Kabai Lóránt emlékének Nem érek rá, ügynökök, árusok kíméljenek, nekem nincs időm ilyesmire!, más emberek titkait őrzöm, és igen, gyűlölöm ezt a pincét is, ráz tőle a hideg, ez egy nehéz időszak nekem, egy kihívás, mi lesz a következő lépés?,…
Szundikálni a jelenben, álomba szőni
magunk körül az egész sivár világot.
Rövid az, nyikorog, epeda kell bele,
sokan vagyunk, és ilyenek.
Bolyongások az álom szegélyezte
mindennapok foghíjas lámpasorai között.
Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő.
Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől…
minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét
életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott