Különleges kalandba kezd, aki belevág Bolaño két legjelentősebb műve egyike, az immár magyarul is olvasható Vad nyomozók olvasásába. Valódi utazásról van szó, amelyről nem csak a mű már-már meghökkentő terjedelme, de a benne felvonultatott, szinte leltározhatatlan mennyiségű reália, utcanevek, terek, városok, országok, kontinensek, és persze az ezen terekben megjelenő enciklopedikus mennyiségben megjelenő személyek is gondoskodnak. A Vad nyomozók mind tematikus rétegzettségét, mint narratív struktúráját tekintve aligha tekinthető szokványos regénynek, és maga a szöveg is számos fogódzót ad ahhoz, hogy ne akként olvassuk. A Vad nyomozók valójában egy térkép, olyan országokról, melyeket soha meg nem írt versek szövegei határolnak egymástól. Érzékiségben tobzódó mozaik, melyben „zűrzavarosan összefonódó konkrét történések követték egymást és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anatómiai kézikönyvből, melynek úgy tépkedtük ki a lapjait, mint egy virág szirmait.” (77) A Vad nyomozók lényegében egy eposz, mely nagyjából az Odüsszeia, a Don Quijote és az Ulysses által meghatározott, megannyi fehér folttal rendelkező irodalmi Bermuda-háromszögben kínálja magát olvasásra, egyesítve az utazás, az otthon iránti vágy, az anakronisztikus képzelgések és társadalmi szerepzavarok, továbbá egy kimeríthetetlen potenciállal bíró „nyelvi gépezet” működésének mozzanatait.
A könyv kontextusának minimális megértéséhez elengedhetetlennek tűnik felidézni az idén tíz esztendeje halott, és időközben, illetve már élete vége felé az irodalmi celebritás kétes értékű magasságáig emelkedő szerző, Bolaño alakját. Bolaño először is világéletében költőként tekintett magára, és prózafordulatának financiális okai voltak, ugyanis valamiből el kellett tartani időközben szaporodásnak induló családját; ez a motívum egyébként a létminimum szélén tántorgó regénybeli költők esetében is többször visszatér. Innentől kezdve Bolaño alig néhány év alatt hozta létre számos emberi léptékű könyve mellett a két főművét, a Vad nyomozók mellett a már címében is enigmatikus 2666-ot. (A cím egy lehetséges magyarázata szerint a zsidók Egyiptomból történő kivonulásáról van szó, mely a teremtés után éppen 2666 évvel esett meg; a Vad nyomozók egy jóslata szerint „kicsivel kétezer-hatszáz után” köszöntenek be a várva-várt, „küszöbön álló idők” — 748.) Bolaño írói indulásának körülményeit elsősorban a latin-amerikai „boom”, illetve az erre adott válaszok határozták meg. Amíg Garcia Marquezt az elhíresült, „a mágikus realizmus bűzlik” lakonikus verdiktjével utasította el, addig maga is többször egyértelműen utalt rá, hogy beláthatatlanul sokkal tartozik mind Cortazárnak, mind Borgesnek (vö. 661). Bolaño szöveguniverzuma Borges bábeli könyvtárának urbanizált változataként is olvasható: a Vad nyomozókban lépten-nyomon valós és fiktív alakok valós és fiktív műveinek valós és fiktív terekben megvalósuló, egymásba fonódó hálózatáról van szó. Borges mellett Bolañóra is áll, hogy prózanyelve lényegében egyszerűnek, szinte már transzparensnek tekinthető — noha helyenként nagyszerű, bájosan fenséges lírai „kilengéseket” is megenged magának —, ugyanakkor világát rejtélyek sora pecsételi le. