Forgách András új novelláskötetében az elbeszélők mind egy szálig nők. Persze ezt nem nehéz észrevenni, miután az ember a könyv címét elolvasta. Csak az mond ki efféle banalitásokat, akinek a bizalma megingott a nemiségre vonatkozó konvenciókban (vagy a neokon trenddel szemben gondolkodik, érez, olvas, kérdez ott, ahol identitásról illik nyilatkozni). Szóval számomra e kötettel kapcsolatban az az egymillió dolláros kérdés, hogy mitől nők ezek az elbeszélők?
Például attól, hogy alig kettő kivételével — amely kettőt mind egy szálig Júliának hívnak — nincsen nevük. Vagy attól, hogy a tucatnyi történetből nyolc szerelemről szól? Egy pedig anya-problémáról? És van egy apás paródia? Mindössze két elbeszélés meséli azt el, hogy kivételes balerina- illetve operaénekesi tehetséggel hogyan lett az elbeszélő balerina/operaénekesnő. Ám a szerelmi afférok olyan figurákkal is megesnek e könyv lapjain, mint a NASA-nál dolgozó űrkutatónő. Igen, és részletesen leírja a kettős űrruhát, hogyan kell azt fölcsatolni, hogy a gravitációmentes térben az űrkutatónő mellei ne lebegjenek az arca előtt, és adott ponton nemzeni lehessen. Valamiféle szenvedélymentes tárgyilagossággal ír ilyeneket, olvasás közben észre se veszi az ember, milyen elképesztőek a történetek, aztán egyszer csak, például egy buszmegállóban megjelenik az olvasó szeme előtt Forgách valamelyik elbeszélése, és hirtelen felnevet.
Ha nem volna fordításaiból, esszéiből, drámáiból tudható, hogy Forgách András mekkora Kafka-rajongó, és hogy mennyire odavan Heinrich von Kleistért, bizonyára nem jutna eszembe e novellák elbeszélői technikáját az övékéhez hasonlítani, ám így, olvasván a teljes nyugalommal sorjázó elképesztőbbnél elképesztőbb mondatokat, nem tudok nem gondolni erre: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana.” A páncélszerűen kemény hát és a lecsúszni készülő paplan meglehetősen eltérő fajsúlyú hírközlése ugrik be, amikor azt olvasom a Giagia című novellában, hogy az elbeszélő lányainak az apa a görögországi nyaraláson minden este az Odüsszeiából olvas fel, majd lazán megjegyzi: „a gyerekeim apja egyszerű kazán- és cirkofűtés-szerelő, van egy kis cége négy alkalmazottal.” Miért pont négy? Majd a kleisti laza kapcsolással (ahogyan például a Kohlhaas Mihályban egy szelence visz át a cigányasszony történetébe) száguld egyenesen egy ortodox férfikolostorig, ahol az elbeszélő, két gyermek anyja, mindent feladva várja a kettéhasított fejű, a „giagiá”-n kívül más érthetőt nem is mondó görög férfitól a gyermeket. A tengerből felbukkanó görög férfi egyszerre lesz az olvasmány ámulatra méltó megtestesülése és az elbeszélő sorsa.
A kleisti marionett-esszéből ismert írásmódot is felfedezni vélem: Forgách egyáltalán nem foglalkozik figuráinak a lelkivilágával, még ha talán, egyes olvasatok szerint, émelyítően sok szó is van szerelemről; nem pszichologizál, nem keres okokat a döbbenetes eseményekre. S ha esetleg mégis úgy tűnik, hogy egy budapesti, fázós, elegáns, jól kereső tolmácslány azért megy férjhez egy eszkimó férfihoz, hogy szabaduljon anyjától, vagy egy Péterváron tanuló budapesti lány azért szeret bele az önmegalázásig egy Alekszej nevű kövérkés bankhivatalnokba, mert annak szép, szürkéskék szeme van, ha alaposabban megfigyeljük a leírásait, azt látjuk, hogy itt robbannak az ok-okozati viszonyok, és a legabszurdabb állításokat prezentálja elbeszélőnk a történések okaként. Például az első novellában a csodás bankhivatalnok, akinek minden jogtalan szemrehányását, durvaságát elnézi, eképpen van, hogy úgy mondjam, ábrázolva: „Ekkor néztem meg magamnak először. Gyönyörű szürkéskék szemei voltak, teljesen sima, szakálltalan arca, mint egy lánynak, és húsos ajka. Olyan volt, mint egy nagy baba, párnás ujjai közt eltűntek a bankjegyek, ahogy számolta őket, ajkait finoman mozgatva.”
