Ödön von Horváth műveinek, főleg színműveinek skatulyázására két német színházi fogalom kínálkozik: a Volksstück és a Zeitstück. A Volksstück műfaja, amelyet nem szerencsés „népszínmű”-nek fordítani, mert az magyarul egészen mást jelent, helyette inkább „népi színjáték”-ot mondhatnánk, a 19. század első felében alakult ki Bécsben. A bécsi külvárosok jellegzetes alakjait léptette színre bohózatokban, dal- és mesejátékokban, a kispolgári közönséghez közel álló, „népi” témájú zenés vígjátékokban. A műfaj nevezetes formateremtő képviselői Ferdinand Raimund és Johann Nepomuk Nestroy voltak. A németül író osztrák–magyar író, Ödön von Horváth az 1930-as évek elején ezt a műfajt elevenítette föl olyan darabjaiban, mint a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline vagy a Hit, remény, szeretet, de úgy, hogy Volksstückjeit — ő maga is így nevezte őket — kétarcúvá tette. Színükön megőrizte a bécsi hagyományra jellemző idillikus-kedélyes és szentimentális vonásokat, a visszájukon ellenben elidegenítő, groteszk, tragikomikus hatásokat érvényesített.
Zeitstücknek az olyan darabot nevezik — a magyar színházi szaknyelvben is ezzel a német szóval —, amely témáját, anyagát a jelenkori történelmi-társadalmi viszonyokból, aktuális napi és helyi történésekből meríti. Erénye, hogy — mint Volksstück is — a kortárs nézőket közelről, közvetlenül érinti, tudatosítja, rendezi bennük mindennapi életük problémáit, állásfoglalásra késztet. Gyengéje — azoknak a daraboknak, amelyekben nincs más, csak az aktuális problematika —, hogy hamar elavul. A legjobb Ödön von Horváth-darabok annyiban Zeitstückök, hogy jól felismerhetően kortárs helyi témákat dolgoznak fel, olykor újsághírekre emlékeztető részletekkel, annyiban többek annál, hogy az elidegenítő-stilizáló effektusok és az aktualitáson áttetsző „örök” típusok és helyzetek általános érvényűvé teszik őket.
Az örök kispolgár — ez a magyar címe Horváth első fontosabb regényének, amely 1930-ban, közvetlenül a híres népszínjátékok keletkezése előtt jelent meg. Horváth itt ugyanazt kísérli meg, mint a következő darabokban, de még kevésbé sikeresen: különféle polgári és kispolgári alakok párhuzamos életének epizódjaiból lazán összefüggő, szatirikus tendenciájú jeleneteket-helyzeteket rendel egymás mellé, azzal a célzattal, hogy körvonalazódjék belőlük a modern német nyárspolgár típusa — mert itt inkább a nyárspolgárról van szó, mint a kispolgárról, a német cím szerint is (Der ewige Spießer). Egyfelől napi aktualitások (az 1928-as barcelonai világkiállítás, a nagy világgazdasági válság, munkanélküliség, prostituálódás), másfelől az örök (?) német nyárspolgárnak azok az aktuális alakváltozatai, amelyek lehetővé tették, sőt elősegítették a nácizmus térhódítását. Nemcsak a Horváth-művekből ismerősek ők, hanem az egész kortárs német irodalomból, filmből, képzőművészetből is (lásd Carl Sternheim, Heinrich Mann, Franz Werfel, Alfred Döblin, Bertolt Brecht, Kurt Tucholsky, Carl Zuckmayer, Fritz Lang, Josef von Sternberg, George Grosz stb. műveit).
Míg Az örök kispolgár a Horváth-fénykor és a dermesztő, vizionárius korkritika nyitánya, a két további Horváth-regény, az Istentelen ifjúság (1937) és a Korunk gyermeke (1938) a tragikusan rövid életpálya és az emiatt töredékesnek tekinthető életmű záróakkordja volt. Az 1931–33-as évek áttörése és sikerei után Hitler hatalomra jutása következtében Horváth elszigetelődött Németországban. A Hit, remény, szeretet bemutatóját már betiltották, ő maga nemkívánatos személy lett. Törölték a Birodalmi Irodalmi Kamara tagjainak sorából, kiutasították Németországból, ezért Bécsbe költözött. Bezárultak mögötte a német színpadok, amelyeknek addigi bemutatóit köszönhette. 1937-ben a prágai Német Színházban még sikerült előadatnia két bohózatát, és decemberben a Szudétavidékhez tartozó Mährisch-Ostrauban (Moravska Ostrava) utolsó darabját, A végítélet napját, de mivel Horváth ezeket a bemutatókat marginálisnak érezte és a „színdarabírást egyelőre értelmetlennek”, ismét a prózaírás felé fordult.
Az Istentelen ifjúság (Jugend ohne Gott) 1937-ben Amsterdamban jelent meg egy emigráns német kiadónál. Mind tematikai téren, mind formai szempontból szoros szálak fűzik a drámákhoz, különösen a vele nagyjából egyidejű A végítélet napjához, de még inkább a következő prózai darabhoz, a Korunk gyermekéhez. Mindkét regényben (vagy nevezzük őket inkább kisregénynek) van valami — prózai formájuk ellenére — a Volksstückökből, amennyiben egyszerű, triviális történetet, helyenként groteszk vagy borzongató fordulatokkal élő erkölcsi példázatot adnak elő; és a Zeitstückökből is, amennyiben a beléjük foglalt éles társadalomkritika egyértelműen a hitleri Németország ellen irányul, még ha az nincs is nevén nevezve. Ugyanakkor olyan vonásaik is vannak, amelyek múltbeli és kortárs német irodalmi tendenciákkal rokonítják őket. Az Istentelen ifjúságot például Wedekinddel, A tavasz ébredésével, illetve olyan műfajokkal, amelyek Wedekindet is inspirálták. Többek közt a Moritattal, ahogy a rémtörténeteket, gyilkosságokat (Mordtat) elbeszélő, képmutogató, balladaszerű vásári rigmusokat nevezték. Az 1934–35-ös évekből fennmaradt Horváthnak egy drámatöredéke, amely az Istentelen ifjúságot előlegezi, és már a címével (Der Lenz ist da! Ein Frühlingerwachen in unserer Zeit — Itt a tavasz / a kikelet! Egy tavaszébredés korunkban) Wedekind drámájára utalt. Wedekind „gyermektragédiájában” ugyan nincs szó gyilkosságról, mint a Horváth-kisregényben, „csak” öngyilkosságról és művi vetélés okozta sajnálatos halálesetről, de kamaszok zavaros és ijesztő lelkivilágáról, erotikus vágyakról és főleg a tanár–diák-viszony kríziséről, egy felnőtt tanácstalanságáról és lelkiismereti konfliktusáról Horváthnál is szó van. Ám a tematikus hasonlóságoknál lényegesebb az eszmei különbség: míg Wedekindnél a serdülők szexuális ébredése és a felnőttek ostoba érzéketlensége okozza a zűrzavart és a tragédiát, Horváthnál a náci korszak új nemzedékének értékzavara, vagy inkább az értékek totális hiánya, az istentelenség.
Az Istentelen ifjúságnak ez a kor- és társadalomkritikus, illetve filozófikus-teológiai rétege egy példázatos bűnügyi történetbe ágyazódik. Egy meg nem nevezett városban egy névtelen földrajztanár (rejtély, honnan veszi a Helikon kiadásának fülszövege, hogy Lorenz Ludwignak hívják) állását féltve egyensúlyozni próbál a rádión közvetített propagandisztikus jelszavak, az iskolai és szülői elvárások, valamint saját bizonytalan meggyőződése között. Mikor dolgozatot írat a felügyeleti szervek által előírt témáról („Miért van szükségünk gyarmatokra?”), és az egyik fiú dolgozatában azt olvassa, hogy „Minden néger alattomos, gyáva és lusta”, ezt a javításkor szóvá teszi, mondván, hogy „a négerek is emberek”. A fiú pékmester apja ezt számonkéri rajta, megfenyegeti, az igazgató pedig figyelmezteti a tanárt: ne szegüljön szembe a korszellemmel, mert különben kirúgják. A diákjai követelik is, hogy váltsák le. Egyelőre maradhat, és igyekszik alkalmazkodni. Húsvétkor paramilitáris kiképzésre viszi az osztályát egy sátortáborba. Itt tudomást szerez arról, hogy két diák, Z. és N. örökké verekszenek a sátrukban, és hogy Z. titkos naplót vezet, amelyet egy lakattal lezárt ládikóban őriz (a diákokat mind kezdőbetűk jelölik, ami talán annak az egyéb téren is tapasztalható szándéknak a jele, hogy allegorikus érvényűvé tegye Horváth a történetet, de megnehezíti az olvasást, mert nem könnyű megjegyezni, melyik betű melyik — egyébként is sematikus — fiúhoz tartozik). A tanár titokban, a fiúk távollétében feltöri a ládikó zárját, elolvassa naplót, és megtudja belőle, hogy Z. szexuális viszonyt folytat egy vagány lánnyal, aki egy környékbeli tolvajbanda vezére. Mikor Z. észreveszi, hogy valaki feltörte a ládikóját, N.-t gyanúsítja a tettel, a tanár pedig, megint csak kenyerét féltve, hallgat. Még akkor sem vall színt, sőt akkor lapít csak igazán, amikor N.-t holtan találják meg az erdőben.
