Kabai Lóránt emlékének Nem érek rá, ügynökök, árusok kíméljenek, nekem nincs időm ilyesmire!, más emberek titkait őrzöm, és igen, gyűlölöm ezt a pincét is, ráz tőle a hideg, ez egy nehéz időszak nekem, egy kihívás, mi lesz a következő lépés?,…
Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő.
Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől…
