Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Összeraktam magamnak egy nőt
a pincében lévő kacatokból.
Egész nap csak
vágtam, szegecseltem a fémet,
forrasztottam az áramköröket,
mint egy kis labirintust.
A legfelső emeleten, a bőrosztályon kezelnek hónapok óta. Szemben velünk az elmebetegek folyosója. Rémülettel töltenek el az onnan kiszűrődő hírek és hangok. Menekülök a nyolcadikról, amikor csak tehetem. Segítek például a liftes néninek. Rosszul vagyok, sajnos, a folytonos liftezéstől, az ágyamat telehányom paradicsomlevessel. A doktor bácsi haragszik rám, a további segítést megtiltja.
Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.
Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
A következő lakó a Tépő. Ő is egy zsákot vonszol, elfogadja a segítségem. A Tépő a gondnok a házban. Itt gyakran elromlanak a dolgok, bejáratos a lakásokba. Börtönben is volt, ezért a lakók mindig mögötte állnak, amikor szerel, viszont szeretik, hogy keveset beszél, és nem érdekli, milyen a bútorzat másoknál. Ő is a tévé előtt ülve gondolkodik, közben sört iszik és a melegítőjén a csíkokat nézi. Ilyenkor szeret sötétben lenni, teljesen kizárni a fényeket az éjszakából. Néha én is mellette ülök, például amikor a férjem reggelig a munkahelyén marad. Átmegy rajtunk a tévé villódzása, így beszélgetünk. Nappal gyakran jön fel a lakásba, hiszen sokszor kell megjavítani, ami elromlott. Üveges sört iszunk, az éjszakai beszélgetést próbáljuk meg kimondani, időről meg hibákról beszélünk, minél többet, annál rosszabbul. A férjem nem szereti a Tépőt, de ez nem meglepő, mert a férjem senkit sem szeret a lakók közül. Egyszer az egyikük, egy angolkóros idióta, egy kilinccsel a férjemre támadt, de ez a lakó azóta már meghalt, a többiek pedig nem ennyire elszántak. A Tépőt sem szeretik a börtön miatt, és azt hiszem, engem sem szeretnek. A vakondék mindig az odújukba menekülnek, amikor meglátnak, és gyakran rendezik úgy a lábtörlőket, hogy az ember elessen bennük.
Ahol találkoztunk: üres terek.
Múltba süppedtetek.
Halálotok puha fotel.
Ki nem mozdultok
a fiatalon távozók otthonából.
Nincs más irány, csak követni, amit tudsz,
Nincs más irány, csak bízni a döntésében,
Nincs más irány, csak ne harcolj az árral,
Nincs más irány, csak hinni a végső úticélban.
Idegen vagy, míg nem súgja, maradhatsz.
Idegen vagy, míg nem súgja, az utadnak vége.