A gyanú egyértelműen Z.-re terelődik, annál is inkább, mert bevallja a gyilkosságot. Vele együtt a lányt, Evát is letartóztatják. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Z. a vallomásával a lányt fedezi. Közben egy belső hang azt súgja a tanárnak: vállalva a következményeket tanúvallomásában mégis csak ismerje be, hogy ő törte fel a naplót őrző ládikót. Meg is teszi ezt, mire azonnal elbocsátják. Példáján felbátorodva Eva bevallja, bizonyítékokkal alátámasztva, hogy nem Z. volt a tettes, de nem is ő, hanem egy másik fiú, akiről azonban ő nem tudja, kicsoda. Nem hisznek neki, és ettől fogva őt tartják a gyilkosnak. Személyleírása alapján azonban a tanár rájön, ki lehetett ez az ismeretlen fiú, és bár nincs könnyű dolga, le is leplezi. T.-ről van szó, akinek addig szinte semmi szerepe nem volt a történetben. Még jóval előbb, egy osztálytárs, a megfázásába belehalt W. temetésén tűnt fel neki ez a bizonyos T., ahogy fölényes, gúnyos mosollyal, világos, kerek, fénytelen szemével őt fixírozta. Mint egy hal. És a tanár nemcsak az igazi tettest ismeri fel ebben a fiúban, aki többieknél sokkal gazdagabb, kiváltságosabb családból származik, hanem a „Halak korának” tipikus képviselőjét is. Még korábban elbocsátott, lecsúszott kollégája, „Julius Caesar” elmélkedett neki egyszer részegen a „Halak koráról”, amelyben „mozdulatlanná válik az emberi lélek, akár a hal ábrázata.” A tanár ettől fogva gyakran úgy érzi, hogy halak néznek be az ablakán. Mikor T. öngyilkosságba menekül tette és a gyanúsítás miatt, a tanár elmondja a rendőrségen, hogy T. látni akarta, hogyan jön egy ember a világra, és hogyan megy el. „Minden titkot ki akart fürkészni, de csak azért, hogy fölöttük állhasson: fölöttük, gúnyos mosollyal.” T.-nek tehát más motivációja nem volt, mint ez a hideg, érzéketlen kíváncsiság. „Semmitől sem borzadt el, mert félelme csak gyávaság volt.”
Ennyiből is látható, hogy ez a bűnügyi bonyodalom csak korlátozott mértékben felel meg a szabályos krimi követelményeinek: a gyanúsítottak és az áldozat eléggé elnagyolt figurák, viszonyaik homályosak, a tettes úgyszólván a semmiből kerül elő, lelepleződése kissé valószínűtlen. És ami még fontosabb: az egész történet egy olyan szereplő szemszögéből, első személyű elbeszéléseként, sőt szinte belső monológjaként játszódik le, akinek megvan a maga saját „bonyodalma”, amely csak érintkezik a kriminálissal. Elkövet ő is egy vétket, amiből elsőre még kimagyarázhatná magát, akár álszent pedagógiai érvekkel. Ő azonban fél és szégyelli magát, tehát hallgat. Aztán mikor megölik N.-t, még nehezebb helyzetbe kerül. Mulasztása annak az opportunizmusnak a következménye, amelyet lelkiismerete passzív ellenállásnak láttat. A tanár „bonyodalma” végeredményben az a kihívás, hogy miután belekeveredett egy bűnügybe, sőt egy darabig úgy látszik, hogy közvetve ő váltotta ki, lelkiismerete szavára ki tud-e lépni a hazugság árnyékából, az igazságért vállalja-e tanári egzisztenciája összeomlását. Hasonló lelkiismereti konfliktus áll A végítélet napja című dráma középpontjában is: amikor Hudetz falusi állomásfőnöknek épp át kellene állítania a szemafort, egy pillanatra eltereli figyelmét, hogy évődik egy lánnyal, és emiatt tömegszerencsétlenség történik. A Hudetzbe szerelmes lány hamis tanúvallomása először megmenti az állomásfőnököt a börtöntől, de aztán Anna összeomlik az önvád súlya alatt, és a terhelő tanút Hudetz átsegíti a túlvilágra. Végül Hudetz sem bírja el a lelkiismeret-furdalást, és feladja magát. Hogy a regény tanára végül képessé válik a beismerésre, úgyszólván erkölcsi értékké válik azáltal, hogy ő végeredményben „ártatlannak” bizonyul, hiszen egy „Hal”, vagyis a szörnyűséges kor okozta a tragédiát.
