November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek...
Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
A leghosszabb kapcsolatom,
így húsz év múlva, nem volt soha.
Csak mint a vér a hálózsákon,
hogy neve van, egy betű.
a szüleim esküvőjéről
videófelvétel készült.
a lagzit egy káposztásmegyeri
iskolában tartották.
a kamera tulajdonosa
a család közeli barátja
volt, ezért egy időre
nem félt kölcsönadni a
kamerát unokabátyámnak,
aki értelmes gyereknek
látszott.
valamilepukkantbudaikocsma
ezerkilencszázhetvennyolcősz
: zene / füstköd / zene
esztendőkkelkésőbbesőstél
versekremosolygótelihold
: bor / pálinka / bor
újabbévtizedekmúltán
meghittbeszélgetésutolszor
: szívütés / imacsend / szívütés
gyászsutagyávasutagyász
nemelőttesemnemazótasem
: ésnincs / ésésés / nincsés
Tegnap elvitte a házat. Felpakolta, a tejúthoz szögelte és már vitte is. Nem nézett ránk. Onnantól csak őt láttuk. Tőle kértünk, és az ő nyomaihoz nyomtuk az arcunk. Hátha meglátjuk a kezeit. Elképzeltem, hogy rácsapok, majd megcsókolom a kézfején. Nehéz elfelejteni hinni. Nehéz hittel gyűlölni. Pedig egy zsák maradt csak. Abban is koszos rongyok, szétesett könyvek. A mondatok lassan hagytak el. Ahogy a vágy és a türelem is. Nézegettem este a szétfoltozott emlékkel teli eget. Üres volt. Értelmetlenül magas. Nem lakhat ott senki. Gyűlölhetem. Úgysem varr össze, nincs is keze. Csak háta van és lába. Azzal hordja messze a kacataink. A csillagokba rejti, aztán már nem emlékszik, melyik Apa vagy Anya, és melyik az otthon. Szétfolyó pontok úsznak a szemhéján. Nem nyitja ki. Nem mer ránk nézni. Nem nézhet le ránk.
dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott
Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van,
és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen.
Minden, ami van, kiegészítésre szorul.
Továbbra sem hallgat szavaimra.
A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra,
ahol az utolsó menedék kilétem tagadása,
minden eszközzel.
Mások — ártatlanok vagy puhány figurák —
Az erdőn zsongító varázslatokra lelnek,
Friss légre, langymeleg szagokra. Boldog lelkek!
Misztikus rémület borzong másokon át.
minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember
