Nem várok négyszáz évet. Keress olyan lányt, mint én. Én meg találok olyan férfit, mint te. Amíg megtalálom, gyűjtöm az élményeket.
Az Almudena katedrálist négyszáz éve kezdték tervezni, amikor Madridból főváros lett. Odavagyok a szép, kerek, enyhén szőrös, lebarnult, kisportolt lábszárakért. Jön valaki szembe, azzal kezdem, hogy megnézem a lábát, csak utána a többit. A tiéd fehér, csupasz és cingár. Ha meglátsz egy csinos, fiatal rendőrlányt az utcán, ropogós hús, mondod. Az én húsom puha, a bőr repedezett, a lábam visszeres, vannak módszerek, injekciókúra, szoros harisnya, amivel lehet javítani az állapoton. A testünkön látszik a korkülönbség. Ha várnék négyszáz évet, fel sem tűnne az a tíz év.
Madridba utazom. Úgy döntöttem, színes ruhákat viszek, feketét nem. Pedig szeretem a fekete nadrágomat, kinyúlt színes pólóval és fehér zsabós inggel is jó, de mielőtt elindulnék, átöltözöm, a kék farmert veszem fel inkább. Előkeresem a szekrényből a derékig érő barna dzsekit és a bordó bőrtáskát, így fogom járni a várost. A készülődés legutolsó pillanatában kilakkozom a körmömet vörösre. A piros színt szereted, feltűnő, illik hozzád, van egy nagyon piros bakancsod, az a kedvenced, mondod, mutatod is, lefotóztad, de veszel majd egy ugyanolyan citromsárgát.
A katedrális az első, amit megnézek Madridban. Lassan épült, egyik tégla a másik után. Mi is így épülünk, egymásra, teszel egy téglát, én mellé egy másikat. Lehet, hogy nem vörös ez a körömlakk, inkább piros, nem tudom eldönteni, attól függ, milyen fényben nézem. Nekem is kell egy piros cipő. A második cipőboltban találok egyet, ami tetszik, és nem is drága. Nem tudom, hogy fogom betenni a bőröndbe, már idefelé is tele volt, majd kitömöm zoknikkal és bugyikkal, úgy befér. Most mindent pirosan látok, szerintem Madrid is piros. Ne kérdezd, miért, a bikaviadalok, a zászló vagy a spanyol táncosnők ruhája miatt. Négy nap alatt háromszáztizenegy képet készítek, és mindent lefotóztam, ahol megláttam a színt. Egy pillanatot elmulasztottam, de ezt majd elmondom, amikor felhívsz valamiért, ami nem is annyira fontos, és mégis másfél órát beszélünk. Álltam a zebránál, mesélem neked később, egy kicsi, piros autó közeledett, olyan Mini Morris-féle, bevillant, hogy ezt is gyorsan, de addigra váltott a lámpa és az autó elhajtott. Akkor láttam meg, az autót vezető nő haja is piros.
A szállodában a reggeli a legjobb. Mindent megkóstolok, fura ízek, van közte ismerős és új is. Élveznéd, imádsz enni, már előző este tervezgetnéd, hogy másnap mit eszel. Azt találtam ki, hogy egyik nap csak édeset eszek, a másik nap sósat. Ha itt lennél, te pont fordítva csinálnád, és elmesélnénk egymásnak, melyik a legfinomabb, hogy aztán egy napot várjunk arra, hogy megkóstoljuk. A kávégépre viszont ki van írva: do not touch. Ha nem érhetek hozzá, hogy lesz kávém? Akkor mi mozgat? Kávé nélkül nem megy, nem tudok elindulni és járni a várost egész nap. Mindegyik gombot ki akarom próbálni, mit tud, nagy a választék, de nem lehet. Mi legyen akkor most?
Végigfotózom az utat, a gép minden exponálás után kiírja, hogy még mennyi kép készíthető. A legjobbakból majd poszter lesz. Találtam a neten egy programot, megírom neked a weboldal címét, a telefonoddal egy hónap alatt hatszázhuszonkettő fotót készítettél, ezzel a programmal kiszínezheted, ráírhatsz, összevághatod, nagyon egyszerű, szeretni fogod. A madridi posztert kinyomtatom, kiteszem a lépcsőfordulóba. Ha jól megnézed, az összes helyszín rajta van, amire azt mondtad, hogy feltétlen nézzem meg. Ez lesz az egyik, ami nagyon tetszik majd a lakásban.