Más poétikai eszközök mellett ez a „Hal”-szimbólum is jelzi, hogy Horváth a náci Németország viszonyaira utaló történetet egyértelműen erkölcsi-politikai példázattá akarta stilizálni. Nem az események objektív megjelenítésére helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogyan éli át, hogyan értelmezi őket a főhős. Naplószerű, jelen idejű monológja mindenesetre eltér a joyce-i típusú belső monológtól: nem a grammatikát és a szintaktikát tördeli szét, hanem a folyamatosságot és a koherenciát. Rövid mondatok, bekezdések, fejezetek szaggatott sorából áll a szöveg. Tárgyias közlések, párbeszéd-töredékek, groteszk kontrasztok, látomásos képek váltogatják egymást zaklatott tempóban. A főhős-elbeszélő nem fejt ki, nem elemez semmit részletesen, hanem mintha csak sodornák az események és benyomások, valami révületben próbálja követni és megragadni őket. Reflexióiban kezdetben igazolni igyekszik magát, opportunista magatartását, és érveket hozzá a kor „istentelenségében” talál, többek közt egy falusi plébánossal folytatott beszélgetéseiben. A történet végére aztán — kissé váratlanul és motiválatlanul — visszanyeri hitét, „az igazságban” megtalálja Istent, és az időközben félreállított plébános közvetítésével Afrikába megy, a négerek közé, hogy tanár legyen egy missziós iskolában. Ezen a ponton, és egyáltalán a könyv vége felé az Istentelen ifjúság nemcsak a bűnügyi bonyodalomtól, hanem a fasizmuskritikától is eltávolodik, és valamiféle megtérés vagy megváltás vallásos képzeteinek elmosódott régióiba rugaszkodik.
A Korunk gyermeke is egy belső átalakulás története. A forma ugyanaz, mint az Istentelen ifjúságban: egy névtelen én-hős szaggatott, expresszionisztikus, helyenként balladaszerű monológja. A történés közege itt is meghatározatlan, de nyilvánvaló, hogy ismét a náci Németország stilizált képével van dolgunk. (Érdekes apróság, hogy a színhelyül szolgáló város egy tengeri kikötő — nem világos, hogy ennek van-e jelentősége). A főhős itt egy fiatal katona. Azáltal, hogy besorozták, értelmet kapott az élete, amellyel egyébként mint munkanélküli nem tudott mit kezdeni. Tökéletesen azonosul azokkal a politikai jelszavakkal, amelyeket katonaként szolgál. Egységét bevetik egy villámháborúban, amelynek célja egy szomszédos kis ország meghódítása. Horváth itt valószínűleg a kisregény írásával egyidejű Anschlußt tekintette mintának, bár ő fegyveres konfliktust ábrázol, amivel egyúttal már a másfél év múlva kirobbanó Blitzkrieget vizionálja.
Egy támadás alkalmával a katona meg akarja menteni századosát, aki vakmerőségével mintha értelmetlen módon a halált keresné, de nemcsak a százados vész oda, hanem ő is súlyosan megsebesül és kórházba kerül. Karsérülése nem jön rendbe és kiszuperálják. Felkeresi a százados özvegyét, átadja neki férje búcsúlevelét, amiből kiderül, hogy felettese valóban meg akart halni, annyira megundorodott bajtársai és alárendeltjei rémtetteitől. Itt, Az akasztott ember házában című fejezetben következik, kissé sablonos kezdetek után, a könyv egyik csúcspontja: a katona összefekszik a százados özvegyével. Viszolyogtatóan groteszk jelenet, összetéveszthetetlenül horváthi.