Belezúgni egy babába, aki párnás ujjaival sebesen számolja a bankjegyeket — az olvasónak egy ideig jól meg kell gondolnia, milyen rendezvényekre megy el, mert például egy szimfonikus hangversenyen nem volna jó, ha Forgách valamelyik hasonló története jelenne meg lelki szemei előtt.
A Hogyan lettem nagylány? című opusszal is érdemes vigyáznia annak, aki nem tesz úgy, mintha soha nem hallott volna Csokonai Liliről és Esterházy Péterről. Forgách történetében az apa, aki rendőr lévén a járókelőket azzal egzecíroztatja, hogy parancsszóra énekeljenek, egy idő után, lassan-lassan, de egészen konkrétan kutyává változik. Akit majd az elbeszélő és új barátja, akinek bejött, ahogyan a lány az apakutya hasát vakargatja, sétáltatnak és megtanítanak füttyszóra visszajönni.
Valamikor még az elmúlt húsz év elején Forgách András írt egy emlékezetes esszét Esterházyról a Nappali háznak (1994/4). A testről beszélt, a mondat testéről, arról, hogy „a részletek Achilles és a teknős közötti távolság feleződésének mértékében szaporodnak.” Csokonai Lili Tizenhét hattyúkja kapcsán az „önmagát női írónak álcázó (ulyssesies) leleményről” írt, ami akkor is telitalálat, ha a hajdani esszében mára még a magyar nyilvánosságban is ciki érvek vannak mellette. (hogy a női pozíció a hallgatásé volna, a nőt [úgy, általában] passzív érzékiség és a végtelenbe vágyódás jellemezné stb.) De ez csak a felszín, Forgách, aki az 5K Kreatív Írás Központ honlapja szerint Joyce-ból írta diplomamunkáját, nyilvánvalóan nem beszélne passzivitásról Molly monológját figyelembe véve, és a végtelenbe vágyódás is némiképp pragmatikus színezetet öltene („na persze nem szabad elfelejteni hogy a világ így van elrendezve és ha egyszer így van és így is marad nekem kell még egy-két tisztességes alsónemű” — James Joyce: Ulysses, ford.: Szentkuthy Miklós, Európa, 1986, 900).
Making a long story short című novellája, mely A szív kutyája című antológiában (szerk.: Forgács Zsuzsa Bruria, Jaffa, 2010) Házi Eszter álnéven jelent meg, egy olyan szerző írása, akinek mind Esterházy, mind a női áriák a komfortzónájában találhatóak, és förgeteges humorérzékkel képes megírni egy Csokonai Lili élettörténet-paródiát, ötvözvén azt az utóbb az apa-issuenak szentelt munkássággal; azon belül különösen a Búcsúszimfónia című drámai mű lesz itt, hogyan is fejezzem ki magam, konkretizálva. A Búcsúszimfónia végén az apa „hosszan, bravúrosan ugatni kezd”. Ott a megrendülésre ment ki a játék, mert volt minek megrendülnie — Forgách novellája viszont lentről indul és az elképesztőbe, az abszurdba jut el.
Ahogyan számomra a 12 nő voltam megmutatta magát, inkább a nőinek gondolt témák (szerelem, érzékiség, testproblémázás: kilók!) hozták a női elbeszélőket, mintsem a női írás gender-specifikus, szubverzív formái. Innen nézve a 12 nő voltam cím a „Szép Ernő voltam”-ra rímel, nem csak hangzásban, de idilli rémületben is. Nagy mesterek ezek a Forgách-elbeszélők, hogy a banálisnak látszó történetek feltárjanak valami kegyetlenül elképesztőt.
Megjelent a Műút 2013043-as számában