Versek
Szundikálni a jelenben, álomba szőni
magunk körül az egész sivár világot.
Rövid az, nyikorog, epeda kell bele,
sokan vagyunk, és ilyenek.
Bolyongások az álom szegélyezte
mindennapok foghíjas lámpasorai között.
Deák Botond
(1969) 2009-ben végzett a PTE szociális munka szakán. Székesfehérváron él. Kötetek: dD. a másnak indult (Seneca 1998.); Egyszeri tél (Jak-Prae 2010.); Zajló (Prae-Palimpszeszt 2012.)
Szerelemvéső
Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő.
Diagnózis
Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől…
utolsó nap a városban
minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
eltolódás
a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét
ébren
életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott