Kategória Szépírás

Az Avarban ültem egy nyári délutánon, talán emlékszel az Avarra, a Hegyalja úton volt, nem tudom, ott van-e még, de tudod, miről beszélek. Téged vártalak, vagy apámat, már nem emlékszem, de amikor a fröccsöt hozta a pincér, mosolygott, és úgy tette elém, – ma apa-nap van –, mondta, és nem tudtam, ez azt jelenti-e, hogy nem kell fizetnem érte.

A versike alatt nyíl és felirat igazította útba az embert: második emelet 2., a lifttől balra. Ne vigyorogj, szólt rá Gyégyégyé a férjére, igenis jó tudni az ilyesmit. Ezek után nehéz volt véletlennek minősíteni, hogy Gyégyének aznap éjszaka elkezdett lüktetni, majd hasogatni a bölcsességfoga. Ezt annyira személyes sértésként fogta fel, hogy még veszekedett is a fogával, azért csinálod, ugye, mert olyan közel rendel az az Apsay, azt gondolod, végre lehet fájni, nem kell szolidárisnak lenned velem, akinek a szájában laksz. Az ám, csakhogy a múltkor elárultad magad, nyavalyás, mert mikor a hurcolkodás miatt nem tudhattam kezelésre járni, képes voltál rá, hogy ne gyulladj be — akkor most miért nem bírsz magaddal? Dolgom most is van elég, fogorvosi várószoba helyett a könyvtárban kéne ücsörögnöm! Az egész attól van, csitítgatta Gyégyégyé, hogy szinte júniusi a meleg.

Csónakkivágású, kék santungruhát, fehér bőrövet és fehér papucscipőt vett fel, vállán könnyű sportszatyor, benne fürdőruha, kardigán s egy könyv: Thomas Mann: József és testvérei, vékony, aranyszegélyes, szürke bőr díszkötésben, bibliofil papíron. Nehéz a könyv, de a vonaton jól kihasználható az idő. Első osztályra vett jegyet, szerette a bordó plüssüléseket és a fejrészen a mindig tiszta fehér huzatokat, mert így nem szúrta a bőrét a szálkásra nyírt anyag. Nem gondolt Gerőre, a hídverőre, inkább másra gondolt, arra, hogy vajon ki adhatta parancsba, hogy minden fülkét az Ásító inas vagy a Siralomház című Munkácsy-reprodukciók díszítsenek. Margit legtöbbször a Siralomház társaságában utazott egészen Siófokig. Úgy tudta, hogy Munkácsy is bitumenszármazékkal alapozta a vásznat, ami idővel mind jobban sötétült. Jól ismerte már a festmény minden apró részletét, mégis, olvasás közben oda-odanézett a nyomatra, és a halálraítélt férjének, kisgyerekének hátat fordító asszony vonzotta a leginkább a tekintetét. Sarokba állította őt a festő, de miért, kérdezte magában. Férje, a vad betyár mindjárt holt lesz, majd hős, de ő? A szégyen, a düh, a bánat, a félelem, mi az, mi az, amit elrejt, a fejét kezébe temetve? Mert ezen a képen nincs más, csak kitárulkozás, kinyilvánítás, egyedül ez a nő olyan bátor, hogy hátat fordít életnek és halálnak.