Meg a bakelitlemez a polcomon. A bolhapiacra is elmentem, azt mondtad, azt semmiképp ne hagyjam ki, és alkudjak simán. Simán, ez a kedvenc szavad. Kíváncsi vagyok, mi lenne veled, ha lefoglalnám, és nem mondhatnád ki többet, ezen mosolyogsz. Nem nézel a szemembe, csak magad elé, és úgy. Bolyongok az emberek között, rengeteg árus, minden színes, az egyik útikönyv azt írja, a Rastro haszontalan dolgok cseréjének helyszíne. Kedvesen mosolyog a néni, aki a lemezeket árulja, nincs elöl foga. Válogatok, legyen spanyol diszkó zene, tetszik a borítója. Fogom a lemezt és lefotóztatom magam a nénivel, megengedi, magyarul kérdezem tőle, ő spanyolul válaszol. Mondjuk, mutatjuk. A lemezt épségben hozom haza a bőröndben. Most lesz a névnapod, neked szánom ajándékba, gyűjtöd a lemezeket. Nem adom oda, nem most, majd egy másik névnapon.
Ülök a Manzanares folyó partján egy padon, szépen kialakították, park, játszótér, szökőkút, minden van. Ide fogunk leülni, és zenét hallgatunk, mutatsz egy számot, aztán én egyet. Gubbasztunk egymás mellett, a vállunkat egymáshoz döntve, felhúzott lábbal. Zenével közlekedsz, biciklin, villamoson, autóban, mindenhol. Én is. Sok száz zenéd van, magyarázod, feltöltötted valamilyen felhőbe, onnan hallgatod, nem értem. Nem érted, mit nem értek. Hallgatom azokat, amiket adtál, csináltál egy listát, amit szerinted majd szeretek. A zenéidet sem értem, te sem az enyéimet.
Madrid közepén van egy egyiptomi templom. Ez elég furán hangzik, de így van. Egyiptomból szállították át, amikor a Nílus áradása miatt veszélybe került. A templomban szűk folyosók, kis kamrák, mindenhova benézek, az egyik teremnél rám szól a biztonsági őr, don’t touch the wall please. Ne érjek hozzá? Mert? Mi lesz? Nem elég stabil a fal, elkezd dőlni, iszonyú súlya van, ráesik valakire, agyonnyomja. Vagy hozzáérek és leomlik, lejön az ezeréves rajz, először csak kis darabok válnak le, aztán már alig kivehető az eredeti kép. Nem mondod, csak érzem, ne érjek hozzád. Nem tudsz a testemmel mit kezdeni, én sem a tiéddel. Mondd el, hogy nyúljak hozzád? Szóban megy, úgy közel tudok menni. Beszélünk telefonon, így a legjobb, hogy nem látom a szemedet, nem kell rád nézni, nem vagyok zavarban. De zavarban vagyok, kipirosodom, mire letesszük.
Mutattál egy rendszert, nagyon klassz, mondod, kitűzőket lehet gyűjteni. Az okostelefonoddal megkeresed a helyet, ahol épp vagy, és bejelentkezel, mint egy szállodába. Becsekkolsz, megnézed, még ki van ott. Ha sokszor jársz egy helyen, te lehetsz a házmester, a házigazda. Bárhova bejelentkezhetsz, étterembe, parkba, városba, erdőbe, de a legjobb, hogy te is létrehozhatsz helyeket. Küldtél egy listát, ha Madridban öt helyre bejelentkezem, megkapom a város kitűzőt. Már első nap megszereztem, nem volt nehéz. Neked még nincs meg, pedig ez a kedvenc városod. Visszajövünk egyszer együtt, és megszerezzük neked is.
Az Almudena katedrálisban a falak és oszlopok nincsenek díszítve, az oszlopok tetején egyszerű figurák, minden felület szürke. Az épület maga, a mennyezet, az oszlopok, a padló tetszik, de az ablakok, a lámpák, a székek, a szőnyegek túl díszesek, mindegyik arany, ezüst, bordó, sok. Leülök a padra az oltárral szemben, előredőlök, a térdemre könyöklök, összekulcsolom az ujjaimat és elmondom a fohászt, hogy maradj ilyen, az alap jó, a díszek, amik rád kerülnek, nem érdekelnek. Várjunk négyszáz évet, addigra összeérnek a testek is.