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy művének, akárcsak Kafka kastélyának, „számtalan bejárata van” — emellett szól, hogy a regény gerincét alkotó második szakasz (II. Vad nyomozók, 1976–1996) több mint ötven narrátort vonultat fel, amelyek mindegyike valamiképpen hozzáférést hivatott nyújtani a szövegmátrix egészéhez. Ugyanakkor éppen ez a narratológiai bőség, illetve az irtózatos mennyiségű konkrét információ az, amely paradox módon egyúttal zárttá is teszi ezt a világot. A hasonlat, illetve a Kafkával való összevetés tehát sántít, Bolaño építménye ráadásul korántsem emlékeztet a Kastély architektonikájára (még ha Kafka művéből egy helyütt ki is derül, hogy a kastély mint olyan nem is létezik, és maga is csupán néhány vityilló a város szélén): a chilei szerző terei ugyanis figyelemreméltóan homogének és nyitottak, még az épületei is jellemzően egy- vagy kétszintesek. Valóban „zárt” terekkel többnyire csak az — egyébként igen gyakori — szexuális ténykedések és a velük olykor, de korántsem mindig együtt járó intimitás pillanataiban találkozunk, ezt leszámítva azonban mindenhol egy beláthatatlan, koordinátákat nélkülöző tér jelenik meg. Bolaño tere valójában világtér — az említett második szakasz lényegében egy kontinenseken átívelő utazás története —, ennek a világnak a tágassága azonban éppúgy jelent nyitottságot, mint zártságot. A könyv figurái folyamatos orientációs válságban vannak, és a szereplők többségének kevéssé reflektált térképészeti kényszere mintha éppen ezekre a dilemmákra felelne: minél többször emlékeztetik magukat, illetve az olvasót arra, hol is járunk, annál inkább fokozzák az egész könyvet meghatározó elveszettség érzését. („Tudat alatt Spanyolország eszményi térképének megkonstruálása a célom” — hangzik a könyv egyik fontos önreflexív megállapítása, 535.) A Vad nyomozók ugyanis nem kis mértékben az elveszettség, illetve az elvesztés könyve, melyben a címmel megidézett klasszikus krimi-alaphelyzet a visszájára fordul: a keresés tárgya nem az ismeretlen másik, hanem mindig az, ami — elvileg — a leginkább saját.
Miközben tehát összeszámolni is alig lehet, hány- és miféle kapcsolat szövődik a könyv több száz figurája között, ezen „ősközösség” létének alapformája mégis a veszteség. A visszaemlékezések igen gyakran zárulnak a „sosem láttam többet”, és „soha többé nem találkoztunk” fordulatokkal. Bolaño egyik legnagyobb írói teljesítménye, hogy a veszteség folyamatos érzékeltetése mégsem egy tragizáló nyelven keresztül valósul meg. Épp ellenkezőleg: a szöveg nem ritkán sziporkázóan humoros, sőt olykor éppen ott a leginkább az, amikor közvetlenül is egy-egy történelmi tragédia árnyéka vetül a cselekmény adott szegmensére. Talán senki nem írt még ilyen erős szatírát (ex)nácikról — Bolañót a téma egyébként olyannyira foglalkoztatta, hogy A náci irodalom az amerikai kontinenseken című, teljességgel fiktív (regény)antológiában mélyebben is „megemlékezett” ezekről a szerzőkről. A Vad nyomozókban időről-időre felbukkanó nácik többsége zavarodott, tévelygő figura:
