Impromptu

Az első intésre otthagyta a pasiját, amikor a kocsmai szemkontaktust követően jeleztem a fejemmel az ajtó felé. Elmentünk a bárba, ahol pár éve zenéltünk. Útközben hazaugrottam pénzért. Talán bejött volna velem, ha hívom, de nem hívtam, anyáméknál laktam akkor. Ittunk a bárban. Sosem láttam még olyan bársonyos bőrt. Aztán megjelent pár haver és elcipelték mellőlem a közeli építkezésre és megerőszakolták. Másnap megtudtam, hogy engem akart feljelenteni: látta, hol lakom. Adtak neki pénzt, sokat, hogy hallgasson. De úgy érzem, mintha én is megdugtam volna akkor éjjel. És gyötör a bűntudat.

Ezek akkor kezdődtek, amikor különféle mániák vettek rajtam erőt. Mindenkin számolgattam a páros szerveket. Két füle, két szeme, két keze van. És lába is. Meg golyója. De farka csak egy van. És orra is. Jó, de orrluka kettő, ugyebár. És ilyeneket mondtam magamban: ha villogóra vált a lámpa, mielőtt átérek a zebrán, akkor megcsal. Én hülye. Hát persze, hogy csalt. Ha villogott, ha nem.

*

Ez is. Hogy a száját húzzam a micsodámra. Hogy miket tenne velem. Hogy ő most kocsiba ül és idejön, hogy a kis Lolitám lehessen. Ide? Hová, te? Egyáltalán. Hol vagy te és hol vagyok én? És kicsoda.

*

Aztán meg ez. Ülök a virágládán, régen, a kilencedik emeleti erkényen. Látom elmenni. Készül beülni a taxiba, amikor lekiáltok: százig számolok! Aztán becsuktam a szemem, nem akartam látni, ahogy a taxival elhúz. Kilencvennyolcnál rántott be. Frankón.

*

Az első intésre otthagyta a pasiját, amikor a kocsmai szemkontaktust követően jeleztem a fejemmel az ajtó felé. Elmentünk a bárba, ahol pár éve zenéltünk. Útközben hazaugrottam pénzért. Talán bejött volna velem, ha hívom, de nem hívtam, anyáméknál laktam akkor. Ittunk a bárban. Sosem láttam még olyan bársonyos bőrt. Aztán megjelent pár haver és elcipelték mellőlem a közeli építkezésre és megerőszakolták. Másnap megtudtam, hogy engem akart feljelenteni: látta, hol lakom. Adtak neki pénzt, sokat, hogy hallgasson. De úgy érzem, mintha én is megdugtam volna akkor éjjel. És gyötör a bűntudat.

*

Hogy van, kérdezi a doktornő. Elmondom neki, hogy amikor munkámból adódóan lemegyek a színházi jegypénztárba, és meglátom ezt a huszonéves bölcsészlányt, olyan leszek, mint egy kamasz. Már a lépcsőkön kalapál a szívem, izzad a tenyerem. Remeg a hangom. Hülyeségeket beszélek. Nem merek a szemébe nézni. Eltussolom a hibáit, amiket munkája során vét. Irigylem magát ezekért, mondja az empatikus doktornő és dupla adagot ír fel a Xanaxból.

*

Aztán amikor tucatnyi hívásomra sem vette fel az, akinek fel kellett volna vennie a telefont, és a huszonhárom darab sms-emre sem jött válasz, és már sokadszor voltam lent aznap a bárban, bevettem az összes antidepresszánst, altatót és szívgyógyszert. Másnap délután ébredtem, csak a pofám volt gyűrött és dagadt. Szándéka van veled az Úrnak, mondta este operaénekes barátom felesége.

*

Aztán a doktornő egy másik doktornőhöz irányított. Elhagytuk a gyógyszereket, jókat beszélgettünk. Már szinte mindent tudott rólam, de nem annyit, mint E., a bölcsészlány a jegypénztárban. Aki már nem áll velem szóba. Nem kommunikálok veled, így mondta, eljátszottad minden esélyedet. Verseket írtam terápiás céllal, háromból kettő róla szólt, sorra jelentek meg rangos folyóiratokban, nem tudom, olvassa-e őket. Megmutattam a doktornőnek is, aki örült a sikereimnek. Szerintem részben magának érzi ezeket a sikereket, hogy benne van az ő munkája is. Miközben az alapdologban nem jutunk előre. A legutóbbit is megmutattam neki. Néztem az arcát, ahogy mosolyog olvasás közben. Néha kuncog. Tudtam, hol járhat a szövegben. Aztán az utolsó sorhoz ért.
Na, most hívom a mentőket, mondta.