Default image

Deák Botond

(1969) 2009-ben végzett a PTE szociális munka szakán. Székesfehérváron él. Kötetek: dD. a másnak indult (Seneca 1998.); Egyszeri tél (Jak-Prae 2010.); Zajló (Prae-Palimpszeszt 2012.)

Versek

Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között.

Szerelemvéső

Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő.

Diagnózis

Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől…

utolsó nap a városban

minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember

eltolódás

a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét

ébren

életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott