dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott
Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van,
és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen.
Minden, ami van, kiegészítésre szorul.
Továbbra sem hallgat szavaimra.
A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra,
ahol az utolsó menedék kilétem tagadása,
minden eszközzel.
Mások — ártatlanok vagy puhány figurák —
Az erdőn zsongító varázslatokra lelnek,
Friss légre, langymeleg szagokra. Boldog lelkek!
Misztikus rémület borzong másokon át.
minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.
Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Hibátlan, bájos és kaján.
Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.
Prérifarkasok a táblahegyen,
a holdra vonítanak.
Csillagszórás, fagyban.
Antilop legel a kiapadt patakparton.
A farönkök mély
álomban az alföldön.
Megtettünk mindent
a bánatért, sikertelenül, újra.
Folytonos morálcsőszködés,
megint porig aláztak valakit,
ez megy, kérem, hogy ne jöjjön
vissza. Mert közéjük tartozom
én is, dérrel-dúrral belököm
az ajtót, nyakon vizelem őket.
Ettől a megaláztatástól néha.
Madridba utazom. Úgy döntöttem, színes ruhákat viszek, feketét nem. Pedig szeretem a fekete nadrágomat, kinyúlt színes pólóval és fehér zsabós inggel is jó, de mielőtt elindulnék, átöltözöm, a kék farmert veszem fel inkább. Előkeresem a szekrényből a derékig érő barna dzsekit és a bordó bőrtáskát, így fogom járni a várost. A készülődés legutolsó pillanatában kilakkozom a körmömet vörösre. A piros színt szereted, feltűnő, illik hozzád, van egy nagyon piros bakancsod, az a kedvenced, mondod, mutatod is, lefotóztad, de veszel majd egy ugyanolyan citromsárgát.
