Erre vonul a kísérleti hadsereg,
karneváli páncélosok a folyó medrében,
egy esetlegességi forradalom felé,
sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra.
Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.
Ha méreggel is elmúltál egy reggel
és ki is fosod mind az összeset,
megénekled, hogy ennyi volt az éjjel
és hálás vagy, hogy újrakezdheted...
fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest...
Odakint van valahol. A kezem mozgásától leszakad a hamu a cigim végéről, nekiütközik az erkély korlátjának, de mégsem hasad tovább, hanem megpattan, a széltől billeg egy kicsit, végül lefordul a peremnél, vitorlázik és zuhan egyszerre, töredékmásodpercek alatt eltűnve a sötétségben. Leszívom a füstöt és végignézek a meredező tömbházakon: a neonfények épphogy kirajzolják a kontúrjaikat, vastagabbnak és hosszabbnak tűnnek, mint valójában.
Esténként meglátogat
az origami ember.
Kisimít és összegyűr.
A kezével barkóbázik:
kő, papír, olló,
állat vagy növény?
Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.
Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol
Tudta, hogy otthon van felesége meg a gyerekek, és azt is tudta, hogy tudja, hogy ő keresi. Előző nap beszélt vele, békülni akar, jön, akár Canossát is jár érte. És most nem engedi be. Hátrébb lépett, nézte fent az ablakaikat, mintha meglebbent volna a függöny. Szóval nézi őt az asszony. Fázott. Jó lett volna fent lenni, ülni a melegben, pirítóst enni forró teával, nézni, ahogy a tetőablakot belepi a hó, s a rászálló varjak csipketerítőt taposnak rá. Visszament a lépcsőház elé, levette a bakancsát, belerakta a zoknijait. A bakancsot az ajtó mellé, a sarokba rakta.
A légcsavar még nyikorogva pörgött,
egy vonat állt meg a kapum előtt,
váratlanul betoppant vele a régi asszony.
Se szó, se beszéd az egész májust
bepakolta szarvasbőr retiküljébe.