[Rudolph] megcsinált mindent, amire szükség volt, és azt állította, hogy tízéves korában a Wehrmacht katonája volt, és még vaskeresztet is kapott. Amikor kiült arcunkra a kétely, elővette a medált, és megmutatta mindenkinek, aki látni akarta: egy megfeketedett, rozsdás vaskereszt volt. Aztán leköpte és átkozni kezdte németül meg franciául. Odatartotta a medált harminc centivel az arca elé, és úgy beszélt hozzá, mintha egy törpe lenne, grimaszolt neki, aztán leengedte, és megvetően vagy dühből leköpte. Egy este azt mondtam neki: ha annyira gyűlölöd azt a kurva medált, a faszért nem dobod már be végre abba a kurva tengerbe? Erre Rudolph elhallgatott, mintha elszégyellte volna magát, és elrakta a vaskeresztet az egyik zsebébe. (334–335)
A szerencsétlen Rudolph mellett súlyosabb eset az a bizonyos Heimito Künst, aki egy izraeli börtönben ismerkedik össze az egyik vad nyomozóval, Ulises Limával, majd vele együtt költözik vissza Bécsbe, ahol járókelők leütéséből és kirablásából tartják fenn magukat. Heimito Künst nyilvánvalóan — a regényben amúgy másutt igazi nevén is említett — osztrák író, Heimito von Doderer alteregója, aki 1933-ban belépett a náci pártba, majd 1936-ban Dachauba (!) költözött, hogy ott, nem zavartatva magát az ég felé kunkorodó egyre feketébb füstoszlopoktól, átadhassa magát Assisi Szent Ferenc és Otto Weininger alaposabb tanulmányozásának. Ezen életút szatirikus-paranoid újraírása a Heimito Künstról szóló fejezet, és elég csak megkísérelni az efféle betétek számbavételét ahhoz, hogy fogalmat alkossunk a Vad nyomozók egészen félelmetes történelmi-irodalmi anyagot mozgató méreteiről. Bolaño ugyanis lényegében több tucat nemzedéktársa portréját rejtette el a könyvben, nem is beszélve az irodalmi-filozófiai-közéleti utalások nyírfarengetegéről, műfajelméletről (265) és a költői alakzatok — molosszus, katakrézis, epanalepszis stb. — tárházáról, melyek ismertetésére mellesleg egy pánikszerű menekülés közben lefolyó találósjáték keretei között kerül sor. „Beszarás, milyen szép ez a kibaszott út”, mondja Belano, miközben gyilkosok lihegnek a nyomukban, és a könyv keretét alkotó nagyobb történetszál elbeszélője, García Madero éppen az epikédeion, vagyis a holttestek előtt szavalt gyászdalok sajátosságairól értekezik (710).
Ulises Lima és Arturo Belano említésével el is jutottunk a könyv tulajdonképpen meghatározó, noha összességében mellékes cselekményszálához, amely a cím magyarázatául is szolgál: a két említett nyomozó a zsigeri realizmus nevezetű irodalmi csoportosulás eleven ősforrását, Cesárea Tinajerót, illetve az ő nyomait igyekeznek felkutatni. E kutatás egyik leginkább maradandó eredménye, amikor az olvasó is megismerkedhet Tinajero egyik versével, amely a Caborca nevezetű folyóirat „egyetlen megmaradt példányában” kerül aktuális narrátorunk, Amadeo Salvatierra elé. A verset idézni csak bajosan lehetséges, ugyanis a „Sion” felirat után lényegében egy hárompaneles képregényből áll: apró téglalap egy egyenes, egy hullámos, végül egy töredezett vonalon. A narrátor kommentárja: „És megkérdeztem a srácokat, azt kérdeztem tőlük, srácok, mi az, amit ki tudtatok hámozni ebből a versből?, és hozzátettem, hogy, srácok, én már több mint negyven éve nézem, de kurvára nem értettem meg belőle semmit. […] Akkor hát, kérdeztem, mi a rejtély? Erre a srácok rám néztek, és azt felelték: nincs rejtély, Amadeo.” (471–472)
