vallási és politikai iszlámmal való találkozás „Unheimlichkeit”-ját, hátborzongató idegenségét, ami a tájékozódással, megismeréssel arányosan és a megszokással együtt csökken ugyan, ámde mindazonáltal épp a nyomatékos jelenléte az egyik rém fontos jelensége ennek a mi világunknak. A különbség szervesen hozzánk kell, hogy tartozzon. Azt hiszem, a nyugati ember egyik nagy mulasztása, hogy nem képes ezen a téren előrehaladni a megismerésben és a megértésben. A tévé ebben nem segít. Magam ezért örültem, hogy — nem első olvasásra! — fölfogtam Jászberényi Sándor két könyvének világát. Egyik sem ismeretterjesztő jellegű, mindkettő a differenciák és hasadások szemléltetésére törekszik az újságírás és a szépirodalom két különböző útján-módján. A metafizikai dimenzióba is vezetnek utak. A halál véletlenszerűsége és értelmetlensége, meg a halál vallási értelmezése is köztük van. „Okos halált sem akartam soha” — szólal az első novella, A láz figyelemre méltó utolsó mondata, mely máris épp elég gondolkodnivalót hagy maga után.
Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy az író-újságíró mindebben nagyon konkrétan vesz részt, a testi jelenléte és a percepciója, mindaz, amit a test eltűr az afrikai kalandok során, átjárja a novellákat, de a riportkönyvet is, és ez a hitelesség javára válik; a csattanók jobbára nem keltik írói fifika érzését. Pedig nehéz ma, a disszemináció korában — amikor, az a gyanúm, nincsenek olyan „tiszta helyzetek”, amilyenekre Jászberényi vágyik — igazi novellát írni, túl a rövidtörténeten, s az elbeszélésen innen. Jászberényinél mindegyik novella más; nem dolgozik sablon szerint. Novellisztikája remélhetőleg még sok árnyalatot kibont annak ellenére, hogy ő maga egyértelműséget óhajt. „Sok történet van még ebben a revolverben, és az ujjam a ravaszon van”, mondta egy interjúban. Én nem kedvelem ezt a rögtönzött metaforát, és abban bízom, hogy továbbra is reflektáltan, a „durranásokat” inkább mellőzve dolgozza majd fel súlyos tapasztalati anyagát és a férfiassági komplexusait — sőt líraian, az érzelmekkel csínján bánva, indulatait megfékezve.
Ezek a novellák az ábrázolt kegyetlenségek és a hősök — az újságíró alakmások — cinizmusa vagy fásultsága ellenére — nem is ellenére, hanem azzal együtt — érzelmekben gazdagok. Hogy a szerző ezt az ellentétességet: a tűrőképességet, bizonyos szikárságot, szikkadtságot és a szenzibilitását össze tudta hangolni, az megbecsülendő írói munkára, szöveggondozásra és nem kevésbé benső, pszichés és szellemi munkára vall. Ami az egzisztencia csendjében zajlik, úgy, hogy magunk is csak keveset tudunk róla, és nem parancsolhatunk neki. „Soha senki sem ért meg semmit — panaszolta az író egy interjúban —, mindenki magával van elfoglalva. Réges-régen feladtam, hogy megpróbálhassak megértetni bármit is ezekből a dolgokban bárkivel, mert úgysem megy.” Ez az értetlenség alighanem saját magunkra is vonatkozik. Akárcsak Afrika és az arabok esetében — az írásmunka segíthet, s a figyelem, mely az olvasóra is bőven ráfér. „Ott, egy háború közepén volt igazán felszabadult” — írja Jászberényi az egyik fotós hőséről. Biztosan olvasni enged még erről a paradox állapotról és a „konfliktuszónákról”, hogy értőbb emberekké váljunk.
Megjelent a Műút 2014045-ös számában