Hasonlóan ismerős, jellegzetes horváthi helyzetben ismerkedünk meg egy másik női szereplővel, aki pénztáros a vurstliban az elvarázsolt kastélynál. Még háborús bevetése előtt, egy kimenője alkalmával a katona nem merte őt megszólítani, helyette több fagylaltot nyalt el egymás után, holott nem is szereti a fagylaltot, később aztán mint kimustrált invalidus nyomoz utána, de groteszk félreértések után kiderül, hogy a lány börtönben ül tiltott magzatelhajtásért. Teherbe esett ugyanis egy másik katonától, és ezért elbocsátották a vurstlitól. A katona-hősben ekkorra már forr a düh a haza, a felettesek és vezérek ellen, és hirtelen felindulásában belöki egy csatornába azt a könyvelőt, akit felelősségre vont a lány elbocsátásáért. Rettentő hideg van — ez a hideg nemcsak a tél hidege, hanem a „Halak korá”-ból is ismerős, egyetemes érzelmi hidegség —, és hősünk félig-meddig öntudatlanul fagyhalálra ítéli magát egy parkban. Reggel, amikor már megfagyott, és egy gyerek hóembernek nézi, így szól hozzá a túlvilágról: „Nézz csak, nézz. Egy hóember ül a padon, egy katona. És te, te pedig felnősz, és nem fogod elfelejteni a katonát. Vagy igen? Ne felejtsd el őt, ne felejtsd el! Mert a karját adta ezért a gyalázatért.”
A két kisregény szorosan összetartozik, olyannyira, hogy Zeitalter der Fische (Halak kora) címmel egy kötetben is többször kiadták őket. Első amsterdami kiadásuk nagy siker volt, azonnal lefordították őket számos nyelvre. Németországban persze a tiltólistára kerültek. Jellemző, hogy a Korunk gyermeke címét az 1940-es francia kiadás az antifasiszta harc jegyében egyszerűen Soldat du Reichnek (A Reich katonája) fordította. Az Istentelen ifjúság végeredményben nagyobb karriert futott be, többször meg is filmesítették, egy 1991-es adaptációban A mások életéből ismerős Ulrich Mühe játszotta a tanárt. Egy-két órával azelőtt, hogy 1938. június 1-én vihar tört ki Párizsban, és a Champs-Elysées-n egy lezuhanó faág agyonsújtotta Ödön von Horváthot — ami valószínűleg a legismertebb tény róla —, a Café Marignyban Robert Siodmak rendezővel az Istentelen ifjúság megfilmesítéséről tárgyalt. A tragikus baleset után Siodmak ejtette a tervet.
A két kisregény közül magyarul csak ez jelent meg korábban, Hogy lettem én néger címmel 1984-ben, Kerényi Grácia kitűnő, időt álló fordításában, amelyet a Helikon új kiadása is átvett, jó érzékkel elvetve ugyanakkor az előző kiadás kissé nyegle és idétlen címét, amelyet egyébként annak idején valószínűleg egy 1971-es német megfilmesítéstől kölcsönöztek (Wie ich ein Neger wurde). Igaz, néhány éve már a Bárka Színház is Istentelen ifjúság címmel játszotta a regény színpadi adaptációját.
A Korunk gyermeke ehhez képest eddig háttérbe szorult. Most Kornya István miskolci újságíró és fordító készítette el fordítását. Szövege hitelesen adja vissza a katona-hős szakadozott, kihagyásos, helyenként látomásos monológját. Mindkét fordítással kapcsolatban megjegyzendő ugyanakkor — és ez a híres darabokra is vonatkozik —, hogy Horváth gyakran él a korabeli élőbeszéd olykor zsargonba vagy dialektusba hajló fordulataival, és ilyenkor a megfeleltetési kísérletek erőltetettek lehetnek. Mindkét fordító tartózkodó volt ezen a téren. A két kisregényben további „lokális kolorit” még a nemzetiszocialista zsargon stilizációja, amely eleve lefordíthatatlan, hiszen csak német kontextusban van jelentése. Gyakran közönséges szavakról van szó, amelyeket kisajátított és tönkretett a náci közbeszéd. A magyar fordítások így szükségszerűen sterilebbek az eredeti szövegeknél. Mindenesetre Kornya István fordításának érdeme is lehet, hogy — számomra legalábbis — a Korunk gyermeke bizonyos részleteiben, főleg a második felében most erősebb szövegnek tűnt, mint az időnként túlzott allegorizálásba és bölcselkedésbe vesző Istentelen ifjúság.
Megjelent a Műút 2014043-as számában