Ha nappali ügyeletben voltam, legelőször a felkelésnél és a reggelinél kellett segítenem. Ami némelyik betegnél, akik önállóan ellátták magukat, csak annyit jelentett, hogy a szolgálati kocsin kiautóztam a tanyájukra, beköszöntem, megnéztem, nem történt-e bajuk az éjszaka és beveszik-e rendesen a reggeli gyógyszerüket. Ha nem történt semmi és bevették, néhány szót váltottam velük az időjárásról vagy arról, hogy kislánykorukban hogyan hordták a lefejt tejet nagy kannákban a hegyi legelőről a faluba.
Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.