A zsigeri realizmus elkötelezett hívei részben a Bolaño-féle ténylegesen létezett infrarealizmus mennybemeneteleként, részben mindenféle irodalmi csoportosulás paródiájaként állnak előttünk. A mind a valós, mind a fiktív csoportosulás „anti-esztétikájának” elvei — avantgárd, dadaizmus, beat, drogok, az irodalmi előkelőségek (pl. Octavio Paz) megvetése stb. — természetesen magát a könyvet is meghatározzák, amely ebből kifolyólag szüntelenül egyfajta „metairodalmi” szürkezónába utalja magát. Bolaño leírásai egyébként olyannyira jól működnek, hogy a folyóiratokkal, megjelenésekkel, egyéni csip-csup ambíciókkal és intrikákkal kapcsolatos észrevételei többsége még akár a mai magyar környezetben is teljességgel érvényesnek tűnik. Emlékezetes például Quim Font, aki arra a kérdésre, hogy miért érezte fontosnak egy újabb folyóirat megalapítását, megejtő őszinteséggel válaszol: „Most mindenkinek jól odabaszok, aki korábban kritizált, úgy ám” (98). Ezek a sokszor nevetségesen esetleges(nek tűnő) kitörések, illetve a legtöbb zsigeri realista már említett orientációs problémája (és esetenkénti publikációs nehézségei) ugyanakkor jeleznek valami alapvetően fontosat Bolaño ars poeticájából, illetve a Vad nyomozók vállalásából: nevezetesen azt, hogy minden irodalomnak a semmiből kell újraépítenie magát. A zsigeri realisták döntő többsége, beleértve Ulises Limát és Arturo Belanót, tipikus low-life alak, aki rejtélyes anyagi forrásokból igyekszik fenntartani kétes egzisztenciáját, sokat, de kizárólag lopott könyveket olvas, és, noha vannak versei, mégsem kerül be az összes mexikói költőt tömörítő antológiába. Hogy maga a mozgalom micsoda, szinte érdektelen, hiszen a fennálló trendekkel szembeni lázadáson kívül nem rendelkezett önálló művészi irányelvekkel: „Az egész zsigeri realizmus egy szerelmes levél volt, egy idióta madár elmebeteg páváskodása a hold fényében, elég ócska és jelentéktelen történet.” (183) Fontosabb annak a ténynek a rögzítése, hogy az irodalom ebben a kontextusban — a társadalmi számkivetettség állapotban, illetve a fenyegető politikai helyzet árnyékában — mégis a szabadság terepévé válhat. Bolañónál az irodalomnak nem egyszerűen politikai töltete van, hanem a kettő azonos egymással. Ehhez persze tudatosítani kell, hogy ebben a (szöveg)világban politikán tág értelemben véve a polisz, ebben az esetben az anyaföld ügyeit kell értenünk. Bolaño azonban — aki egyébként a Chilében és Mexikóban eltöltött első 24 esztendőt követően, vagyis 1977-től Spanyolországban élt — többször is leszögezte, és ez a megállapítás ott visszhangzik a könyv minden lapján, hogy egyetlen otthonának az anyanyelvet tekinti. Ebben az értelemben az irodalom nemcsak egy lehetséges, hanem a par excellence politikai tevékenység. Irodalom és élet összefonódásának, a borgesi könyvuniverzum már említett urbanizálásának példáját szolgáltatják az efféle pillanatok: „Élni kell az életet, ez mindennek a lényege, ilyen egyszerű. Ezt egy alkesz mondta nekem, akivel egyszer a La Mala Senda bárból kifelé jövet találkoztam. Az irodalom nem ér semmit.” (377) Persze, hogy nem ér semmit, de ez csupán azt jelenti, hogy nincs teleológiája — az irodalmon kívül ugyanis szintúgy nincs semmi, csak elvizesedett ábrázatú alkeszek, akik a La Mala Sendához hasonló helyek előtt osztják meg életbölcsességeiket az arra járókkal.
