Első feljegyzése arról szól, hogy taxival a reptérre utazik, mert Stockholmba kell utaznia, hogy elvégezzenek rajta egy vizsgálatot. Útközben egy elgázolt, még rángatózó kutyát találnak az úttesten. A taxisofőr kiszáll, acélkábellel agyonüti az állatot, aztán félrehúzza az út szélére. Ez a kutya, amelyre a könyv borítólapján látható kutya-festmény is utal, nyilvánvaló összefüggésben van azzal a Goya-képeslappal, amelyet a regény legvégén kap kézhez a főhős. Ezen a híres Goya-képen egy kutyának csak a feje látható, de az is alig, mert „valami homokhegy vagy sárhullám hatalmasodik előtte. Azt nézi. Mintha épp süllyedne […] A szokásos távolságból nézve az ember azt hiszi, hogy a kutya kétségbeesett. Csupán ha egész közel hajolunk hozzá, akkor látjuk, hogy valójában csodálkozik. Hogy egyszerűen csak nem érti. Azt hiszem, ez a kép az egyik legpontosabb emberábrázolás.”
Ödön von Horváth műveinek, főleg színműveinek skatulyázására két német színházi fogalom kínálkozik: a Volksstück és a Zeitstück. A Volksstück műfaja, amelyet nem szerencsés „népszínmű”-nek fordítani, mert az magyarul egészen mást jelent, helyette inkább „népi színjáték”-ot mondhatnánk, a 19. század első felében alakult ki Bécsben. A bécsi külvárosok jellegzetes alakjait léptette színre bohózatokban, dal- és mesejátékokban, a kispolgári közönséghez közel álló, „népi” témájú zenés vígjátékokban. A műfaj nevezetes formateremtő képviselői Ferdinand Raimund és Johann Nepomuk Nestroy voltak. A németül író osztrák–magyar író, Ödön von Horváth az 1930-as évek elején ezt a műfajt elevenítette föl olyan darabjaiban, mint a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline vagy a Hit, remény, szeretet, de úgy, hogy Volksstückjeit — ő maga is így nevezte őket — kétarcúvá tette. Színükön megőrizte a bécsi hagyományra jellemző idillikus-kedélyes és szentimentális vonásokat, a visszájukon ellenben elidegenítő, groteszk, tragikomikus hatásokat érvényesített.
