Kategória Szépírás

Három vers

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.

Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.

Szájzár és haddelhadd

A versike alatt nyíl és felirat igazította útba az embert: második emelet 2., a lifttől balra. Ne vigyorogj, szólt rá Gyégyégyé a férjére, igenis jó tudni az ilyesmit. Ezek után nehéz volt véletlennek minősíteni, hogy Gyégyének aznap éjszaka elkezdett lüktetni, majd hasogatni a bölcsességfoga. Ezt annyira személyes sértésként fogta fel, hogy még veszekedett is a fogával, azért csinálod, ugye, mert olyan közel rendel az az Apsay, azt gondolod, végre lehet fájni, nem kell szolidárisnak lenned velem, akinek a szájában laksz. Az ám, csakhogy a múltkor elárultad magad, nyavalyás, mert mikor a hurcolkodás miatt nem tudhattam kezelésre járni, képes voltál rá, hogy ne gyulladj be — akkor most miért nem bírsz magaddal? Dolgom most is van elég, fogorvosi várószoba helyett a könyvtárban kéne ücsörögnöm! Az egész attól van, csitítgatta Gyégyégyé, hogy szinte júniusi a meleg.

ROVIGO

ROVIGO Állomás. Halvány asszociációk. Goethe
drámája, vagy valami Byronból. X-szer utaztam át Rovigón
és ezért ikszszer értettem meg
hogy az én belső földrajzomban ez különleges
helyet foglal el bár biztosan nem annyira mint
Firenze. Sohasem léptem életemben e város köveire
és Rovigo mindig közeledett vagy éppen hátramaradt mögöttem

Betsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?

Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.

Mintha

Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben
annak, aki igyekszik nem gondolni
saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve
inkább gondolna megbűvölt állatokra.

Margit hétvégéje

Csónakkivágású, kék santungruhát, fehér bőrövet és fehér papucscipőt vett fel, vállán könnyű sportszatyor, benne fürdőruha, kardigán s egy könyv: Thomas Mann: József és testvérei, vékony, aranyszegélyes, szürke bőr díszkötésben, bibliofil papíron. Nehéz a könyv, de a vonaton jól kihasználható az idő. Első osztályra vett jegyet, szerette a bordó plüssüléseket és a fejrészen a mindig tiszta fehér huzatokat, mert így nem szúrta a bőrét a szálkásra nyírt anyag. Nem gondolt Gerőre, a hídverőre, inkább másra gondolt, arra, hogy vajon ki adhatta parancsba, hogy minden fülkét az Ásító inas vagy a Siralomház című Munkácsy-reprodukciók díszítsenek. Margit legtöbbször a Siralomház társaságában utazott egészen Siófokig. Úgy tudta, hogy Munkácsy is bitumenszármazékkal alapozta a vásznat, ami idővel mind jobban sötétült. Jól ismerte már a festmény minden apró részletét, mégis, olvasás közben oda-odanézett a nyomatra, és a halálraítélt férjének, kisgyerekének hátat fordító asszony vonzotta a leginkább a tekintetét. Sarokba állította őt a festő, de miért, kérdezte magában. Férje, a vad betyár mindjárt holt lesz, majd hős, de ő? A szégyen, a düh, a bánat, a félelem, mi az, mi az, amit elrejt, a fejét kezébe temetve? Mert ezen a képen nincs más, csak kitárulkozás, kinyilvánítás, egyedül ez a nő olyan bátor, hogy hátat fordít életnek és halálnak.

Emlékmacska

A felső szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska. Nem teketóriázott. Jött velem az udvarba, majdnem a tornác lépcsőjéig. Ott megállt farkát felfelé kunkorítva, és rám szegezte tekintetét. Kinyitottam az ajtót, félrehajtottam a függönyt. Az egyik fél kezemmel kivettem a hűtőből a bort, majd a vizet, és egyúttal a másik fél kezemmel az apró halakat. Lassan kortyoltam a bevandát. A még alig teli pohárral a kőasztalhoz telepedtem. A macska kitartóan leste a lépcső és a székem között ülve, mit teszek.

Basszuskulcs.

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal
Dallamot faragsz.
Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz.
De nem mesterember vagy!
Csak mesterkélten éled álhitét mesterien
Űzött szakmádnak.
S mégis belőlem hangszert faragsz.

Thomas Bianca verse – Deákpoézis 2013.

Koszos kabát miatt

Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek...

Ollári Eszter verse – Deákpoézis 2013.