Nem igényel túlzott fejtörést, hogy a zsigeri realizmus két apostolában felfedezzük egyfelől Odüsszeuszt, másrészt magát a szerző Bolañót. Arturo Belano önparodisztikus ábrázolások szórakoztató sorozatában áll előttünk, míg Ulises Lima a hazafelé igyekvő hős sajátos változatát idézi fel. Mexikó az origó, a világ közepe — „Amikor eltűnik az egész civilizált világ, Mexikó még mindig létezni fog” (233) —, amelyet lényegében lehetetlen elhagyni; a könyv első szakaszának címe nem véletlenül „Mexikóban elveszett mexikóiak”. A Beér-Shevában és Nicaraguában, a Párizsban és Libériában hánykolódó alakok is éppúgy Mexikóban elveszett mexikóiak, mint a többnyire alkoholmérgezéssel járó mexikóvárosi bulikban imbolygó zsigeri realisták. Mexikót még az se hagyhatja el, aki elhagyja: „Egy este Piel Divina elismerte, hogy tényleg elképzelhető, hogy Belano és Lima csak kitalálta Cesáreát. Most ők is eltűntek, mondta, és már senki nem tudja megkérdezni őket. Megpróbáltam megnyugtatni: majd előkerülnek, mondtam, mindenki, aki elhagyja Mexikót, végül visszatér valamikor.” (442)
Ez is lehet a szűkösség és a bezártság élményének alapja, de mindez, az állóképpé sűrűsödő leírások sokasága utalhat valami másra is, valamiféle, a bestiálisan esetleges körülmények által kikényszerített humánumra, melynek mélyén nincs több, mint a környezettel és az egymással való megbékélés szükségességének kényszerű belátása. A Vad nyomozók hiába tobzódik egyébként tragédiákban és borzalmakban, nemcsak az elveszettség, de a barátság könyve is. Egy emlékezetes helyen két olyan ember — szerző és kritikusa — barátságáról van szó, akik már órák óta párbajoznak a fövenyen, de olyan ügyetlenek és határozatlanok, hogy képtelenek megsebezni egymást (606). És a zárlat: ismét Borgest idéző képek a zsigeri realizmus ősforrásáról, a mosónőként viszontlátott, túlsúlyos Cesáreáról, akit nyomozóink csak azért találnak meg, hogy aztán eltemethessenek. Cesárea maga nem adja ki titkait, és „Sion” feliratú költeménye sem kerül szóba többé. De akkor mégis, miben rejlik a költészet, avagy a zsigeri realizmus lényege? „Ami komédiaként indul, annak titkosírási gyakorlat a vége.” (611) És ami egy kulturális univerzum enciklopédiájának, egy „végtelen periféria” leltárának indul, vagyis maga a Vad nyomozók, szintén egy rejtéllyel ér véget. Látunk egy négyszöget, kérdés: mi van az ablak mögött? Egy kifeszített lepedő. Ezután látunk egy szaggatott vonallal megrajzolt négyszöget. Kérdés: mi van az ablakon túl? A könyv itt ér véget. De talán, akárcsak minden találós kérdések ősének, a Szfinx kérdéséhez hasonlóan ennek a kérdésnek is az a nyitja, ha a visszájára fordítjuk. Mert mi van az ablakon innen?
A végső rejtélyt mindenesetre „kisebb” rejtélyek, lényegében gyerekeknek szóló feladványok sora vezeti föl, melyek alapja mindig egy kör, benne egy kisebb körrel. Mi ez? A válasz: mexikói felülnézetből. Ugyanebből kettő, eltérő méretben: tükörtojást sütő mexikói stb. Ha ez a kulcs a későbbi feladványhoz, talán megkockáztathatjuk: az ablak mögött ötszázezer láthatatlan mexikói van, akiknek egykor közük volt, és talán ma is közük van az irodalomhoz. Egy egész, saját történelmében rekedt tömeg, amely olyan, mint a galegók népe abban a viccben, ami a könyv legsúlyosabb témáinak sajátos szintéziseként is olvasható. A nem különösebben örömteli tréfát a latin szólásokat puffogtató ügyvéd, Xosé Lendoiro mondja el, miután egy mélyen allegorikus történetben beszámolt egy rejtélyes szakadékról, melynek mélyén a Sátán lakozik. Lendoiro túléli a találkozást, megöregszik, és betegen, miután elhagyta „a költészet, ez a rossz ribanc, aki álnokul követett annyi éven át” (562), meséli el a következőt.
Egy ember keresztülvág egy hatalmas erdőn. Szembejön vele ötszázezer zokogó galego. Emberünk megkérdezi tőlük, miért sírnak. Erre az egyik galego előlép: mert egyedül vagyunk, és eltévedtünk.
Megjelent a Műút 2013042-es számában