a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.
Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.
Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.
Prérifarkasok a táblahegyen,
a holdra vonítanak.
Csillagszórás, fagyban.
Antilop legel a kiapadt patakparton.
A farönkök mély
álomban az alföldön.
Megtettünk mindent
a bánatért, sikertelenül, újra.
Folytonos morálcsőszködés,
megint porig aláztak valakit,
ez megy, kérem, hogy ne jöjjön
vissza. Mert közéjük tartozom
én is, dérrel-dúrral belököm
az ajtót, nyakon vizelem őket.
Ettől a megaláztatástól néha.
Madridba utazom. Úgy döntöttem, színes ruhákat viszek, feketét nem. Pedig szeretem a fekete nadrágomat, kinyúlt színes pólóval és fehér zsabós inggel is jó, de mielőtt elindulnék, átöltözöm, a kék farmert veszem fel inkább. Előkeresem a szekrényből a derékig érő barna dzsekit és a bordó bőrtáskát, így fogom járni a várost. A készülődés legutolsó pillanatában kilakkozom a körmömet vörösre. A piros színt szereted, feltűnő, illik hozzád, van egy nagyon piros bakancsod, az a kedvenced, mondod, mutatod is, lefotóztad, de veszel majd egy ugyanolyan citromsárgát.
a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét
nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla
lelkem mint avarban meglapuló róka
levél alatt alszik belefagy az álom
ülünk egy ideje mindketten az ágyon
elhallgattál te is én sem jutok szóhoz
egyikünk sem talál el az utolsóhoz
mehetsz előre nézhetsz hátra
beváltható vagyok de látra
Még a hegyeket is hallom, ahogy
elkékült oldalukat fogják
kárörvendve és nevetségesek lesznek
és lent a vízben
a halak sírnak
és a víz
az ő könnyükből van.
Az első intésre otthagyta a pasiját, amikor a kocsmai szemkontaktust követően jeleztem a fejemmel az ajtó felé. Elmentünk a bárba, ahol pár éve zenéltünk. Útközben hazaugrottam pénzért. Talán bejött volna velem, ha hívom, de nem hívtam, anyáméknál laktam akkor. Ittunk a bárban. Sosem láttam még olyan bársonyos bőrt. Aztán megjelent pár haver és elcipelték mellőlem a közeli építkezésre és megerőszakolták. Másnap megtudtam, hogy engem akart feljelenteni: látta, hol lakom. Adtak neki pénzt, sokat, hogy hallgasson. De úgy érzem, mintha én is megdugtam volna akkor éjjel. És gyötör a bűntudat.
